Szülőfalum Hernádnémeti, egy Hernád völgyi háromezer fős település. Vízparti gyerek voltam, sokat játszottunk a gátakon, sose felejtem el a sok friss vakondtúrásból gyúrt földgolyóval vívott harcot, a gát alatt vívott focimérkőzéseket, a kombinát fogóval megfogott rákokat.

A napokban többször érdeklődtem telefonon édesanyámnál, hogy hogyan is áll a víz, milyen védekezések is zajlanak. Mindig megnyugtatott, nincs veszélyben a "házunk", semmi baj sincs. Ma délután azonban azt mondta, hogy most már ő is pakolja a zsákokat, rögtön éreztem a hangjából, hogy nagy baj van. Gyors telefonálás után egy kisbusznyi görögkatolikus utcabelivel elindultunk németibe segíteni.

Még el sem hagytam a falunkat, amikor Nyíregyházáról telefonáltak, hogy a "Család-csoda" maradékából több száz adag gulyást, és fánkot tudnak felajánlani, hol van rá szükség. Önző voltam és szülőfalumba kértem.

Kis kerülővel tudtuk csak a települést megközelíteni. Mintha háború lenne itt. Már 10 kilométerre Felsővadásztól, csurom vizes katonák szálltak ki egy buszból, feljebb csapat szállító járművek parkoltak, majd kétéltű járművek bevetésre várva, Ócsanálosnál helikopterek zúgtak el a fejünk felett, buszok megtömve emberekkel, akik a gátakra siettek...

Majdnem egyszerre érkeztem meg azzal a két másod éves kispappal, akik az adományt hozták. Meglepődtünk, az ő első kérdésük az volt, "mi erről miért nem tudunk"? Mert hallunk a hírekben Edelényről, Szikszóról, de a kisebb településekről, ahol ugyanolyan gond van, nem vagy csak alig szólnak a hírek. Több száz ember a gáton, akik csataláncban adogatják a homokzsákokat, a szivattyúk zúgása, a helikopterek zaja, egy furcsa moraj a víz felől, és rengeteg szúnyog.

Meglepték az embereket, amikor elkezdték a kocsiból kipakolni a leveses bödönöket, kenyereket, fánkokat. Honnan van, ki küldte...? És a fiúk elmondták, hogy kik is ők, és honnan is érkeztek. Amíg az üstök előkerültek amibe átöntötték a levest, nem tétlenkedtünk, először a kész homokzsákokat vittük a gát tetejére, majd mi is beálltunk a sorba és adogattuk a zsákokat. Az új emberek mindig a sor végére állnak, és a többiek egy lépéssel beljebb lépnek, néhány perc múlva már 200 méterre álltunk. 7-800 homokzsák ment át a kezünk alatt. Kicsit büszke voltam. A kispapjainkra, az egyházunkra, és egy ici-picit magamra is. Mert közös erővel megint tudtunk valami - számomra - nagyot tenni. Mert közösen örömet okoztunk több száz embernek a meleg étellel, mert közösen hozzájárultunk ahhoz, hogy egy falu talán megmeneküljön az árvíztől.

Család-csoda. Csoda a kis családokban, és csoda a nagy családunkban az egyházban. Nem vagyunk egyedül, ez talán a legjobb legnagyszerűbb érzés. Nem vagyunk egyedül az imádságban és ha kell a tettekben sem.

Hazafelé Gibártnál kellett jönnöm, ahol még mindíg nem tetőzött a Hernád.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum