Interview with KEPICS, Angelika

Kepics Mihály és Angelika 2001 júliusában házasodtak össze, egy hónapra rá Misit diakónussá, majd 2003 októberében görögkatolikus pappá szentelték. Sorban megszületett négy gyermekük, miközben a papcsaládok életét élve többször költöztek. Misi évekig szolgált Nyírábrányban parókusként, előtte és utána a nyíregyházi püspökségen volt püspöki titkár, ökonómus, vagyonkezelő. Épp egyik költözésük után derült ki Misi súlyos betegsége, amivel aztán hosszú éveken keresztül heroikus küzdelmet folytatott. Angelika vállalta, hogy bepillantást enged e küzdelmes évekbe.

Hogyan kezdődött mindez? Mikor derült ki Misi betegsége?

2015-ben diagnosztizálták nála a rákot, amit azonnal műteni kellett. Sikeresen eltávolították a daganatos sejteket, az orvosok nem találtak áttétet, így jogosan reménykedtünk a gyors gyógyulásban és felépülésben. Hat hónapon keresztül tartott az utókezelés, ami nem volt egy egyszerű időszak, de a remény éltetett minket, így azt tudom mondani, hogy a körülményekhez képest pozitív, optimista hangulatban voltunk ekkoriban.

A váratlan betegség mellett még az is nehéz volt, hogy nem sokkal előtte költöztünk be Misi új szolgálati helyére, Nyíregyházára, négy gyermekünk közül a legkisebb 3 és fél éves volt ekkor, a többiek pedig iskolások, tehát az egész családunk hirtelen nagyon sok kihívással, nehézséggel szembesült. Mindazonáltal nekem sokat jelentett ebben az időben, hogy többen felajánlották segítségüket, nem maradtunk magunkra a problémáinkkal, mindig volt kihez fordulni, ha fizikai segítségre vagy lelki támaszra volt szükségem.

Mi történt ezután?

A műtét és a kezelések után úgy tűnt, hogy minden rendben van Misivel, így fellélegeztünk és a szokásos medrében ment tovább az életünk. De aztán kb. két év múlva az egyik kontrollon újra pozitív szövetmintát találtak az orvosok, és közölték, hogy újabb, de ezúttal sokkal nagyobb, maradandó következményekkel járó, és az életminőséget jelentősen lerontó műtétre lesz szükség. Derült égből villámcsapásként ért minket a hír! Úgy éreztük, hogy erre nem vagyunk felkészülve és gondolkodási időt, halasztást kértünk. Utólag most már látom, hogy ez hiba volt, mert megakasztottuk az egészségügy – sajátos logika szerint működő – fogaskerekét, és pár hónappal később, amikor Misi állapota hirtelen súlyosbodott, már nagyon-nagyon nehéz volt visszatérni a rendszerbe. Könyörtelen és érzéketlen elutasításokkal, sértődésekkel, közönnyel és meg nem értéssel találkoztunk sok helyen… Végül Nyíregyházán megműtötték, de a daganatot nem tudták eltávolítani.

Nem adtuk fel a reményt és kerestünk tovább, végül Budapesten találtunk egy fiatal doktornőt, aki a súlyos állapot ellenére is elvállalta Misi onkológiai kezelését. Ekkor egy újabb időszaka kezdődött az életünknek, kéthetente ingáztunk fel Budapestre, annak minden szervezési és logisztikai nehézségével. A rengeteg segítség és támogatás nélkül, amit ekkor kaptunk barátainktól és a közösségünk tagjaitól, ezt biztos, hogy nem tudtuk volna megoldani.

Sajnos azonban Misi állapota ebben az időben már nagyon hullámzó volt, erős fájdalmakkal teli és enyhébb időszakok váltogatták egymást. Az onkológiai kezelés ellenére is többször olyan állapotba került, hogy sürgősen műteni kellett, és nekem lassan világos lett, hogy Misi el fog menni…

Te hogyan élted meg ezt a felismerést és ezeket az embert próbáló éveket?

Tudtam, hogy nekem erősnek kell maradnom, Misi miatt is és a gyerekek miatt is. Négyórás munkát vállaltam, hogy szellemileg friss maradjak, sokat beszélgettem a többi lelkészfeleséggel, pszichológustól kértem segítséget. Ezenkívül odafigyeltem a mozgásra, sportolásra, a megfelelő mennyiségű alvásra is. Tudatában voltam annak, hogy nekem nem szabad kibuknom, mert akkor dől az egész család is…

Mint említettem, nagyon sokat jelentett, hogy a barátaink mindig elérhetőek voltak, ha szükségem volt rá: segítettek a szállításban, főzésben, gyerekvigyázásban, és minden olyan tevékenységben, ami az én erőmet meghaladta. Persze az elején az elfogadással is meg kellett küzdenem, mert nem volt könnyű bevallani, hogy nem vagyok szuperhős, hogy korlátaim, határaim vannak, amelyeken egyedül nem tudok átjutni.

Gondviselés-szerű módon 2018 nyarán eljutottam egy lelkigyakorlatra, amit egy jezsuita atya tartott, és az imádkozásról szólt. Abban az időszakban úgy éreztem, hogy nem tudok imádkozni, és sehol nem tartok a személyes Isten-kapcsolatomban. Ez a lelkigyakorlat döntő hatással volt rám, hatalmas felismeréseket adott az imaéletemre vonatkozóan. Néhány hónappal a lelkigyakorlat után felkerestem a jezsuita atyát, hogy beszélgessünk, majd később ezek a beszélgetések rendszeressé váltak és segítettek abban, hogy a mindennapi ima valóban Istennel való találkozás és erőforrás legyen számomra. Korábban ugyanis az volt bennem hangsúlyos, hogy én mit teszek az Isten-kapcsolatomért: elsősorban kötött imákat mondtam, rendszeresen eljártam szentmisére stb.

De hogy Ő mit tesz értem, azzal nem igazán foglalkoztam. Ez a nehéz élethelyzet azonban Őrá irányította a figyelmemet és felismertem, hogy Ő hordoz, Ő visz engem. Minél tehetetlenebb és lehetetlenebb lett a helyzet, annál inkább ez adott nekem biztonságot.

Minél kétségbeejtőbb és félelmetesebb volt, és a külső körülmények már a végletekig abszurdak voltak, én annál inkább azt éreztem, hogy ott vagyok Istennel. Felismertem, hogy az egyetlen igazán lényeges kérdés ez: észreveszem-e Isten jelenlétét az életemben? A lelki kísérésben ahhoz kaptam segítséget, hogy meglássam Őt, hogy létrejöjjön a személyes találkozás Istennel. Nélküle nem bírtam volna ezt az egészet végigcsinálni.

Hogyan zajlottak Misi utolsó hónapjai?

2019-ben már rohamosan romlott az állapota, újabb műtétek következtek, majd végül leállították az onkológiai kezeléseket is. Ekkor úrrá lett rajtunk a kétségbeesés, mert megértettük, hogy nincs tovább, és fel kell készülnünk arra, hogy Misi el fog távozni közülünk. Novemberben olyan súlyos állapotba került, hogy kórházba kellett őt vinni, ahonnan ugyan Karácsonyra még hazaengedték, de az ünnepek után újra visszakerült, mivel addigra olyan ápolásra szorult, amit otthoni körülmények között már nem lehetett neki biztosítani. Annyira válságos lett az állapota, hogy tudtuk, bármikor elveszíthetjük őt. Nagyon nehéz volt őt szenvedni látni, a gyerekekkel közösen imádkozva kértük számára az enyhülést.

Azután megjelent a Covid-19 járvány, és mi családilag nem tudtuk többé Misit látogatni, mert a karantén miatt nem jutottunk be a kórházba, ahol feküdt. Ez először nagyon fájdalmasan érintett engem, de később arra gondoltam, hogy a távolság talán segíti az elengedést… Végül az utolsó napon, egy kisebb csoda folytán bejutottam a kórházba, és bár Misi ekkor már nem volt tudatánál, az utolsó óráiban mellette lehettem. Nagyon hálás vagyok a Gondviselésnek ezért az együtt töltött időért.

Ott az ágya mellett ülve az volt a benyomásom, hogy egészen a célig kísérem őt és szinte látom, ahogy belép a Mennybe. Mindez 2020 áprilisában, a Fényes héten történt.

(Fényes hét: A görögkatolikus hagyományban a Húsvét vasárnaptól a következő vasárnapig tartó időszak, mely a feltámadás örömének kiemelkedő hete. A liturgiában ezen az egyetlen héten van nyitva a királyi ajtó, mint „a feltámadás által valamennyiünk számára megnyílt – és bennünket is hazaváró – édenkert kapuja.” Fényes héten a gyászszertartásokat fehér (világos) liturgikus díszben végzik. A Pentekosztárion így fogalmaz: „Ha a testvérek közül valaki ezen a szent, fényes héten költöznék az Úrhoz, nem a halotti szolgálat énekeit énekeljük felette, hanem a feltámadásit.” – a szerk. )

Halála nagyon sokakat váratlanul ért a környezetemben. Az embereknek a halálra adott reakciójában ott volt az összes félelmük, kétségbeesésük, döbbenetük, hogy akkor most mi lesz, mit fogsz csinálni a négy gyerekkel, stb. Persze jóindulattal és együttérzéssel, de rengeteg ilyen kérdést kaptam az emberektől. Közben pedig bennem az volt, hogy engem erre az Atya felkészített, az ölébe vett és úgy vitt végig ezen a helyzeten, és még most is ott tart szorosan magánál, ezért nem értettem, nem értem az emberek reakcióit. Én folyamatosan azt éreztem, hogy tartva vagyok, nincs bennem semmi ijedtség, hogy mi lesz velem. Egy olyan biztonságos helyen érzem magam belül, amit nehéz elmagyarázni, de folyamatosan érzem. „Most mihez fogsz kezdeni egyedül?” – kérdezték sokan. Pedig egyáltalán nem vagyok egyedül! Természetesen fáj, hogy Misi nincs velem, fáj a hiánya, de nem érzem magam magányosnak!

Isten-kapcsolatod folyamatos, állandóan érzed jelenlétét az életedben, vagy tenned kell azért, hogy benne maradj?

A Covid-helyzet nagyon sokat segített, mert kialakítottunk egy napirendet, amit korábban sosem sikerült megvalósítani. Amiatt, hogy otthonról dolgozhattam, reggel és ebéd után el tudtam vonulni, kb. 15-20 percre elcsendesedni, de néha egy órát is ott tudtam maradni. Az imaéletem teljesen átalakult egy jelenlétté, egy ott-létté. Nem az a fontos, hogy mit mondok, hogy mit akarok éppen megoldani az életemben, hanem hogy az ima egy olyan hellyé vált, ahol együtt vagyok az Atyával. Ehhez nem kell elmennem a templomba (sokáig nem is lehetett!), vagy nem kell kimennem a természetbe, a helyszín gyakorlatilag mindegy, a lényeg az, hogy egyedül legyek Istennel. Ez mindennek a gyökere, emiatt vált ez az egész történet elviselhetővé, végigvihetővé.

Elmondhatjuk, hogy a fájdalom érzékenyebbé, nyitottabbá tett téged Isten hívó hangjára?

Nem tudom, de azt látom, hogy körülöttem sok ember ment és megy tönkre hasonló fájdalmak miatt: pszichiátriára kerülnek, alkoholistává, kábítószer-függővé válnak vagy öngyilkosok lesznek, amin nem lehet csodálkozni, mert itt-ott én is megéreztem azokat a pontokat, ahol be lehetne dobni a törölközőt… Mindenkinek, aki problémákkal küzd, van egy pont az életében, ahol elindulhat Isten felé, de ugyanakkor elmehet egy teljesen más irányba is. A lelki kísérés során sok segítséget kaptam abban, hogy az iránytű mindig a jó irányba mutasson, és folyamatosan Isten felé haladjak.

Volt egy olyan időszaka az életemnek, amikor én akartam nagyon jól csinálni a dolgokat, de nem jött létre a találkozás Vele. Isten hagyta, hogy próbálkozzam, engedte az erőlködést, gondolta, hogy majd úgyis szólok, ha már saját erőből nem megy… Pedig jó dolgokat csináltam akkor is, önzetlenül, szeretetből, de valahogy azokat én akartam… A fordulópont a már említett lelkigyakorlat volt. Előtte ugyanis azt éreztem, hogy nem tudok imádkozni és Isten távol van tőlem. Ott viszont rátaláltam valamire, illetve Valakire, aki személyesen szeret és szól hozzám. De azt gondolom, hogy ez kegyelem, ez nem az én érdemem. Ez ugyanis pont akkor történt, amikor eljutottam oda, hogy elfogyott az erőm, magamtól nem tudtam már tovább semmit sem tenni. Ebben a nyomorult lelkiállapotban sikerült átadnom Neki mindent és megkérni, hogy innentől Ő csinálja tovább. Azt tapasztaltam, hogy ameddig nem adom oda szabadon Isten kezébe a dolgaimat, addig Ő türelmesen vár és elnézi, ahogy próbálkozom, de amikor sikerül Rá bíznom, akkor onnantól Ő cselekszik.

Misivel házaspárként hogyan alakult a kapcsolatotok a betegsége alatt? Meg tudtátok osztani egymással érzéseiteket, gondolataitokat, fájdalmaitokat?

Misi saját fájdalmait úgy élte meg, hogy minket megpróbált ezektől megóvni. Őt nagyon megviselte a kiszolgáltatott helyzete, nem akart terhet jelenteni a családja számára, ezért nehezen tudott a saját érzéseiről, nehézségeiről beszélni. Mindenkinek segített, de a saját problémáiról nem szívesen beszélt se nekem, se másoknak. Még a végső pillanataiban is szeretettel fordult embertársai felé, de azt egyáltalán nem akarta, hogy őt sajnálják. Betegsége időszakában naplót írt, amit utólag persze elolvastam, de közben nem osztotta meg velem aktuális érzéseit, gondolatait, terheit.

Eleinte fájt nekem, hogy a bennünk zajló folyamatokról nem tudunk beszélgetni, de azután még Misi életében eljutottam arra pontra, hogy ezt el tudjam fogadni. Persze, szerettem volna, ha szép egységben, „ideális keresztény házaspárként” éljük meg a nehéz pillanatokat is, de el tudtam fogadni, hogy ez nem így van. Azt gondoltam, ha a Jóistennek így belefér, akkor valószínűleg nem ez a lényeg, és engedni kell, hogy így legyen.

Ebből a fájdalmas tapasztalatból végül megértettem, hogy van az emberben egy belső mag, egy Istennek fenntartott hely, ami elzárva marad a másik ember elől, még akkor is, ha a házastársáról van szó. És én hálás vagyok azért, hogy Misi bennem ezt az „isteni részt” mindig tisztelte, és én is őbenne.

Sokan azt mondják, hogy az a házasság legteljesebb egysége, ha mindent megosztasz a társaddal, de erről a „mindenről” azért lehetne beszélgetni. Ha Isten van az életemben az első helyen, akkor ez ad nekem egy stabilitást, jó és rossz élethelyzetekben egyaránt. Én erre fokozatosan jutottam el, egyre több kudarc után. Lassan értettem meg, hogy nem ragaszkodhatom Misihez, hanem Istenhez kell ragaszkodnom. Sőt, igazából nem is kell, mert Ő sokkal jobban ragaszkodik hozzám.

Megértettem, hogy mennyire törékeny helyzet az, hogy Misi van nekem, és hogy ő a biztos pont az életemben, pedig közel 19 évig tartott a házasságunk igazi hűségben és szeretetben! De nem ez a valóságos biztos pont, hanem hogy ő Istenben van, és ha én is ott vagyok, akkor képes vagyok őt kísérni, akármin megy is keresztül. Ebből tudok adni neki, nem a magam erejéből, ami korlátozott és véges. A biztos pont egyedül Isten szeretete, és én nagyon hálás vagyok ezért a felismerésért Istennek! Kemény dolgokon mentem keresztül, de az egésznek van egy olyan nyeresége, amit még fel sem tudtam fogni teljesen!

Tovább az eredeti cikkre.

Forrás: ujvarosonline.hu, szöveg: Barlay Gábor, fotó: Kepics Angelika családi albumából és hozzájárulásával.

Nyíregyházi Egyházmegye