About the grief on All Souls

November 1-je kiemelkedő ünnep a katolikus egyház és a magyar emberek számára, mert ilyenkor emlékeznek meg elhunytjaikról. De jó tudni azt, hogy a halottak napja a római katolikus egyházi évben november 2-ára esik, míg az őszi hónap első napján a mindenszentek ünnepét tartják.

A bizánci rítusú keleti egyházban, ha úgy tetszik a görögkatolikus egyházban a mindenszentek ünnepét pünkösd utáni első vasárnap tartjuk, míg a halottak emlékezetére nagyböjt öt szombatját rendeli a hagyomány. Ezek az úgynevezett hramotás szombatok.

Ugyanakkor ez a mostani ünnep nekünk, görögkatolikusoknak is alkalmat ad a halottakról való megemlékezésre.

„Szenteiddel nyugtasd meg, Krisztus, elhunyt szolgáid lelkét!”

Hallgassa meg halottak napi összeállításunkat alább, vagy podcast-csatornánkon, melyben elhangzik Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című verse, a 87. zsoltár, a november 2-ától a Móricz Zsigmond Színházban megtekinthető Jens Raschke – Alszanak a halak című monodrámájának témájával, a halállal, gyásszal kapcsolatos rövid kerekasztal-beszélgetés, valamint egy stúdióbeszélgetés Sütőné Görgényi Mónika mentálhigiénés lelkigondozóval a gyászról, gyászkísérésről (12:27).

Ez utóbbi részleteit olvashatja alább.

A Nyíregyházi Egyházmegye fenntartásában működő lelki segítő szolgálat, a Kikötő egyik munkatársával, Sütőné Görgényi Mónika mentálhigiénés lelkigondozóval P. Tóth Nóra beszélgetett. 

November 2-án emlékezünk meg halottainkról, sok ember találkozik a gyásszal, de ha jól tudom, a gyász nem csak a halálhoz kapcsolódik. 

Igen. Szeretem Richard Rohrnak azt a gondolatát, miszerint „minden veszteség, minden búcsú a halált gyakorolja”. Számomra itt a mindenen van a hangsúly. Fontos tudnunk, hogy több mint negyvenféle olyan életesemény történhet velünk, amelyet gyász érzése kísérhet. A szó hallatán leggyakrabban a halálra gondolunk, de emellett a válás, a munkahely elvesztése vagy egy költözés is gyászfolyamatot indíthat el bennünk. És ilyen lehet egy bizalomvesztés vagy az egészségünk elvesztése is. Ide sorolnám a normatív kríziseket is, melyekre készülni tudunk, mint például, amikor a gyermekünk elkezdi az óvodát, vagy amikor mi magunk nyugdíjba megyünk, de ilyen a kiüresedő fészek élménye is.

Mindezek érzelmileg érintenek bennünket. Minden olyan változás, mely érzelmileg érint és végérvényesen megváltoztatja az életünket, gyászfolyamatot indít el bennünk.

 Vannak esetleg tipikus érzelmek ilyenkor?

Nehéz erre konkrétan válaszolni. Mindannyian mások vagyunk, így minden kapcsolat egyedi, ebből következően minden gyász egyedi.

Nem szabad hasonlítgatni a fájdalmunkat mások fájdalmához. A gyásznak nincsenek szakaszai, a gyászolóknak, amikor elveszítenek valakit vagy valamit, nem kell sehol sem tartaniuk. Amit érzünk, ahol tartunk, az helyénvaló. A gyász a veszteségre adott természetes és normális emberi reakció, gyakran merőben ellentétes érzelmek összessége.

Ha ezek természetes érzések, hogyan béníthatják meg sokszor mégis olyannyira az embert, hogy úgy érezzük, ott rekedtünk valahol a fájdalmunkban?

„Ott rekedtünk” – jó a kifejezés. Ezt nevezzük a feldolgozatlan gyásznak. Egy bárcsak-érzés kerít minket hatalmába: bárcsak valami többet, valamit jobban vagy másként tettünk volna. A feldolgozatlan gyász tulajdonképpen nem más, mint a ki nem mondott érzelmi kommunikáció.

A feldolgozásban történik meg, hogy megtaláljuk és kimondjuk azokat az érzelmeket, melyeket talán soha nem mondtunk ki, vagy melyeket soha nem hallottak meg. 

A gyászoló körül állók sokszor nem mernek semmit sem tenni, mondani, mégis szeretnének valahogyan segíteni. Mit tehetnek ők a gyászolóért?

Az a tapasztalat, hogy a gyász sajnos egy tabu téma a beszélgetésekben, nagyon félünk tőle.

Nem is biztos, hogy tudunk tenni ebben a helyzetben bármit is, de

tudunk jelen lenni, tudunk szívvel hallgatni és megteremteni egy olyan légkört, egy olyan biztonságos környezetet, ahol ezek az érzelmek kimondhatóvá válnak.

Már ez gyógyító tud lenni, segíthet a gyászolónak. Inkább azt hangsúlyoznám, mit ne tegyünk. Ne tegyünk olyan intellektuális megjegyzéseket, melyeket pontosan ebben a tehetetlenségben szoktunk használni, például „légy erős”, vagy „az idő majd mindent megold”, „foglald el magad”, „ne légy szomorú”, „pótold a hiányt”.  Az a helyzet, hogy ezek nem segítenek. Viszont ha teret adunk annak, hogy kimondhatóvá váljanak a fájdalmak, a nehézségek, az segít. Szeretem azt a kifejezést, hogy megengedni azt, ami van: EZ VAN. Most ennyit tudok, most nem tudok többet tenni. Önmagunk segítőjeként, ezzel a hozzáállással tudjuk kicsit átölelni magunkat: megengedem, hogy így érezzek, mert ez most helyénvaló.

 Mikor lehet szükség szakemberre?

Amikor már feszít, amikor már nem tudunk mihez kezdeni, amikor a fájdalom képtelenné tesz minket a boldogságra. Nem a halottól, a kapcsolattól kell búcsút venni, hanem a fájdalomtól. Az elengedés a fájdalomra vonatkozik, hogy képesek legyünk az életre, hogy élhessünk tovább. Amikor azt érezzük, hogy nincs mit tenni, igazából akkor kell cselekedni, hiszen

a gyász gyógyszere a cselekvés.

A Kikötőben egy strukturált cselekvésprogram segítségével kísérem gyászukban a hozzám fordulókat. Ennek alapja egy nagyszerű könyv: Russel Friedman - John W. James: Gyógyulás a gyászból. Egyéni kísérés formájában és csoportosan is működik ez a program, mely egy hétalkalmas találkozás. Házi feladatot kapnak a gyászolók, amelyeken keresztül egyre közelebb kerülnek önmagukhoz. Ez az ő saját munkájuk, én csak mellettük vagyok, kísérem őket. A gyógyulás a kapcsolódásban van, hiszem, hogy így vagyunk egymásért felelősek. Azt lenne jó elhinni, hogy a jelenlétünk gyógyító, hogy ezáltal lehetséges a gyógyulás.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye