Caritas help to homeless people in Nyíregyháza

Az autó hőmérője mínusz három fokot mutat. A hőérzet ettől hidegebb, amikor kiszállunk. Valami enyhe havazásféle is elkezdődött este hatkor, mikor elindul két karitász munkatárs a nyíregyházi éjszakába. Az időjárás-előrejelzés mínuszai mozdították ki őket, hogy felkeressék a város hajléktalanjait és forró teát, meleg takarót, konzervet, édességet vigyenek az utcán élő embertársaiknak.

A szombat esti küldetés azonban meghiúsult volna a Periféria Egyesület segítsége nélkül. Az ő majd’ mindennapos szolgálatuk része, hogy – főként az ilyen hideg estéken – végigjárják az általuk ismert rejtekhelyeket, ahol a lakhatással nem rendelkezők láthatatlanná válva a város polgárainak szeme elől, némi magántulajdont kanyarítanak ki a nagyváros zugaiban, egy-két négyzetméteren. Gazdag hotelek árnyékában, ligetek belsejében sátrakban, vagy köztereken épületek tövében, városszéli elhagyatott házakban élnek ők, ki tíz, ki huszonöt éve már.

A belvárosból, a Periféria Egyesület jóvoltából sokakat helyeztek már biztonságba, meleg falak közé, de a legkitartóbbak nem hagyják el „sajátjukat”. Mikor egy helyen az egyházmegyei karitász szekrényt ígér, úgy mondják: jöhetnek, „itthon” leszünk.   

Kilenc helyszínt látogat végig több mint két óra alatt a négy elhivatott segítő: két perifériás és két karitászos.

Van, ahol szükség van lámpára, az erdőbe vezető ösvényt csak azok találják meg, akik tudják, hová tartanak. Van, ahol a közvilágítás sárgás fényköréből kilépve, árnyékban fekszik valaki sok réteg rongy alatt. Kell is bőven a takaró: a hideg egy idő után csontig hatol. Ennek ellenére van olyan hajléktalan, aki szerint mínusz tizenöt fok felett még nincs igazán hideg – meséli Diószegi Gábor, a Periféria Egyesület munkatársa. Egyik társával maguk is hoznak kenyeret, konzervet, teát, felkészülten indulnak „háztűznézőbe”.

Gábor telefonon érdeklődik egy-egy helyszínen kapcsolataitól, hallottak-e valamit erről és erről az ügyfélről, mert már napok óta nincs a helyén. Név szerint ismer mindenkit, akit meglátogatunk. Kevesen, de ezeket az embereket is számon tartja tehát valaki.   

Az egyik erdőbéli összetákolt nylonsátorban nagyon örülnek a teának. A kalyiba előtti „vendégváró” székre édességet raknak le a munkatársak. Egy bódé eldugott zugában meghúzódó férfi „tisztelettel köszöni” az adományt, van, amikor durván, agresszíven zavarja el a perifériásokat. Ma jó hangulatban találjuk őt.

A város utcaseprője kabátot, sálat, sapkát, kenyeret kap, kedélyesen öklözik mindenkivel, „ők az én testvéreim” – mutatja a kamerának azokat, akik szóba állnak vele. Mikor elbúcsúzunk, mély meghajlással vet görögkatolikus módra keresztet.   

A padokon, sarkokban hagyott ruhadarabokra is figyelnek az éjszakai segítők. Számukra ezek jelek. Olyanokat szólítanak meg, akiket az utca embere nagy ívben kerül ki, s akiktől elfordítják fejüket a járókelők.

Fűtetlen lakásba, romos épületekbe is bekopogunk. Mindenhol tisztességgel fogadnak, köszönnek, örülnek, hogy rájuk nyitjuk az ajtót. Van, ahol több családdal osztoznak a helyen, van, ahol csak a madarakkal és a hideggel kell megosztani a fák közötti rést, egy keserves élet terét.

Az éjszakai túra a fűtött kocsiban fél kilenc körül ér véget. A karitász munkatársai, dr. Oláh Tamás egyházmegyei karitászvezető és Pásztor Gergely kollégája a megmaradt adományokat átteszik a Periféria Egyesület autójába. Ez a mai alkalom egy együttműködés kezdetét is jelenti. Hiszen mindazok, akikhez ellátogattunk, továbbra is kint fagyoskodnak a sötétben, hóban, fagyban.  

„Uram, te pedig megcsalsz minket,
ott heverészel úri kedvedben
a hidegben azzal az emberrel ott a padon,
és bennünk nincs elég bátorság,
hogy odaheveredjünk mellé,
hogy odaheveredjünk melléd.”

(Lackfi János: A hajlékkészítés zsoltára)

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye