A Jóisten tudta, hová kell helyeznie – Szabó Csaba újmisés görögkatolikus pap a személyes hitről

Balkány főutcáján, a parókus melletti ház a kápláné és a tiszteletes asszonyé. Mellettük a parókiális templom, szemben velük a Szent Miklós Szeretetotthon és Menedékház, kicsit távolabb az egyházközség óriási játszótere. Egy időben érkezünk a fiatal pappal, éppen az óvodában tartott hittanórát. Felesége szépen terített asztallal és ebéddel vár minket. Vendégszerető otthonuk sűrűn megnyílik az érkezők előtt. Görög és római katolikus pap testvérek, papnövendékek látogatnak el hozzájuk a nyíregyházi szemináriumból, barátok a Damján-táborból, ministránsok a faluból – mindenki szívesen látott vendég a fiatalok otthonában.

Balkány a Nagykállói járás hatezer lakosú kisvárosa. Huszonnégy tanya tartozik hozzá. „Nagyon sokat kell itt dolgozni azért, hogy az ember lustálkodhasson” – kezdi életük bemutatását a káplán. A parókiához két filia tartozik a huszonnégyből: Aba- és Tormáspuszta. Görögkatolikus fenntartásban működik egy hatcsoportos óvoda, egy idős-, egy anya- és egy lakásotthon. Házi segítségnyújtó szolgálatot is működtetnek, nappali foglalkoztatót szenvedélybetegeknek, emellett ebédkihordással is foglalkoznak, és hitoktatással az óvodában, az iskolában.

Csaba atya nem idegenkedik a munkától, hiszen gyerekkorától hozzászokott. Szülei gazdálkodnak, főként dinnyét termesztenek. „Tavasztól őszig kétkezi munkával telt az év. Hárman vagyunk testvérek, nem volt kérdés, hogy akarunk-e segíteni.

Láttuk, mennyire fontos a családnak a föld és a munka, hiszen ebből élünk, így alkalmazkodtunk” – mondja, és arról mesél, milyen sok mindenre megtanította ez az életmód. „Tanúja lehettem a növekedésnek a magvalástól kezdve az érett gyümölcs betakarításáig. Hálás vagyok, hogy az életem így ránevelt a kitartásra, a türelemre, a munkavégzésre, és arra, hogy

a kétkezi munkának megvan a gyümölcse. Munka közben a Jóisten erőt ad. Ha bő a termés, azzal gazdálkodunk, s ha Isten megengedi, hogy ne sikerüljön az év, akkor abból tanulunk.”

Gyermekkorában a munkás hétköznapok egyhangúságát a vasárnapok és az ünnepek törték meg. Nemzedékek óta együtt jártak templomba a családtagok, s utána következett az ünnepi ebéd. Kiemelkedő események voltak az egyházi év és a családi élet jeles napjai. Csaba atya számára mindez a liturgia ünneplésének alapja lett.

Hitének alakulására nagy hatással volt imádságos életet élő déd- és nagymamája. Az első egyházi élményeit Szakolyban szerezte. Szívesen emlékszik vissza a karácsonyi betlehemesekre, a táborozásokra, a ministrálásra. „Nagy élményt jelentett az elsőáldozás. Jó volt látni, hogy van megújulás, hiszen minden évben öt-tizenkét elsőáldozó tanúsította, hogy az Egyház élő közösség.”

Szabó Csaba Péter személyes hite a debreceni Szent József Gimnáziumban töltött évek alatt erősödött meg. „Belenőttem a hitbe, és kezdtek valóban foglalkoztatni bizonyos kérdések, például az, hogy tényleg van-e Isten, mit jelent a megtestesülés, a megváltás. Ahogy megtaláltam a válaszokat, személyes kapcsolatom alakult ki Istennel, és lassanként megszületett bennem a vágy, hogy papnak menjek.”

A döntésével egy hétéves képzési időszak vette kezdetét. Az első szakasz a nyíregyházi szemináriumban telt. Aztán következett a szociális év, amelynek első hat hónapját Angliában töltötte, az Ágoston-rendi közösség által fenntartott idősek otthonában, a második félévet pedig Budapesten, a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthonában. Az idősotthontól nehezen szakadt el. Egy magyar apáca biztatta: „Jézus mindenütt ugyanaz, sehol nem hagy magadra.” A papnövendéknek először nyelvet kellett tanulnia, és elsajátítania az egészségügyi alapokat, azután került a gondozottak mellé.

„Ez volt számomra az igazán tudatos megtérés ideje. Az idősgondozásban, a nővérekkel való beszélgetésekben, a mindennapi szentmisében, szentségimádásban kezdtem újraépíteni a hitem alapjait, sokat foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy ki nekem Isten, és miért vagyok ezen a világon. Azt volt a feladatom, hogy szebbé tegyem az idősek életének utolsó szakaszát. Ott lehettem a haldokló mellett a halál pillanatában, etettem a gyomorszondás beteget, cseréltem a katéterét, mosdattam, fürdettem, s közben igyekeztem magamhoz ölelni a tehetetlen testet. Olyan mozzanatok voltak ezek, amelyek segítettek, hogy komolyan foglalkozzam a bennem feltörő kérdésekkel. Nagyon megérintett ez a szolgálat, sokat elmélkedtem a kápolnában, sétáltam az erdőben, és új szakasz kezdődött a hitemben, az életemben. Már a szeminárium előtt is kerestem a lehetőséget a segítségnyújtásra, és ma is azt érzem, hogy megtisztít az együttlét a rászorulókkal.”

Egy héttel a hazaérkezése után már a Vakok Batthyány László Gyermekotthonában dolgozott. Ismerte a fiatal korosztályt, hiszen már a szeminárium előtt is dolgozott a Damján-táborban. Amikor véget ért a szociális év, és leteltek az intézetben végzett szolgálatának hónapjai, azután is sokszor meglátogatta a gyerekeket. Püspöke kérésére ugyanis Budapesten, a Központi Papnevelő Intézetben folytatta tanulmányait. „Ajándék volt számomra, hogy megismerhettem egy másik rendszert, és közelebb kerülhettem a római katolikus testvérekhez. Barátságok születtek a szemináriumban, rengeteget tanultunk egymástól hitbeli elmélyülésben, lendületben, buzgóságban, türelemben, kitartásban. Ők a cölibátusra készültek, mi a házasságra, mégis kapaszkodót jelentettünk egymás számára.

Nálunk a kontemplatív ima a Jézus-imában teljesedik ki, szép pillanata ez a Jóistennel való kapcsolatunknak. A szemináriumban megismertem a szentségimádásban való elmélyülést. Az a mély csend nekem ugyanolyan nagy élményt jelentett, mint amikor a Jézus-imát mondom a Jóistennel való meghitt kapcsolatban.”

A szemináriumi éveiből nagyon szívesen emlékszik vissza arra a gyűjtésre, amit valamennyi magyarországi papnevelde összefogásával szerveztek meg a gyermekotthonok és a lakásotthonok karácsonyi megajándékozására. A duktorok összefogtak, és sikerült megnyerniük a jó ügynek néhány nagy hazai céget. „A kapcsolatépítést is segítette ez a megmozdulás, és hozzájárult ahhoz, hogy igazi karácsonyunk legyen. Kisbusznyi adomány gyűlt össze, s aztán közösen vittük el az ajándékokat Gálospetribe, Szakolyba, Abaújszántóba, Abaújkérbe. Ellátogattunk a gyerekekhez, elfogyasztottunk velük egy vacsorát, játszottunk, zenéltünk: nagy élmény volt ez nekünk is, nekik is, igazi karácsonyi lelkigyakorlat.” A koronavírus-járvány első szakaszában az irgalmasrendi kórház dolgozóinak gyerekeit ajándékozták meg: az egészségügyi alkalmazottak keményen helytálltak ebben a nehéz időszakban, a gyerekeknek pedig nélkülözniük kellett a szüleiket. Ezért szerettük volna megajándékozni őket” – meséli az élményeit.

Szabó Csaba Péter és felesége, Viktória a szeminárium első évében ismerkedtek meg. Csaba egy bálon felkérte táncolni Vikit, aztán nyáron együtt dolgoztak a Damján-táborban, és részt vettek egy ifjúsági zarándoklaton. Hamar megszületett bennük a döntés: „Együtt fogunk haladni az utunkon. Hogy miként lehet jól működtetni a papi házasságot, azt igazából most tanuljuk. Szeretnénk mindig egymás mellett állni a szolgálatban, jól kiegészíteni egymást. Fontos számunkra, hogy ne kirakat, hanem valódi papi házasság legyen a kapcsolatunk. Reméljük, hogy a Jóisten mindig segít majd megtalálni az egészséges egyensúlyt.”

Életüket a parókus, Jaczkó Sándor segíti. „Ő keresztelt huszonhat évvel ezelőtt. Szoktam is kérdezni, gondolta-e a keresztelőn, hogy a leendő káplánját tartja a kezében. Nagy segítség nekem, hogy együtt dolgozunk, óriási szükségem van a bölcsességére. És öröm számomra, hogy hasznára van a fiatal koromból adódó lendületem, az az erő és lelkesedés, ami bennem tombol.” 

Munka ugyanis van bőséggel: liturgiák három templomban, látogatások az idősotthonban, hittantanítás az óvoda hat csoportjában és az iskolában, s emellett ott van még a szolgálat a lakásotthonban, illetve az anyaotthonban, ahol a negyven lakóból több mint harminc gyerek. „A Jóisten nekünk ajándékozta ezt a települést és megannyi kincset, amit nekünk tartogatott itt. Hogy miként találjuk meg ebben a helyünket, hogyan tudunk dolgozni, az rajtunk múlik. Meg kell találnunk a munkát, nem mehetünk el mellette. Én nagyon jól érzem magam a feladatokban.”

Csaba atyának megvannak a maga szokásai. Az óvodai hittanra mindig reverendát vesz, hogy a gyerekek lássák, a pap bácsi megy hozzájuk, de a lábára vicces zoknit húz. Leül az ovisok közé a szőnyegre, és előszedi a kincseit: egy ikont, egy keresztet, amit a kicsik megfoghatnak, így élmény számukra a pappal való találkozás. Az iskolában ügyel arra, hogy a hittanóra ne az osztályfőnöki meghosszabbítása legyen. Fontos neki, hogy megtanítsa a gyerekeknek a hit alapjait. Az órái jó hangulatúak, lelkesítőek lehetnek, mert sok diák kérte, hadd menjen át a csoportjába. A parókián nincs ministránsfoglalkozás, de a gyerekek a káplánlak állandó vendégei egy forró csokira, reggelire, grillezésre, az ifik pedig egy kávéra, pohár borra. Csaba atya azt is elárulja, még soha nem focizott annyit, mint az utóbbi időben. A lakásotthon lelkivezetőjeként azon dolgozik, hogy „rávegye a srácokat, jöjjenek a liturgiára, járuljanak szentséghez”.

Az anyaotthonban is igyekszik minél többet jelen lenni. „Ez a szívem egyik csücske – fogalmaz. – Nehéz élet jutott az itt lakóknak. Szeretném elvinni nekik a reményt, elültetni bennük a gondolatot, hogy a Jóisten mindig ott van mellettük támaszként. Abban a kevés időben, amit itt töltenek, jó lenne valami meghatározó élményt adni nekik az átélt traumák után. Szeretném odavinni őket az Úr Jézushoz, hogy belé kapaszkodhassanak, mert ha már nincs más, ő mindig ott van.

Végezzük a dolgunkat, a Jóisten pedig igazgatja a szálakat. Nemcsak jól érzem magam ebben a szolgálatban, de úgy gondolom, a Jóisten tudta, hová kell helyeznie engem. Itt tanulhatok és kiteljesedhetek.”

Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. január 30-i számában jelent meg. 

Szöveg: Trauttwein Éva/Magyar Kurír, fotó: Lambert Attila

Nyíregyházi Egyházmegye