Elhagyni azt, amiben az ember él

Bubnó Tamással sokkal régebb óta ismerjük egymást, mint azt ő sejtette. Én gimnazista voltam, ő tanárjelölt, aki a Trefortban gyakorolta az énektanítás igazán nem könnyű mesterségét. Ha jő a csendes alkony - énekeltük az irányítása alatt, és azóta sem tudom, hogy mi is szerepel a szövegben. Pihen a kis virág alant? Pihen a kis virág, a lant? Nem mintha olyan jelentős volna a különbség. Interjú előtt gondoltam még rá, hogy megkérdezem, mégis melyik a megoldás, de aztán valahogy fontosabb dolgokról sikerült beszélgetnünk. Na jó, fontosabb dolgokról sikerült őt hallgatnom.

– Nem is tudom, melyik elejénél kezdjük. Talán Szent Efrémnél. Olyan nevet választottál a kórusnak... egyáltalán: te választottad?

– Én csak tanácsot kértem. Azt tudtam, hogy van egy célfeladat 2002-ben...

– A célt ki jelölte ki?

– Hollós Máté, a Hungaroton vezérigazgatója. Illetve az élet. Megtaláltam a kottát, amiért az Efrém létrejött. A görögkatolikus zenéről gyűjtöttem adatokat meg liturgikus énekeket Kárpátalján, és akkor kaptam a kezembe Boksay János Aranyszájú Szent János liturgiája című művét. Boksay nekünk, görögkatolikusoknak emblematikus figura, ő gyűjtötte össze az énekeinket és maga is komponált. 1874 és 1940 között élt, Kodály és Bartók kortárs, hozzávetőlegesen, de teljesen érintetlen maradt a hatásuktól. Tudtuk, hogy tíz liturgiát írt, és azt is tudtuk, hogy ebből kettő maradt meg. És egyszer csak ott volt a harmadik. Hazahoztam a kottát, megmutattam Hollós Máténak, azt mondta, vegyük föl, én azt kérdeztem, kivel, ő meg azt válaszolta, hogy szervezz egy kórust. A csepeli görögkatolikus pap barátomnak mondtam, hogy van egy kórus, de nem tudom, mi legyen a neve. Szent Efrém, mondta. Szent Efrém a bizánci családnak rendkívül fontos figura, minden nagyböjti liturgiában az ő imáját énekeljük. A név nekem gyerekkorom óta ismerős volt, de tudom, hogy másoknak ez furcsa, mi, milyen rém, kérdezgetik.

– Ilyen zenéket énekelni nyilván értékmentés. De van ennek valami térítőfunkciója is?

– Direktben soha nem térítünk, egyszerűen kiállunk és éneklünk. Először saját magunkkal kellett tisztába jönni, hiszen a Szent Efrémben nem mindenki bizánci rítusú. Az indulásnál négyen voltunk, mostanra hárman maradtunk, ezek között rajtam kívül még két Bubnó van... Családi vállalkozás. A többieknek meg kellett ezt tanulni. Volt egy sikeres kezdés, ami ritkaságnak számított nem csak nálunk, a lemezpiacon is, de a kollégáimnak is meg kellett ismerniük ezt a szertartást. Nem is szertartás ez, több annál. És bele kellett helyezkednie a reformátusnak, a nem nagyon vallásosnak. Volt olyan, aki ezért is ment el, neki ez túlzottan igénybe veszi a mentális gondolkodásmódját, sok, volt, hogy egy kétórás püspöki liturgiát végig kell énekelnie. Nekem ez kezdettől fogva fontos volt, hiszen ezek a művek csak úgy, koncerten nem nagyon érdekesek. Ezt onnét tudom, hog a leginkább becsült orosz, ukrán, görög, bolgár együtteseket hallva, úgy a húsz-huszonötödik perc táján elkezdek unatkozni. Már megint ugyanaz megy. De egy liturgiának pont az a funkciója, hogy az ember kikapcsoljon. Elhagyja azt, amiben él.

– Nem szokták mondani, hogy ez nektek mégiscsak kirándulás? Miért éneklitek ezt, ha csinálják a görögök, oroszok, ukránok, és ti soha nem tudtok olyanok lenni?

– Az biztos, hogy nem leszünk olyanok. Mások a hangjaink is, és teljesen fölösleges belekezdeni ebbe a hangszkanderbe.

– Volt, hogy megpróbáltátok?

– Meg is kell próbálni, meg is kell tanulnunk azokat a hangzókat, amelyeket az ószláv nyelvben képeznek. Akkor rájön az ember, hogy ez a hangzás nem csak pillanatnyi, ők ebben a hangzó környezetben nőnek föl, nem is tudják elképzelni az éneklést ennél a nyelvi ráhangolódás nélkül. Ez az, amit meg lehet tanulni. Amit nem lehet megtanulni, az a hang. Hogy ott áll az ember Vladimir Miller mellett, és nem érti, hogy mi ez. Hogyan adhatott valakinek ilyet a Jóisten, vagy hogy keveredett ez ide a Földre. A meghívott orosz együtteseknél mindig ezt érezzük, hogy ez nem vicc. 

– Akkor mi az, amit csináltok? Kultúraközvetítés?

– Huszonéves koromban átéltem a népszerűséget, hiszen az egyetlen magyar rádió könnyűzenei szerkesztője voltam, gyakorlatilag mindenki ismert, legalább névről. Attól kezdve engem a népszerűség nem nagyon érdekelt, mert átéltem. Nem csak a Tomkins Énekegyüttes volt az életemben, meg a rádió, de színházban játszottam, elvégeztem az ütő tanszakot. És akkor Dobszay László azt mondta 1984-ben, hogy nagyon érdekes ez a sok dolog, amit csinálsz, de itt vagy egyedül a magyar görögkatolikus emberek között, aki képes volna ezt a fehér foltot, mint zenész, becserkészni.

– Ez fordulat volt az életedben?

– Fordulat. Attól kezdve a műhely érdekelt. A stúdium. Belém költözött a stúdium fontossága, hogy az élet eltölthető ezzel, akinek van rá fogékonysága. Ezt vittem aztán át a Budapesti Énekesiskolába, és ezt próbáltam a Szent Efrémben. Végig ez érdekelt, és most is. Hogy aztán ezzel hová lehet eljutni, az fontos, persze, hogy fontos, én is szeretek világot látni.

– Ha ezzel az anyaggal olyanok közé kerültök, akiknek ez az anyanyelvük, hogyan reagálnak?

– Mint mi azokra, akik Kodályt énekelnek. Nagyon szép tőletek, gyerekek. A kontrabasszusainkra mondták Moszkvában, hogy ők maradhatnak. Ti aranyosak vagytok, szevasztok. Az, hogy valahová visszahívjanak, az nem merült föl. Nekik ez belső ügy. Mi távoli rokonok vagyunk, de ez nem baj.

– Mi a jó a kóruséneklésben?

– Hát, a figyelés. A kamarázás. Az, hogy valakinek mekkora hangja van, ha túl nagy... A Szent Efrémben most éppen olyan irányt vettünk, ennek a kiküszöbölésére, hogy nem feltétlenül a legszebb hangok maradnak, hanem akikkel a legtöbbet lehet dolgozni. Azok az emberek az együttesben, akik szólisták vagy szólistai karriert is futnak, nagyon kapósak. Egyszerűen nem tudnak eleget próbálni. El kellett döntenem most a tizenöt éves évforduló kapcsán, hogy merre tovább. Meghagyom-e annak a reményét, mert már lehetőségről se nagyon beszélnék, hogy lesz egy nagyjából egységes, átütő hangzású együttes, amilyet elképzelek, vagy tovább lépünk, és megcsinálunk egy szerényebb hangi össztömeggel bíró, de a vokális kamarázás felé induló formációt. Azt az időszakot bevégeztük, lezártuk, és most egy vokális oktett jött létre.

– Figyeled a közönség reakcióját? Tetszik ez nekik?

- Az Orientale Lumen sorozat megmarad nagy Efrémnek, ott kell a tizennégy ember. Ez Budapesten a három legfontosabb megjelenésünk, és ott a közönség megkapja, amihez szokott. Egyébként úgy látom, hogy jó az út, de nyilván a repertoár ettől átalakul. Egyre inkább fordulunk a Mediterraneum felé, meg az örmény, grúz, azeri, hindu zenék felé.

– Hogyan tudod megőrizni a profil tisztaságát? Ha egyáltalán ezt meg kell őrizni.

– Nem kell. Mindig ódzkodtam attól, hogy én most régi zenész vagyok, én most bizánci zenész vagyok. Nem ilyen vagyok, eleve nem értem, mitől kellene óvni magamat. Szerintem olyan nem nagyon van, aki rosszindulatból zenél. Ha én felfedezni vélek valami játékot, együtt munkálkodást bármilyen együttessel, nem akarok menekülni előle. Van egy csomó vacakság, ami feljön, de majd csak kikeveredek belőle. Tanultam már annyit, hogy azt mondjam, ezt most megcsináltam, még egyszer nem fogom. De hogy ki se próbáljam, arra nem vagyok képes.

– Van valami olyan hivatástudat benned hogy ha ezt jól csinálom még tizenöt évig, akkor ilyen és ilyen lesz tőle a kórus vagy a közönség?

– Ilyen pázmányi gondolatok nem szoktak bennem előjönni. A saját életemben mindig a személyes példa volt a fontos. Hogy mindig van egy ember, aki az élet egy bizonyos területén mások előtt jár. A mintaadás nekem nagyon fontos, mintát adok a fiaimnak, van, amit átvesznek, van, amit nem vesznek át, ugyanígy voltam én is apámmal. Azt látom, hogy ami strapás, ami sok nyűggel, belső vívódással jár, az nem népszerű, szerintem sosem volt, a magyaroknál különösen nem. Nem szeretünk olyan módon sokat dolgozni, hogy valami problematikát feszegetnénk. Ez egy kisebbség a zenei életben is, az egyházi életben is. Az, hogy jó zenét mutathatok fel sokfelé, az talán elég. Lesz, aki fölkapja rá a fejét, megnyílik a szíve, hogy ez őt érdekli. Ennél többet szerintem nem nagyon lehet elérni. Olyan faluban nőttem föl, ahol még tévé se nagyon volt. Nem nagyon volt az embereknek elcsábulási lehetősége a mindennapokból. Ez a mai leépülés a társadalomból csak időleges, az emberek nem bírják ki. Nem erre vágynak, azt látom a kicsi gyerekeken is, hogy szeretik a közösséget. Kell nekik.

– Mi a különbség a kétféle eltávolodás között? A keleti liturgia is odahagyja a mindennapot, de aki videojátékokkal játszik, az is kivonja magát.

– Ha jó minőségű és érdekes a játék, akkor nincs különbség. Ha nincs benne semmi agyafúrtság, ami azért lett beletéve, hogy kiélje sok ember az agresszióját vagy a rettenetes elemi ösztöneit. Abban hiszek, hogy a művészet vagy a zene megemel. Egyszerűen érdekesebb leszel a magad számára is, hogy jé, ezt én föl tudtam fogni. Két olyan pillanat volt az életemben, amikor a zene magától vezérelt engem. A többit én csináltam. Az egyik húsz éve volt, a másik meg három. Biztos van több lehetőség az életben, csak elszaladunk vagy nem merjük megtenni a megfelelő lépést. Abban reménykedem, hogy jönnek még ilyen pillanatok. Vagy a halálom felé közeledve talán egyre több lesz belőlük.

Forrás: Fáy Miklós

Nyíregyházi Egyházmegye