Emberségről példát VII. – Akik itt vannak és maradnak, gazdagítják a közösséget: Vásárosnamény

Vásárosnamény alig húsz kilométerre helyezkedik el a határtól, a lakosok között sokan kárpátaljai származásúak, rokonuk, ismerősük él a határ túloldalán. Az ukrajnai háborúban való személyes érintettség rányomja a bélyegét a beregi városka hangulatára.

Már csütörtökön elkezdtek szervezkedni a vásárosnaményi görögkatolikusok Erdei Tamás atyával, a közösség legaktívabb tagjai rögtönzött gyűlést tartottak. Tamás atya felkereste a településen működő segélyszervezeteket, és a Vöröskereszt helyi vezetőivel szoros együttműködésről állapodtak meg.

A közösség tagjai az atyával már szombaton ott voltak a határátkelőknél. Akkor még nem érkezett olyan sok menekült, inkább fuvart szerveztek a beérkezőknek.

A Vásárosnaményi Görögkatolikus Parókia közösségi házát be tudták rendezni négy fő fogadására. A vasárnapra meghirdetett gyűjtés során raktárként is funkcionált ez a közösségi tér, hiszen már egy nap alatt is annyi tartósélelmiszer és szükséges használati tárgy gyűlt össze, hogy nem volt hová tenni.

A kárpátaljai karitász szervezettel is élénk kapcsolatba kerültek, a beérkezett adományokat a Szent Panteleimon Karitász Kárpátaljai Görögkatolikus Jótékonysági Szervezetnek is tudták továbbítani – már vasárnap.

Pénzadomány is érkezett a lelkipásztorhoz: százötvenezer forint, ezen túl a közösség tagjai közül sokan közvetlenül a segélyszervezetekhez utaltak összegeket.

Miután a helyi művelődési házban harmincöt férőhelyes menedéket, szállást alakítottak ki, a beérkező felajánlások innentől a helyi szálláshelyre és a kárpátaljai karitász munkatársaihoz kerülnek.

Ez utóbbira is nagy szükség van, mert sok idős vagy beteg ember maradt a falvakban támogatás nélkül, az ő ellátásuk csak a helyi parókusok, segélyszervezetek által oldható meg.

A vásárosnaményi közösség és a lakosok sok szívességet tettek már ide érkező embertársaiknak: albérletet kerestek számukra, ha kellett – mert volt ilyen is – eladó házat.

Tamás atya rengeteg szívszorító élettörténetet hallgatott meg ez alatt a hét alatt, az atya csak meséli, meséli őket. Találkozott elveszett és kétségbeesett tekintetekkel, akiknek sok esetben egy jó szó vagy mosoly is elég vigasztalás gyanánt; megannyi nagymamával vagy fiatalasszonnyal, akik siratják-hiányolják otthon maradt szeretteiket és aggódnak értük. Akik itt vannak és itt maradnak huzamosabb ideig – ahogyan korábban a naményi lakosok közül sokan –, gazdagítani fogják a mi kis közösségünket – reménykedik Tamás atya már most  a mihamarabb elkövetkező békeidőben.

Szöveg: P. Tóth Nóra, fotó: vásárosnaményi egyházközség

Nyíregyházi Egyházmegye