Interview with Bishop Ábel

– Kárpátalján az egyik menekültszállón egy apuka jött oda hozzám a gyermekével. Nagyon aranyos volt a kisgyermek, ahogyan átölte az édesapját, látszott rajta, hogy a több száz kilométer megtett út után végre biztonságban érzi magát. Az apuka azt mondta, szeretne néhány szót bizalmasan váltani velem. Arra gondoltam, segítséget kér, hogy szállítsuk el a határig, vagy vigyük át a magyar oldalra, ami nem lett volna meglepő, mert a hadköteles korú férfiakat bármikor besorozhatják Ukrajnában. Sokan bujkálnak, még többen próbálnak elmenekülni emiatt. 
 

Emlékképek, szavak 

– Mint kiderült, azért szólított meg, mert felidéztem benne egy gyerekkori emlékképet, a nagymamája szavait, aki mindig azt mondta neki: „Fiam, ha bajba jutsz, csak az Istent kérd, Ő majd megsegít.” Így folytatta a fiatalember: „Most nagy bajban vagyok, de nem tanultam meg imádkozni. Atyám, imádkozhatnánk együtt?” Imádkoztunk, s megköszönte, majd továbbindult a gyermekével a határ felé – mondta el e történetet Szocska A. Ábel görögkatolikus püspök, aki az orosz–ukrán háború kitörése óta többször is átkelt az ukrán–magyar határon, hogy kifejezze szolidaritását a háború okozta tragédiában, adományokat vitt a rászorulóknak, s együtt imádkozott a Kárpátalján élőkkel a békéért. 
– A háború mindannyiunkat lesújt, az első perctől ahogyan meghallottuk a hírét, egy emberként mozdult meg az összmagyarság, és mindenki segíteni akart valahogyan azoknak, akik mifelénk indulnak el, s azoknak is, akik a szülőföldjükön maradtak. A magyar–ukrán határon több mint egy hónapja hősiesen helytállnak a karitatív szervezetek, koordináltan egy-egy határátkelőnél fogadják a menekülteket, megszervezik továbbjutásukat, vagy elszállásolják őket, élelmet, innivalót adnak a testileg-lelkileg elfáradt embereknek. A Nyíregyházi Egyházmegyei Karitász aktívan részt vesz ebben a munkában, önkénteseink Barabáson az országos Katolikus Karitásszal együtt vállalnak szolgálatot a humanitárius segítségnyújtásban. Jó látni, ahogyan az emberek tenni akarnak a bajbajutottakért, nem várnak másra – sem állami támogatásra, sem uniós pénzekre –, hanem adományokat gyűjtenek, imádságaikkal arra biztatják a menekülteket: ne féljenek, Isten megsegíti őket. Dicséretes a szolgálattevőink munkája, mert nem pusztán fizikálisan merülnek ki, hanem lelki értelemben is: nap mint nap megrendítő sorsokkal találkoznak, megrázó történetek fültanúi. A munkát, amit végeznek, csak hittel lehet tenni. A családok apák nélkül érkeznek. Hatalmas félelemmel a szívükben hagyják ott otthonaikat, a fegyverropogás zaja elől futnak el, s azoknak a legnehezebb, akiknek nincs hová menniük... 
 

A béke mellett 

– Rólunk, magyarokról sajnos elterjedt, hogy nem karoljuk fel szívesen a menekülteket, nem engedjük be az idegeneket hazánkba. Erre rácáfol, hogy számos magyar családnál laknak olyan ukránok, akiket azelőtt sosem ismertek. Miért segítünk? Mert a szívünkben ott van a jóság. A magyarok túlléptek korábbi sérelmeiken is, és nem azt nézik, hogyan bántak az ukránok a Kárpátalján élő magyarokkal, hanem azt, mivel enyhíthetnek a szomszédban élők balsorsán, legyen az szállás, meleg étel vagy pénz. Bízom benne, hogy az ukrán oldal is észreveszi, és értékeli, hogy igazi jó testvérként segítünk a bajba jutott embereken – emelte ki a püspök. 
Hozzátette: „Mi a béke pártján állunk, mert az emberi jóság a békéből táplálkozik.” A főpásztor felidézte, hogy az a fajta összefogás, amelyet most a határon tapasztal, emlékezteti őt a tavalyi 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra, ahol annyi ember merítkezett meg Jézus szeretetében, s ahol megmutatkozott az egyház valódi ereje. Akkor is, és most a humanitárius válság alatt is egy összhangban működő „egységként” jelent meg az egyház. 
– Tavaly ősszel nem gondoltuk volna, hogy a kongresszus és a szentatya magyarországi látogatása ismét egy háborús krízis leküzdésére „készít fel bennünket”, hasonlóképpen az 1938-as találkozóhoz. Talán a Jóistennek terve volt azzal, hogy éppen mi adtunk otthont a katolikus világtalálkozónak egy bő fél évvel ezelőtt. Abból a lelki „útravalóból” gyűjtünk most erőt az előttünk álló feladatokhoz. Nem lesz könnyű a dolgunk, az igazán neheze csak ezután következik. Eddig többnyire azok menekültek el a háború elől, akik tudták hová, kihez utaznak tovább, volt pénzük vagy megtakarításuk, de ezután már a porig égett városokból özönlenek a mindenüket elvesztett, megtört lelkű emberek. Ha egyszer végre béke lesz Ukrajnában, a rombolás nyomai nem tűnnek el egyhamar, s az eddiginél is nagyobb bizonytalanság övezi majd e rossz sorsú országot, amely társadalmi-gazdasági szempontból újabb évtizedekre szakadhat el Európa nyugati részétől – mondta a püspök. Szocska A. Ábelt megkérdeztük arról is, hogy amellett, hogy a határ innenső oldalán éjt nappallá téve dolgoznak a karitászos önkéntesek, nem hagyják magukra a kárpátaljaiakat sem. 
 

„Megteltek” a települések 

– Különösen a szívünkön viseljük a kárpátaljai testvéreink sorsát, ahol a hazai görögkatolikus egyháznak 20-25 ezer híve él. A nagyobb városok, mint Beregszász, Ungvár az utóbbi napokban „szinte teljesen megteltek”, megduplázódott a településeken tartózkodók száma. Elindult egyfajta ingatlanfelvásárlás is az háborús térségből érkezők részéről. Ám ezzel párhuzamosan azt is látjuk, hogy a kisebb falvakat elnéptelenedés fenyegetheti, ha nem hagy alább az elvándorlási folyamat. A görögkatolikus egyház számára kérdés, hogy templomaink a határ túloldalán nem fognak-e kiüresedni, visszaköltöznek-e valaha a háború borzalmai elől menekülők. 

Forrás: szon.hu, szöveg: Kanalas Ottília/Kelet-Magyarország, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye