A Covid-járvány volt a főpróba a háború előtt – Anyák napja Kárpátalján

Az utolsó offline matematikaórát február 24-én tartotta Tóthné Magyar Erika (36), amikor –háború ide vagy oda – a karácsfalvai Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumban még megtartották a tanítást. Ötödikes osztálya minden trükköt bevetett. „De Tanárnő, ez egy csendes farsangi buli lesz...”

„De Tanárnő, jók leszünk és semmi hangoskodás...” „De Tanárnő, csak ez az egy a kívánságunk, aztán tanulunk online, mint a kisangyal!”

De mire elérkezett a délután, már tátongtak a padsorok, sok szülő eljött a gyerekéért Karácsfalvára, és hazavitte. „Egész nap az járt a fejemben: vajon mikor látom újra személyesen az osztályomat”.

Aztán lassan kiürült minden, a sulik, a templomok, az utcák. Majd újra megteltek, menekültekkel.

Szomorú és szürke

Habár férjével, Tóth Jenő atyával azonnal és intenzíven bekapcsolódtak a menekültek fogadásába és segítésébe, és a líceumot gyerekek helyett kisgyermekes édesanyák töltötték meg újra élettel, az idő megállni látszott.

„Minden nap egy örökkévalóságnak tűnik február 24-e óta. Már ébredéskor van egy teher rajtad. Minden szomorú és szürke. A nap csak húzódik, se eleje, se vége. Segítesz a rászorulókon, de az is csak egy ideig foglalja le a gondolataidat.”

Volt egy reggel, amikor Erika úgy ébredt, hogy vagy tíz percre kiesett a háború. Derűs volt és nyugodt. Nagyon jó tíz perc volt.

Március végén aztán az jutott eszébe: kapcsolják ki az egészet egy napra. Menjenek át Nyíregyházára, ahol a két nagyobbik lány tanul, üljenek be egy moziba, egyenek egy hamburgert. „Julcsi miatt egy rajzfilmet néztünk meg, de így is tökéletes volt. Imitáltuk, hogy nincs háború. Az a nap más volt, mint az eddigi 68.”

Matek mellett a normalitást tanítani

Erika szerencsés, hogy három gyermeke bentlakásos iskolákban tanul Magyarországon (Nyíregyházán és Pannonhalmán). A nyolcéves Julcsi viszont két hónapja „telibe kapja” a traumákat, másról se hall, csak a háborúról. Apának folyton el kell ugrania a határra tolmácsolni, menekülteknek segíteni. Anya a papír- vagy egyéb ügyeiket intézi.

Korábban nyugodt otthonukban egymásnak adják a kilincset a segélyszervezetek képviselői, külföldi támogatók vagy más magyarországi „lábatlankodók”, mint mi.

Erika aggódik Julcsiért.

Az egyetemen alkalmazott matematikusnak tanult, de nagyon szereti tanítani is a matematikát. Az online oktatás viszont neki sem lett a szíve csücske az elmúlt évek után. Nehéz differenciálni tudásszint szerint, bonyolult számon kérni. A gyerekek szanaszét vannak, van, aki Magyarországon, van, aki nem jut mindig géphez. És ezerféle durva családi ok is van, amiért nem tudnak részt venni a tanulásban.

Az órákon igyekszik finoman terelni, ha a gyerekek a háborút hozzák szóba. Mindig azt kérdezi: És milyen pozitív dolgokat éltetek meg a héten? Eleget hallanak otthon és egymástól a háborúról, nem is tudják feldolgozni. Az online együttlétekben meséljék el, hogy bringáztak, barátokkal találkoztak, házat festettek, pászkát sütöttek.

Örüljenek az egyszerű, mindennapi dolgoknak. Erika most inkább ezt tanítja, mint a matematikát.

„A Covid volt a főpróbánk a háború előtt. Akkor megtanultuk, hogy számíthatunk belső tartalékainkra, és hogy hogyan tanítsuk meg erre a gyerekeket is. Hogy hogyan szakadjunk ki a valóságból az imában, a családdal való együttlétben, például egy társasjátékkal. Hogyan választjuk le magunkat az állandó hírdömpingről.”

Ezért volt többszörös ünnepnap számára a húsvét is: kizökkenni a mindennapokból. 
Erre vágyik virág helyett anyák napján is.

Szerző: Varró Szilvia, fotó: Merényi Zita

Nyíregyházi Egyházmegye