Esküt tettem, hogy nem hagylak el téged – Anyák napja Kárpátalján

„Ma éjjel biztos nem támadnak az oroszok, mert jól berúgnak, holnap meg másnaposak lesznek” – így ment a viccelődés 2022. február 23-án Kárpátalján. A szovjet időkben február 23-a a hadsereg napja volt, mert ezen a napon alakult meg a Vörös Hadsereg.

Szkoropádszkyné Margitics Adriennék (37) is nevetgéltek, amint a salánki ezüstmiséről autóztak haza, Palágykomorócra. Még volt teendő a másnapi farsang előtt: Péterke papnak készült öltözni, de kellett még igazítani egyet a kölcsönkapott reverendán, Veronika angyaljelmezére is ráfért még egy vasalás. Nagy volt az izgalom, hisz a Covid-járvány miatt az elmúlt két évben elmaradt a jelmezbál.

Másnap, a hajnali hírek elolvasása után a lehető legszűkszavúbban közölték a gyerekekkel, hogy kitört a háború, de ne aggódjanak, ők biztonságban vannak és mennek iskolába.

Ám két óra után ki kellett üríteni a középületeket szerte Ukrajnában, így Kárpátalján is.
A reverenda és az angyaljelmez érintetlenül került vissza a szekrénybe.

Nagyobb szükségük volt rám, mint a sajátjaimnak

Adrienn magyartanár a helyi általános iskolában, férje, Szkoropádszky Péter görögkatolikus atya mellett pedig a papnék szokásos teendőit is ellátja. Ahogy kitört a háború, Péter atya azzal fordult hozzá: „Pakolj, a három gyerekkel együtt átviszlek titeket Magyarországra”.

Azt feleltem, te esküt tettél, hogy nem hagyod el a parókiát, én esküt tettem, hogy nem hagylak el téged.”

Adrienn azzal érvelt: majd ha Lemberg (Lviv) közelében harcok lesznek, esetleg. Aztán, amikor március közepén Lemberget is rakétatalálat érte, Adrienn azzal védekezett, majd ha Ungvárnál lesznek, talán. Valószínűleg. Nem kizárt.

Egyébként se volt idő lamentálni: a szelmenci határnál az első napokban ezrek torlódtak fel, és míg férje napközben intézte a segélyszállítmányokat, mint a Szent Panteleimon Karitász Kárpátaljai Görögkatolikus Jótékonysági Szervezet vezetője, Adrienn este 8 után cserélt helyet vele. Iratokat másolt, tolmácsolt, megfáradt idős asszonyokba diktált bele élelmet, férjüktől épp búcsút vett, fiatal édesanyákat vigasztalt, csecsemőket dajkált, kutyákat itatott.

Napközben pedig, ha Péter atya nem ért rá, berakta a három saját gyermekét hátulra a kocsiban, és ment segíteni.

Mi, papnék a háttérben vagyunk, de a munka oroszlánrészét mi visszük. És ebben a helyzetben jól jött »még egy Péter atya«.”

Egy-másfél hónap elteltével enyhült a migrációs nyomás a határ menti településeken és egyre többen szálltak be segíteni. Adrienn fel tudott egy kicsit lélegezni. „Az első másfél hónapban hajtott, hogy ártatlan gyermekeknek és asszonyoknak segítsek. Nem bántam, hogy két órát alszom, hogy elhanyagolom a saját gyermekeim. Ma már szánom őket, hogy pont ebben a legnehezebb időszakban se az anyjuk, se az apjuk nem volt igazán mellettük. Szinte fontosabb volt nekem, hogy támasza legyek a kis menekülteknek, mint a sajátjaimnak. De azoknak a gyerekeknek, akkor, nagyobb szükségük volt rám.”

Nem tudjuk, holnap mire kelünk fel

Két hónappal később nem a menekültek támogatása az elsődleges kihívás. „Világéletemben olyan ember voltam, aki precízen megszervezi az életét. Minden vasárnap leültettem a férjem, és végigbeszéltük az előttünk álló hetet. Most nem tudjuk, holnap mire kelünk fel.

A két nagyobb gyermekünk, akiknek még csak legózniuk kellene, hamarabb felnőttek.

Péterke segít az édesapjának segélyeket pakolni, szortírozni, Veronika pedig a kisöccsére vigyáz, ha kell.”

Ottjártunk előtt egy nappal újabb oka akadt Adriennek a szorongásra: férje, habár három kisgyermekük miatt a törvény szerint mentesül a katonaságtól, behívót kapott. „Mi van, ha itt maradok három gyermekkel? Nekünk még a vérünkben van az itteni egyházüldözés, hogy a papokat Szibériába vitték. Péter felmenői közt is van, aki megjárta a poklot. Vagy »csak« vigyék el újjáépíteni az országot, egyfajta málenkij robot 2.0-ra...”

Péter atyának szerencsére sikerült igazolnia, hogy három kisgyermeke van, ezért (most) kihúzták a nevét a behívandók listájáról.

„A kárpátaljai magyarok közel egyharmada elment. A másik egyharmad elmegy, ha becsapódik a közelükben az első bomba. Remélem, mi maradhatunk.”

Szöveg: Varró Szilvia, fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír

Nyíregyházi Egyházmegye