Csoda egy hely – menekült gyermekek a Csodavárban

Jóformán az első perctől foglalkozni kezdtünk az Ukrajna területéről érkezett, a háború elől menekülő családok gyermekeivel. Egyfelől oldani akartunk félelmeiken, riadt tekintetüket szerettük volna mosolyra váltani. Másfelől éreztünk egyfajta felelősséget: bármilyen helyzet alakult is ki, egyfajta rendet és rendszerességet ki kell alakítani. Hosszú távon mindenkinek ez a jó, s nem tudhatjuk, meddig tart a háború…

Azt hiszem, sokan gondolkodtunk/gondolkodunk így, mert lassacskán egymásra találunk, segítjük egymást, egymás támaszaivá válunk. Nem olyan egyszerű ez, hiszen „akit egyszer megszelídítettél, azért felelős vagy” (Exupery), ezek a családok már várnak, már számítanak ránk…

Azt nem tudom, Buda Barna, a Csodavár vezetője hol hallott máriapócsi munkánkról. Ismeretlenként hívott fel azzal, hogy szívesen látja a menekült gyermekeket egy délelőtti, felhőtlen játékra.

Minden segítségnek nagyon örülünk, kapva kaptunk a lehetőségen. Egy mikrobusszal (köszönet Kovács Jánosnak, aki nem mellékesen a katasztrófavédelem által kijelölt szállásadó hely, a Hungaricum Panzió tulajdonosa) és egy személyautóval (örülök, hogy vállalta hűséges „Ceferinos” munkatársam, Kovács Niki) jöttünk Máriapócsról Nyíregyházára. 

Érthető módon, a kizárólag ukrán nyelven beszélő gyerekeket az anyukák nem engedték el egyedül. Azonban pár perc alatt örömmel állapíthatták meg, hogy tényleg „szabadok” másfél órára. Ugyanis a Csodavárban tapasztalt kedvesség, természetesség a munkatársak részéről, és a rengeteg fejlesztő játék teljesen lebilincselte és elvarázsolta a gyerekeket.

Több, mint két hónapja tart a háború. Rendszeresen, és sokat találkozom a menekült családokkal. Ilyen felszabadultnak talán harmadszor láttam a gyerekeket. Hazafelé még egy fagyi is belefért!

Nagyon szépen köszönjük a lehetőséget. Mindenki tud segíteni, mindenki máshogyan. S mi mindenért hálásak vagyunk!

Szöveg és fotó: Oroszné Obbágy Rita

Nyíregyházi Egyházmegye