Beszélgetés Kocsis Fülöp, Orosz Atanáz és Szocska A. Ábel püspökökkel – interjú a Vigiliában

Az éppen idén júliusban kilencvenedik életévét betöltő Keresztes Szilárd nyugalmazott püspökön kívül mindhárom magyar görögkatolikus főpásztor szerzetes. Melyek a keleti szerzetesség sajátosságai, és hogyan egyeztethetők össze a püspöki hivatallal?

Orosz Atanáz: A keleti szerzetességet ugyan egyetlen átfogó elnevezéssel jelöljük, mégis sokféle formát foglal magában. A magyar görögkatolikus püspökök is többféle szerzetesi formát képviselnek, ám mindhármunk esetében egységes a szerzetes elnevezés. A szerzetesség egyik legalapvetőbb kritériuma a nőtlenség, és a keleti egyházban annak ellenére, hogy nős embereket szenteltek és szentelnek pappá, a püspököket nőtlen emberek közül választották és választják (bár rendkívüli esetben özvegy férfiak is megkapták egy-egy egyházmegye irányításának feladatát). A keleti egyháznak ezt a szokását a Szentszék is tiszteletben tartja, és a püspöki kinevezéseknél a legutóbbi időkben egyértelműen érvényre jutott az a keleti elv, mely szerint szerzeteseknek kell az egyházmegyék élére kerülniük. Ugyanakkor nagyon nehezen kapcsolódik össze a szerzetesség és a püspöki hivatal, hiszen a szerzetesség gyakorlatilag nem a hivatalra készít fel, hanem csak lelki előkészületet biztosít hozzá.

Kocsis Fülöp: Csak egyetérteni tudok a mondottakkal, hiszen magam is úgy vélem, hogy a szerzetességnek a lelkiség áll a középpontjában. Amikor fölismertem szerzetesi hivatásomat, teljességgel meg voltam győződve arról, hogy már megérkeztem oda, ahová Isten hív, nevezetesen a dámóci monostorba, ahol Atanáz atyával elkezdtük monasztikus szerzetesi életünket, és meg sem fordult a fejemben, hogy változás következhetne be az életformámban. Legyen szabad a dámóci szabályzatból (typikonból) idéznem, azt a szakaszt, amely maga is a Vita consecrata kezdetű apostoli buzdítást idézi: „A keleti monasztikus eszményt követjük, előtérbe helyezve a megtérést, az önmegtagadást, a szívbeli töredelmet, a belső béke keresését, a folytonos imádságot, a böjtölést és a virrasztást, a lelki küzdelmet és a csöndet, az Úr jelenlétében átélt húsvéti örömet és az ő végső eljövetelének várását, az önfeláldozást és a saját javak felajánlását, a cenobium szent életközösségében.” Az idézett szavak talán túlságosan hivatalos színezetűnek tűnnek, de tömörségükben pontosan összefoglalják, amit megélek: én ezt kerestem, s kialakulatlanul is ez élt a szívemben. A püspöki szolgálat során mindez ebben a formában már nem élhető meg teljesen, de a lelkiséget, amely áthatja mindazt, amit felsoroltam, továbbra is követnünk kell.

Szocska A. Ábel: Ha szabad kissé egyszerűbben megfogalmaznom, amit gondolok, a virágoskerthez hasonlítanám a szerzetességet. A keleti és a nyugati szerzetesség közötti különbséget abban látom, hogy a nyugati szerzetességet inkább a tevékeny, aktív életforma jellemzi, a keleti szerzetesség viszont nagyobb hangsúlyt helyez a visszavonulásra és a szemlélődésre. Pontosan ezért hasonlítom a kétféle szerzetességet kétféle virágoskerthez: a keleti olyan, mint a természetben kialakuló vadrét, amelyen a különböző virágok egymás szomszédságában nőnek, hiszen a keleti szerzetességtől sem idegen például zarándokházak fenntartása, betegek ellátása vagy gyerekek nevelése, de e tevékenységek egyazon szerzetesség keretei között folynak. A nyugati szerzetesség „virágoskertjében” pedig különböző parcellák vannak, s míg egyes rendek a szegénységet domborítják ki, mások a betegápolást vagy a tanítást tartják feladatuknak, azaz mintha a virágok itt elkülönítve lennének csoportosítva. A gyökere persze mindkét fajta szerzetességnek ugyanaz. De az még a keleti szerzetességen belül is egyéni kérdés, hogy a szerzetes miként tudja megélni a püspöki hivatalt: ebben óhatatlanul az ember személyisége is tükröződik.

A folyóiratra előfizethetnek, az egyes számokat pedig megvásárolhatják a Vigilia honlapján.

Forrás: a Vigilia Facebook-oldala, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye