Ábel püspök atya homíliája a Nagyboldogasszony-napi búcsún Máriapócson

Az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében. Ámen. 

Kedves zarándok testvérek és mindannyian, akik a közvetítés által kapcsolódnak be a mai ünnepségbe, a Szűz Anya elszenderülésének az ünnepén! 

Nagy-nagy szeretettel köszöntöm kedves mindannyiukat! Dicsőség Jézus Krisztusnak! 

Anya, miért sírsz? 

Kedves testvérek, én is, mint olyan sokan mások, szeretek ide, Máriapócsra elzarándokolni, időnként csendben a templomban oldalt leülni, imádkozni, átgondolni mindennapi dolgaimat. Egy ilyen alkalommal, amikor a máriapócsi templomban halkan elvonultam a kegyoltár előtt, egy édesanyát láttam karján a kicsiny gyermekével. Mind a ketten a kegyképre néztek. Egy idő után a kisgyermek megfordult, és egy picit rémülten az édesanyja arcára tekintett. Azt látta, hogy az édesanyjának hullanak a könnyei. Csöppnyi kezével kezdte letörölni édesanyja arcáról a könnyeket, s kedvesen megkérdezte: „Anya, miért sírsz?” 

Lehet, hogy a bánatnak a könnyei voltak ezek, lehet, hogy a vigasztalásnak a mosolya volt ez, mert az Édesanya egy szót sem szólt, csak gyengéden rámosolygott az ő gyermekére. Nem tudom, hogy mi történhetett, de nekem akkor Édesanyám jutott az eszembe. Az én Édesanyám is milyen sokszor könnyezett... Az édesanyám jutott az eszembe, akinek a mosolya nekem is mennyire jól esett! 

Anya miért sírsz? 

Közel három évtizede a máriapócsi kegytemplom közelében szolgálhatok, és ezalatt a harminc év alatt megerősödött bennem az a felismerés, hogy bizony, ide, Máriapócsra nagyon sok édesanya érkezett, és nagyon sok könny hullott már az édesanyák szeméből. Olyan sokszor fordultak hozzám az édesanyák: „Ábel atya, baj van a családomban”. Olyan sokszor láttam könnyezni édesanyákat, mert a lányuknak a házassága nem sikerült. Olyan sokszor láttam bánatos édesanyai arcot, mert a családja már nem vallásos, a gyermekei nem gyakorolják a hitet. Az édesanyák könnyei hullanak itt Máriapócson, amikor azt látják, hogy gyermekük rossz útra téved, amikor azt látják, hogy a szenvedélynek élnek, amikor azt látják, hogy nehézségben vannak. Mennyi édesanyai könny hullott itt Máriapócson azért, mert nem részesültek gyermekáldásban vagy elveszítették gyermeküket, és még sorolhatnánk a megannyi okot, melyek miatt kicsordult az anyák könnye itt.

Ha körbenézünk, ma is a legtöbben itt, közöttünk az édesanyák vannak jelen. Az édesanyák, akik ma is gyermekeikért imádkoznak, kérik az Istenszülő közbenjárását Jézusnál. Legyen az a gyermek, akiért imádkoznak, mások szemében akármennyire is rossz, az anyai szív számára akkor is kedves minden egyes gyermek, mert az anyák, még ha könnyes szemmel is, de mindig megbocsátanak. 

Anya miért sírsz? 

Több édesanyára emlékszem, aki gyermekéért sírt, s kevesebb gyermekre, aki édesanyjáért hullatott könnyet itt, Máriapócson, de azért a gyermekek számára is az egyik legfájdalmasabb kép, amikor édesanyjukat sírni látják. 

Amikor édesanyánkat sírni látjuk megfogalmazódik bennünk is a kérdés: mi történt, talán valami baj van? Segíthetek-e? Talán ilyenkor mi is egy picit megijedünk, ijedtség lesz úrrá rajtunk, amikor édesanyánkat sírni látjuk és talán bennünk is megfogalmazódik a kérdés: 

Anya miért sírsz? 

Sokszor nem tudjuk a választ, de egy biztos: mosolyukkal el tudják űzni bajunkat, bánatunkat és megnyugszunk. Mert a vigasztalás mosolya az, amikor egy édesanya rámosolyog a gyermekére, és mi azzal tudunk mosolyt csalni az édesanyánk arcára, ha azt látja rajtunk, azt hallja rólunk, hogy szépen élünk, jók vagyunk, minden rendben van. 

Kedves zarándoktestvérek!

Engedjék meg, hogy megkérjem most Önöket, becsüljék meg édesanyjukat, becsüljék meg addig, amíg van kit. Ne engedjék, hogy az édesanyák sírjanak, legyenek mindannyian jó gyermekei édesanyjuknak, akár velünk vannak, akár odaátról figyelnek ránk. 

Ha valaki megkérdezné, mit kell ahhoz tennem, hogy ne sírjon, Goethe szavait idézném neki: 

„Kicsit több békesség, jóság, szelídség,

Kevesebb viszály, irigység,

Kicsit több igazság úton-útfélen,

Kicsit több segítség bajban-veszélyben,

Kicsit több “mi” és kevesebb “én”,

Kicsit több erő, remény,

És sokkal több virág az élet útjára –

Mert a sírokon már hiába.”

Anya miért sírsz? 

Könnyek és mosoly jellemzi a Máriapócsi Szűz Anyának az ikonját, s mennyivel inkább érvényesek ezek a szavak, a mi Máriapócsi Édesanyánkra. Ma valójában erre szerettem volna felhívni kedves mindannyiuk figyelmét. A Szűz Anyának a könnyeire és a Szűz Anyának a mosolyára, aki csendben, mint könnyező anya a gyermekével a templomban jelen van közöttünk. Ferenc pápa egyik interjújában a Szűz Anyáról olyan szépen mondja: Mária lábujjhegyen lépett ebbe a történetbe és lábujjhegyen is távozik belőle. 

Kicsit ilyen a Szűz Anya máriapócsi története is. Nem rendkívüli helyen, nem hivalkodóan érkezik csak a női lélek csendes szépségével, érzékenységével. Milyen nagy az isteni gondviselés titka, ide, Máriapócsra adott nekünk égi édesanyát, egy csendes kis település fatemplomába, aki sír, ha baj van és mosolyog, ha azt látja, hogy jók vagyunk. Talán ma egy kicsit mi is átérezhetjük ezt, mert a pócsi Szűz Anya kegyképe is ezt adta nekünk könnyeket és mosolyt. Mint minden édesanya, aki szereti gyermekét, a Szűz Anya is siratta az ő gyermekét, siratja gyermekeit és ma is aggódik értünk, az ő gyermekeiért, és ha időnként rosszak is vagyunk ő mégis szeret minket. 

Ha körbenézünk, látjuk, milyen sokan eljöttünk ma, hogy mint gyermekei Égi Édesanyánkat arra kérjük, járjon közbe értünk az ő Fiánál, legyen közöttünk. Az a gyermek, bármilyen is, bármennyire rossz is, mennyei édesanyánk számára akkor is kedves, mert az anyák, még ha sírva is, de mindig megbocsátanak. 

Anya miért sírsz? 

Feltettük mi magunkban a kérdést, amikor arról hallottunk, hogy itt Máriapócson a Szűzanya kegyképe könnyezett: vajon a Szűzanya miért sírt, miért hullatott bánatkönnyeket. Ezt csak találgatni tudjuk, de történelmi tény, hogy mind a három könnyezés idején nehéz idők jártak. Háború, járványok, erőszak, súlyos adó, szegénység és nyomor sújtotta a világot. Vajon annak idején, 1676-ban miért készítette el a török fogságból hazaérkező Csigri László a Mária-ikont? A fogságból szabadulva talán a Szűzanyának köszönhette az ő szabadulását? Talán a reménytelenségből kivezető utat látta az Istenszülőben? És ezáltal is a Szűzanya az ő könnyeivel ezt megerősítette: igen, én a reménytelenségből kivezető út vagyok? Napjainkban is? Mert a Szűzanya aggódik értünk, fáj neki, amikor azt látja, hogy bajban vannak az ő gyermekei. 

Kedves testvérek!

Számomra már nem az a csoda, hogy itt, Máriapócson egykor könnyezett a kegykép. Engedtessék meg nekem, hogy azt mondjam én már azon csodálkozom, hogy napjainkban még nem könnyezik a kegykép, mert napjainkban is háborúk dúlnak, járványok járnak, szegénység, gazdasági válság és természeti csapások vesznek bennünket körül. Ilyenkor talán eszünkbe jut: ennek vajon ki az oka, vajon miért történik mindez velünk? Ha az Szűz Anya ismét sírna itt, Máriapócson, vajon nekünk mi jutna az eszünkbe? Mi megkérdeznénk: Anya miért sírsz? Mi történt? Valami baj van? Vajon ijedtség lenne úrrá rajtunk, amikor Égi Édesanyánkat sírni látnánk? S ilyenkor kimondatlanul is hibásnak érznénk magunkat? Talán miattam könnyezik a Szűzanya? Nem tudom, de annak idején Rákóczi Ferencnek eszébe jutott ez a gondolat, ő így fogalmazott: „Csodáit magam is tapasztaltam s nem tudom, vajon az én gyarlóságom cselekedetei miatt, avagy a jövendő bajok következése miatt könnyezik a pócsi birtokunkban lévő szóban forgó képmás.” 

Nem tudom, mi lenne, ha a Szűzanya könnyezne, azt tudom, hogy a könnyeit már mi is többször letöröltük. Jelenleg mosolyog a Szűz Anya, mert ha rátekintünk az ő kegyképére, az ő mosolyát látjuk.

De ma, amikor a Szűzanya gyengéd, vigasztaló, mosolygós arcára tekintünk, jusson eszünkbe, hogy milyen jó, hogy szeret bennünket és még van lehetőségünk változtatni az életünkön, visszatérni keresztény értékeinkhez, belátni hibáinkat, jobb emberré lenni azért, hogy a Szűz Anya tovább mosolyogjon. 

Ferenc pápa olyan szépen fogalmaz: Nekünk is a Szűz Anya gyöngédségére van szükségünk, mert ez az igazi áldás. Ne akarjuk, kedves testvérek, újból megtapasztalni a Szűz Anya fájdalmát az ő könnyein keresztül. Ezért szeretném megkérni mindazokat, akik jelen vannak vagy bekapcsolódnak a mai ünnepségbe, hogy becsüljék meg Égi Édesanyjukat, becsüljék meg a mi Szűz Anyánkat, amíg van rá lehetőség, ne engedjék, hogy sírjon, legyenek mindannyian jó gyermekei. De ha megkérdezné valaki a jelenlévők közül: mit tegyek? hogyan? Úgyszintén Goethe szavait idézném: 

„Kicsit több békességgel, jósággal, szelídséggel,

Kevesebb viszállyal, irigységgel,

Kicsit több igazsággal úton-útfélen,

Kicsit több segítséggel bajban-veszélyben,

Kicsit több “mi”-vel és kevesebb “én”-nel,

Kicsit több erővel, reménnyel,

És sokkal több virággal az élet útjára –

Mert a sírokon már hiába.”

Ámen.

Fotó: Szarka Lajos

Nyíregyházi Egyházmegye