„Szegény ember jöve valahonnan régen,
S kinézvén a helyet a halmos vidéken:
Meggyújtá az erdőt s ortott... minden módon
Erőt akart venni cserjén és bozóton.

Majd fecske módjára, a serény új gazda
A hegy oldalához sárkunyhót ragaszta;
És mivelhogy erős akarattal győzte:
Egy süveg buzácskát a földbe tett őszre.

És felvitte Isten a dolgát idővel.
- A terepély cser is vesszőszálból nő fel. -
Mikorra megvénült: keze között a föld,
Szőlőhegy, rét s erdő egész határra tölt.”

(Tompa Mihály: Mohos részlet)

A csereháti tájat, az itt megtelepedett, itt élő ember életét idézi fel Tompa Mihály regéje. Irota a Cserehát szívében fekvő csendes kis falu, az Irota (Vadász)-patak keskeny völgyében.

A történelem viharai során elnéptelenedett falu a XVIII. század népességvándorlásainak következtében települt be újra keletről érkező ruszin nemzetiségű emberekkel, akiknek leszármazottjai ma is híven őrzik görögkatolikus hitüket. A falu feletti dombon lévő kicsiny görögkatolikus kőtemplom, varázslatos ikonosztázzal, 1846-ban készült el a hívek számára, előtte fából készült temploma volt a településnek.

2010. július 15-én pénteken este ennek a kis templomnak kondult meg a harangja, hírül adva számunkra, hogy lehet készülődni, rögtön kezdődik a Szent Liturgia. A mintegy 100 lélekszámú településről 15-20 hívő látogatott el a szertartásra. Hozzájuk csatlakoztunk mi is 22 fővel, a Debrecen-Tócóskerti Szervezőlelkészség tagjai is, miután megérkeztünk Irotára, hogy együtt töltsünk el egy hosszú hétvégés tábort a „Túl az Óperencián” vendégházban.

A templom hűvöse jólesett az egész napos kánikula, a hosszú utazás után, jó volt itt mindentől távol magunkba tekinteni, felfedezni a kis templom ábráinak részleteit, magunkba szívni annak ódon illatát. Ennek a kis emberi közösségnek megtapasztalhattuk egyszerű, emberléptékű történelmét, jelenét, ahogy végigtekintettünk a barázdált arcokon, miként keretbe foglalta azt a dombon nyugvó fákkal, orgonabokrokkal övezett templom, mellette az apró temető a régmúlt idők emberi emlékeivel. A dombról a látkép, hatalmas öreg zöldellő lombú dió, csertölgy és gyümölcsfák között, mohával tarkított kopott téglapiros cseréptetős épületek voltak, néhol elhagyott bozóttal benőtt udvarok, málló vakolatú parasztházak. Távolban a csereháti táj lankái, erdős, cserjés, szántós mintázatai, ahova a „Szegény ember jöve valahonnan régen”.

Ide, erre a csendes, varázslatos helyre érkeztünk egyházközségünk tagjaival azért, hogy ilyen formában is megéljük közösségbe tartozásunkat és megismerjük hitbeli testvéreinket eme számunkra térben és talán életmódban is távoli helyen.

Elvittük gyermekeinket is, akik egymásban társra találva hangos kacagással, gyermekzsivajjal, kiolthatatlan kíváncsisággal vették birtokba a helyet, különösen a vendégház medencéjét, ahonnan néha azért ki tudtuk őket rimánkodni egy kis kézműveskedésre és társasjátékra a fedett teraszra, a nem mindennapi kánikulában a tűző napról. Ők nem sokat pihentek, szinte falták az együtt töltött időt, a közösen átélt élményeket. Bizton remélhetjük, hogy számukra ez maradandó útravaló lesz, felnőve, visszaemlékezve a gyermekkorra talán ez is egy olyan epizód lesz életükben, amely a közösségről, a barátságról, az emberi kapcsolatokról szól.

Velünk voltak nyugdíjasaink is, akik gondoskodó nagymamaként, jó háziasszony módjára sürgölődtek az ott töltött időben a közösség javára. Mindenki megtalálta a helyét csapatban, „ősközösség” módjára gondoskodtunk ellátásunkról, gyermekeinkről, fáradozóinkról és persze hazavihető élményeinkről.

A hőség bizony próbára tett minket, mivel azonban kíváncsiak voltunk a környékre, szombaton egy rövid gyalogtúra megtételével a lelki, közösségi töltekezés mellett eme fizikai megpróbáltatással is edződtünk, jól „összeértünk”, nem utolsósorban a csereháti erdőséget belülről is láthattuk.

Amikor a nap lebukott a lankák mögé, az este hozott számunkra felfrissülést, jól megérdemelt, közösen megfőzött és elfogyasztott vacsorával, hűs tokaji borral jutalmaztuk magunkat. Mivel a fáradságra is a vidám szív a legjobb orvosság, énekelni kezdtünk, begyógyultak a meleg, fáradságos nap megpróbáltatásai, elcsendesedve tért nyugovóra ki a sátrába, ki az ágyába.

Vasárnap reggel ki-ki harangkondulásra, kakasszóra, égzengésre ébredt fel, Irota megkönnyezte, hogy elmennek a debreceniek, viharral köszönt el, mi még felsétáltunk a templomba a liturgiára a helyiekkel közös imádkozásra, az Eucharisztiára megünneplésére.

A összepakolás közben arról beszélgettünk, hogy mikor jövünk el újra és mennyi szép, hívogató szeglete van még a világnak, ahova el lehetne menni együtt.

Most egy kicsit lakva ismertük meg egymást, közben jól elfáradtunk és lassan útnak indultunk, hogy ezt a hosszú hétvégét betöltő igen aktív pihenést, paplanos ágyunkban mélyálomban, passzívan is kipihenhessük, tovább szövögethessük közösségünk jövőjét.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum