A Szűzanya velünk van, ki lehet ellenünk? – cigány közösségek országos zarándoklata Máriapócson

Ki családostul, ki baráti társaságban, mások szervezetten, busszal érkeztek. Egyesek szakadt strandpapucsban, műanyag szatyrokkal, mások súlyos aranylánccal, luxuskocsival. Csecsemők, kisgyerekek, fiatalok, fölnőttek, idősek. Különböző élethelyzetből, különböző viselkedéskultúrával, különböző anyagi háttérrel. Az ok, a cél azonban mindannyiuknak egy volt: találkozni az általuk csak Szűzanyaként emlegetett máriapócsi Istenszülővel. A cigányok hitében különösen fontos szerepet tölt be az Istenszülő. A család támasza, aki mindig otthon van, ugyanis a családanya. Az apa vagy nem él velük, vagy sokat van távol a családtól; ezért alakult ki bennük szoros érzelmi kötődés mindannyiunk édesanyjához, az Istenszülőhöz, akit buzgón imádnak és dicsőítenek. Ezért is oly fontos még a legszegényebb cigánysoron élőknek is, hogy kevéske pénzükből félrerakva évente legalább egyszer ellátogassanak hozzá.

Az időjárás-előrejelzés szerint pont a vasárnapi Szent Liturgia idejére várták az esőt, s egy ideig úgy is tűnt, hogy emiatt a bazilikában lesz megtartva. Ha a hideg nem is múlt el, az eső mégsem érkezett meg, így a bazilika mögötti szabadtéri oltárnál kezdődött el a Szent Liturgia keresztfelmagasztalás búcsúján, mely hagyományosan az országban élő cigányok búcsúja is egyben.

- Kíváncsi vagyok, lesz-e eső, elvileg pont a Szent Liturgia idejére várható. – mondtam a mellettem álló úrnak.

- Nem lesz itt eső, a Szűzanya van velünk, ki lehet ellenünk? A Szűzanyához jöttünk, meg Jézushoz, nem engedi, hogy elázzunk! – mondta magabiztosan.

A Szent Liturgiát Fülöp metropolita végezte a cigánypasztorációban résztvevő görögkatolikus atyák, Balázs József mezőszemerei plébános atya és a kongói Albert Ngamba Mungwala verbita atya közreműködésével.

Szentbeszédében Fülöp metropolita a galatákhoz írt levél apostolban elhangzott szakaszáról beszélt: „egy ember sem igazul meg a törvény cselekedetei alapján, hanem csak a Jézus Krisztusba vetett hit által.” „Vajon mi a fontosabb?” – tette föl a kérdést Fülöp atya. „A cselekedet, vagy az imádság? Ki fog-e feljutni a mennyországba, aki sok jót cselekszik, vagy aki sokat imádkozik?

Kézenfekvőnek tűnik a válasz, hogy hát nyilván az, aki több jót tesz, mert hiába imádkozik valaki, ha közben nem szereti felebarátját, és nem tesz sok jót, nem fog a mennyországba jutni. De Szent Pál azt mondja, hogy nem a törvény szerinti tettek fognak megigazítani bennünket, vagyis, hogy nem a cselekedetek visznek föl minket a mennyországba.  Sajnos csinálunk rosszakat is, de hogyha több lesz a jó, akkor a mennyországba juthatunk.

Vajon így van? A jó cselekedetek elvisznek minket a mennyországba? A jótettek, drága testvéreim, önmagukban nem visznek minket a mennyországba. Akkor vajon a sok imádság?

Nem. A mennyországba egyedül Jézus Krisztus tud minket befogadni. Mindnyájan, akármennyit imádkozunk, akármilyen sok jót teszünk, a mennyországot csak ezek által nem érdemeljük meg. Márpedig oda törekszünk. Hát akkor hogyan juthatok a mennyországba? Úgy, hogy ha Jézus kinyújtott kezét megfogom, és ő fölemel.

Drága testvéreim, a hit nem más, mint Krisztus kinyújtott kezének a megfogása, megragadása. Ő fölemel bennünket, és amikor odakerülünk a mennyország kapujába, megkérdezi: segítettél-e az éhezőnek? Adtál-e ruhát annak, akinek nincs ruhája? Befogadtad-e azt, aki hajléktalan volt? Meglátogattad-e, aki börtönben volt, vagy beteg volt?

De nem azért kérdezi Jézus, hogy megnézze, mennyi jócselekedet van életünk listáján, hanem a végén hozzáteszi: amit egynek a legkisebbek közül tettetek, azt nekem, azt velem tettétek.

Úgy is föltehetné Jézus a kérdést a mennyország kapujában: fölismertél-e engem az éhezőben, a szomjazóban, a hajléktalanban, a betegben, a börtönben levőben? Mert ott voltam.

És csak a hívő ember ismeri föl, hogy Jézus ott van bennük. Mert Jézus ott van minden emberben. Minden élethelyzetben, életem minden szakaszában, minden pillanatában. Ha hiszek, akkor meglátom őt, megfogom a kezét, belekapaszkodom, vele élek.

Ezért csak a hit az, amelyik üdvözíthet. Mert a hit nem más, mint válasz Jézus szeretetére, Jézus kinyújtott kezére. Ezt a hitet kéri tőlünk, testvéreim. Ebben akar erősíteni minket. Ezt a hitet kaptuk szüleinktől, nagyszüleinktől, és ez az a hit, amit tovább kell adni gyermekeinknek, unokáinknak. Ha nem adjuk tovább a hitet, nem vagyunk azon minden porcikánkkal, hogy tovább adjuk, akkor nem hiszünk.

Mitől hinne a következő nemzedék, ha rajtunk nem látja, hogy fontos nekünk Jézus? Mitől fog imádkozni, ha rajtunk nem látja, hogy minden nap beszélgetünk Jézussal? Mitől fog a szentségekkel élni, ha nem látja rajtunk, hogy életünk legfontosabb feladata, hogy Jézus Krisztushoz közel kerüljek a szentségeken keresztül, az imádságon keresztül?

Sem a cselekedetek, sem az imádság nem visz a mennybe, testvéreim. De az imádságon keresztül erősödhet a hitem, és ha hinni tudok az Istenben, akkor ez meg fog látszódni a tetteimben is.

Drága testvéreim, Máriapócsra főként azért jövünk, hogy erősödjön a hitünk. Mária azért ad nekünk csodákat, hogy ezeken keresztül erősítse a hitünket. Csodák ma is történnek, de csak a hívő ember veszi észre. Az Isten mindig segít, de ezt csak a benne hívő ember veszi észre. Az Isten mindig velünk van. Hitet kér tőlünk, mert ezen keresztül tud minket üdvözíteni. Nem elég vágyakozni a mennyországba és tétlennek maradni, amikor a másik ember segítségre szorul, vagy a tévé előtt ülni, amikor a templom harangja hív.

Azért beszélek erről, mert azt szeretném, hogy mindenki, aki ma eljött erre a búcsúra, hitében megerősödve menjen el. Isten azért adta nekünk Máriát, hogy a csodákon keresztül is erősítse hitünket. Hinnünk kell abban, hogy csodákon, csodálatos dolgokon keresztül vezeti az Isten az életünket.

Imádkozom, hogy olyan hittel megerősödve térjetek haza, hogy azoknak is továbbadjátok ezt a hitet, akik nem lehettek itt ma velünk. Adjátok tovább, hogy hogy Jézus nélkül nincs élet! Hogy Jézus kezébe mindnyájunknak bele kell kapaszkodnunk. Gyermekeinknek, unokáinknak, szomszédainknak, barátainknak, ismerősöknek és ismeretleneknek, mindenkinek el kell mondani, hogy Jézus nélkül nincs élet, és Jézussal élet van.

Ezért kell hinnünk benne, és hozzá igazítanunk az életünket. Mert hiába mondom, hogy hiszek az Istenben, hogyha ez a tetteimben nem látszik meg. És hiába határozom el, hogy jókat teszek, segíteni fogok mindenkinek. Nem lesz erő hozzá. Mert ezt csak Jézus tudja megadni, s ezért kell imádkozni. Minél többet imádkozni, minél több jó cselekedetet tenni, de azért, mert ezzel Jézus iránti szeretetemet fejezem ki.

Jézus szeretni, annyi, mint hinni és bízni benne. Fogjuk meg ma Jézus kezét, kapaszkodjunk bele, és mától fogva el ne engedjük! Meg fogjuk látni, hogyan vezeti az életünket. Kérjük tőle, és az ő édesanyjától, Máriától, hogy mi magunk is gyermekeink, unokáink és minden magyar és cigány testvérünk tudjon hinni a mindenható Istenben. – fejezte be beszédét Fülöp atya.

A magyar és cerhári nyelven végzett Szent Liturgián a hodászi cigány egyházközség teljesített kántori szolgálatot Sója Miklós bácsi tanítványa, Lakatos Sándor vezetésével. A nagybemenet alatt már sötét fellegek gyülekeztek Máriapócs fölött, hamarosan el is kezdett esni. Előkerültek az ernyők, sokan az árkádok alatt kerestek menedéket, a már említett úr is elővette az esernyőjét, de mire fejünk fölé emelte, már el is állt az eső.

- Látod? A Szűzanya! – mondta határozottan. Mondtam, hogy nem engedi, hogy elázzunk!

S hogy milyen igaza volt, az is bizonyítja, hogy az égi áldás esőcsöppek helyett a kékre derült égből sziporkázó napsütés formájában szállt a búcsúsokra. Ilyen tavaszias időben került sor a Szent Liturgia után a szokásos kitüntetések átadására. Fülöp metropolita mindhárom egyházmegyéből egy-egy cigánypasztorációban dolgozó munkatárs munkáját ismeri el a püspök atyák és a munkatársak javaslata alapján.

A Miskolci Egyházmegye területén végzett lelkes cigánypasztorációs munkájáért, közösségépítő feladataiért, valamint a cigány közösségeinkben végezett hitoktatói tevékenységéért Kondás András selyebi parókus vált érdemessé a kitüntetésre.

A Nyíregyházi Egyházmegye kitüntetését Balogh István Herceg kapta, aki a Kántorjánosiban működő Tudás Háza oszlopos tagja, szívügye a közösségi házba betérő gyerekek sorsa, életkörülményeik javítása, tanulási előre haladásuk nyomon követése. Szervezi és koordinálja a közösségi házban folyó munkát.

A Hajdúdorogi Főegyházmegye elismerésében Kósa Anita részesült, aki évek óta szerepet vállal a debreceni görögkatolikus roma szakkollégium munkájában. Segíti a hallgatók toborzását, aktív részese az utánpótlásképzésnek, segíti és támogatja a hallgatók egyetemi képzésben való bennmaradását, támogatja hajdúdorogi cigánypasztorációs munkát is.

Ábel püspök személyes ajándékát és köszönetét Szabó Tamás helynök atya adta át Oroszné Obbágy Ritának, akinek tevékenysége nemcsak a máriapócsi tanodára, az ott lévő közösségre összpontosult, hanem hat éven keresztül koordinálta, szervezte a Nyíregyházi Egyházmegye cigánypasztorációs munkáját. Összefogta azon közösségeket, akik a Nyíregyházi Egyházmegyében a cigánysággal, a cigányságért tevékenykednek. Rita a Miskolci Egyházmegyében folytatja munkáját.

Az elismerés kihirdetését hangos üdvrivalgás kísérte a nyírkátai és tuzséri zarándokok részéről, Rita ugyanis aktív segítője volt ezen közösségeknek.

A kitüntetettek munkájára és életére Isten áldását kérjük!

Szöveg és fotó: Király András/Görögkatolikus Metropólia

Nyíregyházi Egyházmegye