Mario Grech bíboros, a Püspöki szinódus titkárának beszéde Máriapócson, október 23-án.
Krisztusban Kedves Testvérek!
A Szent Liturgián imént hallott evangéliumi szakaszban (Lk 7,11-16) egy temetési menettel találkozunk Naim városában. Az ezt megelőző evangéliumi elbeszélés pedig egy római századosról szól, aki szükséghelyzetében Jézust hívja segítségül. Pogány lévén nem érzi méltónak magát arra, hogy személyesen szólítsa meg, ezért zsidó küldöttteket küld az Úrhoz, hogy meggyőzzék: foglalkozzon haldokló szolgájával.
Itt, Naimban viszont senki nem kéri Jézus beavatkozását: nem a reményvesztett és egyetlen fia elvesztése miatti fájdalmába zárkókótt édesanya kéri Jézustól, hogy változtassa meg a sorsát, nem a gyászmenetetben haladó, szemüket az édesanyára és a koporsóra szegező résztvevők kérik Jézust, hogy avatkozzon közbe; és nem is tanítványai járnak közben mesterüknél, hogy tegyen újabb csodát, ahogy máshol is tette. Itt maga Jézus az, aki szembesül a szívbemarkoló jelentettel, ő az, aki észreveszi az egyetlen fiát, azaz a jövő minden reményét elveszítő anya könnyeit.
Az evangéliumi szakaszban két menet találkozik, ha tetszik, két „liturgikus körmenet”. Az egyik Jézusé. Nincs egyedül, követik őt tanítványai és nagy sokaság. Jézus járja Galilea útjait, hogy „Isten országának örömhírét” hirdessse minden városban. Ezért küldte őt az Atya (vö. Lk 4,43), és senki nem tarthatja őt vissza. Jézus nem sokkal korábban jelentette ki: „Boldogok vagytok, akik most sírtok, mert nevetni fogtok” (Lk 6,21). De most az élet menete, amely az értük közelivé váló Isten országát hirdeti, összetalálkozik egy másik menettel. A halál menetével, az élet kudarcának menetével, minden remény elveszítésének menetével. Egy özvegyasszony, aki egyetlen fiát viszi, hogy eltemessék, és akit szintén nagy tömeg kísér. Biblikus szempontból nagy jelentőségű a tény, hogy e történet főszereplője egy nő, egy özvegyasszony. Az elhunyt az ő egyetlen gyermeke, az egyetlen esély arra, hogy ő majd utódot támaszthasson a korábban elhunyt férjnek, a törvény előírása szerint. Egy özvegyasszony számára egyetlen fiának elveszítése azt jelentette, hogy a jövő minden esélye elveszett. Ebben az értelemben ez az özvegyasszony minden olyan embert megjelenít, akik számára az életben nincs már semmi remény, akik immár csak a halált látják maguk előtt.
Találkozik itt az élet menete a halál menetével. De mi is történik ebben a találkozásban, amely radikálisan megváltoztatja az események menetét? Egy pillantás, Jézus pillantása az, ami a halál menetét az élet menetévé teszi, amely a jövő hiányát a remény helyévé változtatja. Jézus rátekint az asszonyra, és ahogy a szöveg mondja „megesett rajta a szíve” (Lk 7,13). Az evangéliumok nagyon fontos kifejezéséről van szó, amely Jézus életének jelentős pillanataiban újra és újra visszaköszön. Ez a kifejezés – „megesett rajta szíve” – azért fontos, mert Jézus életét közvetlenül kapcsolja Isten arcának a Szentírásban megjelenő kinyilatkoztatásához. Jézus együttérző, „együtt szenvedő” tekintetében Isten irgalmával, együttérzésével, „együtt szenvedésével” találkozunk. Jézus együttérző tekintete, – amellyel az özvegyasszony könnyeire néz –, megváltoztatja ezt a halállal kapcsolatos történetet. Benne tárul fel Isten irgalmas tekintete, amellyel az emberiség könnyeire néz, hogy gondoskodjon róla, hogy megmentse és megszabadítsa őt a halál szolgaságából (vö. Kiv 2,25)
Kedves Testvérek! Tegyük fel a kérdést: mit mond ma nekünk ez a szakasz Lukács evangéliumából? Ez a két menet vajon valahol nem az emberiség képe? Nyilván most is lehetséges, hogy valaki a pogány századoshoz hasonlóan segítségért fordul Jézushoz, közeledik hozzá, hogy üdvösségét kérje, de lehetséges az is, hogy sokaknak az özvegyasszonyhoz hasonlóan nincs erejük kérni, nincs hitük reagálni a fájdalomra. Vannak férfiak és nők, akik remény nélkül haladnak, akik a jövő semmilyen lehetőségét nem látják, könnyes arccal, saját fájdalmukba zárkózva. De őket is eléri Isten irgalmas tekintete, amely Jézusban jelenvalóvá válik. Az emberiség egy része sír és fohászkodik, de a másik része – talán éppen mellettünk – csendben sír, saját fájdalmába zárkózva. E csendes és szenvedő embereket is eléri Isten irgalommal teli tekintete, amely megszabadít a haláltól és visszaadja a jövő reménységét.
Vajon nem ez az Egyház képe? Vajon nem Jézus tanítványainak közössége az Egyház, amely egyszerre címzettje és folytatója az Úr irgalmas tekintetének? Vajon az egyetemes Egyházban most megélt szinodális folyamatot nem értelmezhetjük ezen evangéliumi szakasz fényében? Az Egy szinodális Egyházért című előkészítő dokumentumban ezt olvashatjuk: „egy olyan Egyház, amely képes közösségre és testvériségre, részvételre és a feladatok megosztására, amely hűséges mindahhoz, amit hirdet, egy ilyen Egyház tud valóban a szegények és elesettek mellett állni, és hangod adni számukra” (Egy szinodális Egyházért, 9. pont)
Mindinkább szinodálissá való Egyháznak lenni azt jelenti, hogy az „élet menetévé” válunk, mely Jézusból, tanítványaiból és nagy sokaságból áll, és képes arra, hogy találkozzon a halál mai meneteinek könnyeivel, hogy reményt adjon. A szinódusi folyamatot elindító beszédében a Szentatya a „közelség Egyházáról” beszélt, amely „magára veszi korunk törékenységét és szegénységét, ápolja a sebeket és Isten balzsamával gyógyítja a megtört szíveket (Október 21-ei beszéd, 9. pont). Az ilyen Egyház képes az élet liturgiájának ünneplésére, az ilyen Egyház képes a halál meneteit a reménység körmeneteivé alakítani.
Kedves Testvérek! Mi is, a magunk törékenységeivel és sebeivel, sokszor a halál menete vagyunk, amely várja, hogy Jézus rátekintsen mindannyiunkra, hogy reményt adjon számunkra. Az ő tekintete nélkül nincs esélyünk a jövőre. Ugyanakkor egyszersmind Jézus menete is vagyunk, az ő Egyháza, amely rátekinthet a csendes és fájdalmakkal teli emberiségre – amely kérni sem tud, és amelynek Isten Országának örömhírét kell hirdetnünk. A mi tekintetünk is képes lehet arra, hogy a halál menetét az élet menetévé változtassa, ha valóban észrevesszük az emberiség könnyeit. És tanítványként, az Úr tanítványaiként pontosan ez a hivatásunk: legyünk az Ő tekintetének meghosszabbítása a világban. Az itt, a földön, általunk bemutatott Szent Liturgia közösségben van az égi Liturgiával, hogy mi is Isten elérhetetlen fényének ragyogása lehessünk, amely arcunkat a szeretett Fiú képére formálja át. Forduljunk Máriához, e máriapócsi kegyhely királynőjéhez, akit annyira keresnek és tisztelnek az ideérkező népek. Ő a szinodális asszony, aki Jézussal és Isten hűséges népével vándorol. Ne féljünk e szinodális úttól, az élet menetétől! Mária, Isten elérhetetlen fényének ragyogása biztos vezetőnk.
Fordította: Verdes Miklós
Forrás és fotó: Görögkatolikus Metropólia
Nyíregyházi Egyházmegye
H | K | SZ | CS | P | SZ | V |
---|---|---|---|---|---|---|
1 |
2 |
3 | ||||
4 |
5 |
6 | 7 |
8 |
9 |
10 |
11 |
12 | 13 |
14 |
15 |
16 |
17 |
18 |
19 |
20 |
21 |
22 |
23 |
24 |
25 |
26 |
27 |
28 |
29 |
30 |