Liturgikus szimpozion az Istenszülőről

Huszonnegyedik – az Istenszülő Szűz Máriáról szóló – liturgikus szimpoziont talán azzal a gondolattal, illetve idézettel lehet legszerencsésebben összefoglalni és lezárni, amit a máriapócsi akathisztoszban találunk: 

„Sosem elég a dicséret a Szent Szűznek, Máriának,

Segítségét, ember felé, gyönge ének el nem mondja.

Sokszorosan énekelve, hangoztatva és dicsérve

Sem tud senki úgy zengeni, méltó legyen tisztelése”.[1]

Bármennyit is beszélünk az Istenszülőről (magas szintű tudományos konferencián vagy a lélek elmélyült elmélkedő csöndjében), az mindig kevés az ő istenanyai méltóságának a magaszatlására, hiszen „Olyanok a sokszavú bölcs szónokok, mint néma halak”,[2] amikor „a Szűz csodáját” akarják elbeszélni. – Sosem elég tehát beszélni róla, ámde ez nem szabad hogy elbátortalanítson bennünket és meg se szólaljunk! Ennek a gondolatnak a jegyében rendeztük és tartottuk meg a szimpozionunkat. Mint ahogy egy panoptikumban körbenézve mindig új és új részleteket fedezhetünk fel, ugyanúgy a Mária-tiszteletben is minél többet „nézelődünk”, annál több és gazdagabb élményt szerezhetünk. Ámde ez önmagában még kevés lenne, hiszen nem pusztán a szemlélődés a célunk, bár az is igaz, hogy a keleti lelkiségben a „szemlélődés” igazi lelki elmélyülést és gazdagságot nyújt. Az előadásokkal ezt törekedtünk átadni. Reméljük, mihamarabbi írásos változatukkal ezt szélesebb körben valósíthatjuk meg.

Az Istenszülőt köszöntő imádság után Gyurkovics Miklós tudományos rektorhelyettes nyitotta meg a kis konferenciát. Személyes hangvételű beszédében elmondta, hogy az Istenszülő tisztelete már gyermekkorától kezdve mennyire ott volt az életében, és hogy a hivatásának (ki)alakulását is nekik köszönheti. De nemcsak ő, hiszen az Istenszülő Szűz Mária minden papnak különlegesen is édesanyja.

Az első előadással a gyökerekig nyúltunk vissza, a kinyilatkoztatásból merítve. Németh István biblikus tanárunk Szűz Mária magasztaló énekét, a Magnificatot elemezte és értelmezte. Élvezetes volt hallgatni, hogy milyen alaposan járta körül a szerzőség kérdését. Nemcsak annyiban, hogy valóban Máriától származik-e az imádság, hanem annyiban is, hogy hogyan került be az evangéliumba. Vizsgálta tehát, hogy Lukács evangélista önmagától írta-e bele, amikor ténylegesen belefoglalta, vagy pedig az ősegyház imádkozó közösségéből vette-e át. Aztán szakértő biblikusként Mária hálaadó himnuszának szövegét, illetve annak részleteit párhuzamba állította a megfelelő ószövetségi himnikus szövegekkel. Végül a szöveg jelentését az adott bibliai kontextusban úgy vizsgálta, hogy a liturgikus, illetve az egyéni imádságos lelkület számára mit mond és jelent.

A második előadással a kinyilatkoztatott tanítás közvetlen folytatásába léptünk át: az apokrifek világába. Orosz István Mokiosz, aki a főiskola tudományos munkatársa, s ebben a minőségében tanít is, az apokrif Jakab ősevangéliumot vizsgálta abból a szempontból, hogy milyen hatással volt a Mária-ünnepek kialakulására. Meglepő volt hallani, hogy bár a tudományos és liturgikus gondolkodásban ez nagyon szoros, valójában mégsem ez a helyzet, mert az ősevangélium szövegei alig-alig találhatók meg a liturgikus szövegekben. Az előadás első része jelentős időt foglalt le az apokrif bemutatására; a második rész aztán már ténylegesen liturgikus jellegű volt.

A harmadik előadásban – tovább haladva a teológiai gondolkodásban – az Egyház tanítását vettük górcső alá. Kruppa Tamás dogmatika tanár a négy nagy Mária-dogma üzenetét mondta el liturgikus szempontból. Nagyszerű volt hallgatni, hogy nem kisiskolás módon végzi a feladatát. Tehát nem olyan értelemben tárta elő mondanivalóját, hogy egyik dogma után a másikat tette elemzése tárgyává, hanem valóban az Egyház tanítását a liturgiába ágyazva mutatta be. Bár szó szerint nem mondta ki, de a liturgikus axióma végig ott volt a mondanivalójában. Vezérfonalként szolgált a „lex credendi – lex orandi” alapelve, vagyis az, hogy amit az Egyházban hiszünk, azt meg is imádkozzuk, illetve fordítva is: amit imádkozunk, az egyben a hitünk is.

A negyedik előadás már egyértelműen a liturgikus világba vitte át a hallgatóságot. Pallai Béla doktorandusz, nagypeleskei paróchus, liturgikus szimpozionjaink állandó aktív résztvevője az Istenszülő-himnuszokról beszélt. Kitűzött témája a „Valóban méltó” és a „tebenned örvendez” ének elemzése volt, amit nagyszerűen végre is hajtott. Az elemzés mellett nagyobb szövegösszefüggésbe is elhelyezte az énekeket. Érdekes volt hallani, hogy nemcsak elméletileg a foglalkozott és foglalkozik a témával, mert egyházközségében minden május és október folyamán előadássorozatot tartanak az Istenszülő köszöntésére, s bár ténylegesen ez a mai téma nem volt benne a legutóbbi sorozatban, így mégis bekerülhet.

Az ötödik előadásban sajátos témát dolgozott fel. Ivancsó István, a liturgikus szimpozion szervezője. A máriapócsi akathisztoszból emelt ki és elemzett egy témát: a világosság és fény motívumát. Nagyon értékes ez a szertartásunk, mert a miénk! A 6. századi mintát követi, sőt, bizonyos területeken – főleg a liturgikus költészetét tekintve – felül is múlja. De nem ez a lényeg, hanem az, hogy ez a „költemény” (ami az ősi mintára egy teljes szertartás) a miénk.[3] Ugyanis [1.] alaptémája a pócsi Mária köszöntése, [2.] teljesen görögkatolikus, [3.] nyelvezetében és költészetében teljesen magyar. Még az is elmondható róla, hogy nem pusztán egy „jámbor” ájtatossági formula, hanem teológiailag teljesen megalapozott szöveg. Ez derült ki az előadásból is, amely felvázolta, hogy Mária fényt áraszt, s ezt Napként, Holdként és csillagként teszi, így tündöklik az Egyház egén és az emberek szívében; ugyanakkor Mária lelki fényt ragyogtat az embereknek; végül pedig arról is szó volt a szöveg elemzése alapján, hogy Mária fénypompát érdemel. – Összefoglaló kívánságként lehet megfogalmazni: bárcsak több szertartásunk és tényleges liturgikus szövegünk lenne a pócsi Máriához!

A hatodik és egyben záró előadást Obbágy László tartotta, aki a főiskolán régóta tanít és egyben a katechetikai tanszéket vezeti. Előadásában – talán időhiány miatt, de még inkább az elmélyülésre törekvés szándékával – csupán egy témát elemzett: Joákim és Anna találkozását a jeruzsálemi aranykapunál. Néhány (valójában nem sok) liturgikus idézetet is hallottunk az előadásban, amellyel megfelelt a liturgikus szimpozion követelményeinek. A tartalmában és stílusában nagyon igényes előadásból az Egyházért való aggódás is kihallatszott: a ma jegyesek, holnap házasok majd családként alkotják és viszik előbbre az Egyházunkat. Ezért nagyon fontos a velük való foglalkozás, amihez ez a téma remek lehetőséget biztosít. A jegyesek „oktatásában” – bár eme szó helyett inkább a házasságra való felkészítésüket kell említeni és használni az előadó szándéka szerint is – nagyszerű lehetőséget nyújt ez a téma. Érdemes kihasználni!

A szimpoziont imádsággal zártuk annak reményében, hogy a szövegeket minél előbb nyomtatásban is kézbe vehetjük.

Az összefoglalás elején a máriapócsi akathisztoszból vett idézet állt. A végén pedig álljon itt az immár szentté avatott II. János Pál pápánktól való idézet:

„Máriát »joggal illeti meg az Egyházban sajátos tisztelet«; már a legősibb idők óta »Istenszülő« néven tisztelik, akinek oltalma alá futottak a hívek minden veszedelmük és ínségük idején. Ez a tisztelet teljesen egyedülálló: tartalmazza és hirdeti azt a mély összetartozást, amely Krisztus anyja és az Egyház között fennáll. Mint szűz és anya Mária az Egyház »állandó példaképe« marad. Elmondhatjuk tehát ily módon, hogy Mária mint példakép, vagy még inkább mint ősminta van jelen Krisztus misztériumában, állandóan jelen maradva így az Egyház misztériumában is”.[4]

Szöveg és fotó: SzAGKHF, dr. Ivancsó István

Nyíregyházi Egyházmegye