Hiszem, Uram és vallom – nagyböjti gondolatok

A szent nagyböjti időszak harmadik napján a szentírási szakaszok a hitet állítják elénk. De nemcsak úgy önmagában, szublimált hitként, hanem úgy, ahogyan az az életünkben, a cselekedeteinkben is megvalósul.

Az apostoli szakasz máris megmondja, hogy a hitünk alapja Jézus Krisztus feltámadása (2Kor 4,13), és az ő feltámadásában részesedhetünk. Hát nem ez az emberi életünk végső célja? Nem ez az, amiért mindent érdemes vállalni, nemcsak a nagyböjtben, de ilyenkor különösen is? Ezért nem érdemes elveszíteni a kedvünket a böjtölés fáradalmai közepette sem! Mert azt is közvetíti a kinyilatkoztatott Ige, hogy „a mostani pillanatnyi könnyű szenvedés ugyanis a mennyei örök dicsőség túláradó mértékét szerzi meg nekünk” (2Kor 4,17). Milyen jó lenne, ha ezt minden ember felismerné! De jó lenne az is, hogy mi is ennek a felismert igazságnak a fényében járnánk, és a nagyböjtünket is ennek a szellemében élnénk át!

A mai evangéliumi szakasz (Mk 11,22-26) is alapjában a hitről szól. Az evangélium egészéből felismerhetjük, hogy micsoda ereje volt a Jézusba vetett hitnek. Ha nem is olvashatjuk ott, hogy a hegyek a tengerbe omlottak (Mk 11,23), de azt igenis, annál többször, hogy a mindenféle betegségben szenvedők gyógyulást nyertek a hitük által. Mert Jézusnak ez az egyetlen igénye volt a gyógyító csodái előtt: a hit megvallása. Most pedig azt halljuk tőle, hogy szükséges az imádság. Nem csodálkozhatunk rajta, hiszen ez adja a kapcsolatot az Istenünkkel. Ha megszólítjuk őt. Igen ám, de ezt tiszta szívvel kell tenni, hogy méltók legyünk az ő segítségének a befogadására! Ezért mondja, hogy bocsássunk meg, ha van valamink valaki ellen (Mk 11,25).

A nagyböjt harmadik napján a hit fontosságát hangsúlyozza tehát az Egyházunk. De cselekedetekkel együtt! Érdemes a nagyböjti előhaladásunkban ezt komolyan venni. Üdvösségünk érdekében, ami felé tartunk, próbáljuk meg minél komolyabban venni a szentáldozás előtt imádságot: „Hiszem, Uram, és vallom… üdvözíteni jöttél a bűnösöket, akik között az első én vagyok”.

Szöveg: dr. Ivancsó István, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyháza Egygházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye