Isten által életre hívott arcunk koszolódik, használódik az éveink, tetteink, bűneink miatt – előszenteltek liturgiája a székesegyházban

A szertartáson Szabó Tamás pasztorális helynök atya prédikált. Beszédét teljes terjedelmében közöljük.

Krisztusban kedves testvérek!

Az egyházunk idén újra meghív minket, hogy tisztázzuk életünk legalapvetőbb és legfontosabb kérdéseit.

Hiszen a nagyböjt mindig arra való, hogy rendet rakjunk: rendet rakjunk önmagunkban, önmagunkról, kapcsolatainkban, kapcsolatainkról az Istennel, embertársainkkal és önmagunkkal. 

Rendet rakunk: erre alkalmas ez a negyven nap. Nekem az első és legfontosabb kérdés pedig az lesz, hogy ki vagyok én. Kezembe tükröt veszek, belenézek, látom az arcvonásaimat, s úgy gondolom: igen, ez vagyok én a magam ráncaival, a magam hibáival.

De ez önmagában kevés ahhoz, hogy azt mondhassam: ez én vagyok.

Ezért belenézek a barátaim, rokonaim, családtagjaim, munkatársaim szemébe, és az ő szemük, mint egy tükör sok mindent elárul rólam: hogy milyen ember vagyok hozzá, milyen embernek lát ő engem. Bizony, itt már látszanak jobban a sérülések, a hibák, a szépségek, a jócselekedetek, mert az emberi szem mindig tükör. 

Csak hát mégsem igazi. Mert sajnos megtanultuk ezt a tükröt egy kicsit alakítani sokszor az érdekeink, a kapcsolataink szerint. Látjuk, hogy egy-egy válasz már nem őszinte, mert talán fél, nem őszinte, mert a kapcsolati rendszerünkben, a világunkban, a gondolkodásunkban megtanultuk azt, hogyan kell nézni valakire, ha tőle függő viszonyban vagyunk, hogy kell nézni valakire, ha úgy teszünk, mintha megbocsátottunk volna, vagy épp, ha abból hasznunk származhat.

Ezért az egyházunk egy harmadik tükörhöz hív minket: igazodjék fel az én imádságom, mint a tömjénfüst a Te színed előtt, és kezeinek felemelése. 

A tömjénfüstöt nézem, mely felfelé száll, s ha a kezemet is felemelem, akkor a tekintetemet is felemelem, fel az Úristen felé: látok egy harmadik tükröt, ami egészen más lesz, mert látom benne a Teremtő szándéka szerint a paradicsomi, áldott arcomat, látom benne a teremtő szándéka szerinti, szeretetéből, irgalmasságából származó tökéletes mivoltomat.

És ez megrettent.

Megrettent, mert már látom, hogy micsoda különbség van aközött, hogy kicsoda vagyok és aközött, ahogy kezdettől fogva Ő rám nézni akar. Látom a különbséget: ez a szépséges arc, amit ő megteremtett, miként koszolódott, használódott el az éveim, tetteim, a bűneim miatt. 

Megrettent, de sokkal inkább kell, hogy meghívjon arra, hogy azt az arcomat megpróbáljam újra visszanyerni, megpróbáljam újra megtalálni.

Ezért újra és újra eljövök, felemelem kezemet esti áldozat gyanánt, hogy belenézek ebbe az arcba, és lássam annak a meghívását, hogy mindaz, ami rárakódott, mindaz, ami távol tart, egyre kevésbé legyen erős bennem. 

Még működnek a vágyaim, még működnek az álmaim még működnek az érzéseim, de böjtöléssel megpróbálok uralkodni rajtuk, és egyre inkább érzem ezt a meghívó, tiszta szót.

Mint a tömjénfüst, mint a kezeknek a felemelése, úgy emelem fel tekintetemet újra és újra az Úristen felé, hogy Ádámmal és Évával együtt – bár fájdalmasan és siránkozva látva valódi mivoltomat –, egyre inkább érezzem:

haza akarok menni, vissza akarok menni oda, abba az ősi, paradicsomi állapotba, amit az Úristen nekünk akar adni. Haza, vissza akarok menni azon a tökéletesség felé vezető úton, amelyben Ő, az engem megteremtő lát és látni akar: erre hív meg az egyházunk újra és újra szerdáról péntekre.

Eljövök és odaborulok a lába elé, mert pontosan tudom, hogy más esélyem nincsen, csak odaborulni és megölelni azokat az áldott lábakat, és mormolni, újra és újra mondani a tőle kapott receptet:

»Életem Ura és Uralkodója, ne engedd hozzám a jóra való restség, könnyelműség, pénzvágy és megszólás szellemét! Ajándékozd inkább szolgádnak a józanság, alázatosság, állhatatosság és szeretet lelkét!«

Az előszentelek liturgiájáról készített podcast-beszélgetésünk hamarosan elérhető médiafelületeinken.

Forrás és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye