Érintő – vasárnapi gondolatok dr. Mosolygó Marcell atyával

Megtehette volna Jézus, hogy fényes ígéretekkel, látványos csodákkal szerez tanítványokat. Olyan lehengerlő módon, amelynek nem lehet ellenállni. Ő nem ezt az utat választotta. Meghívta őket. Alázat és szeretet van Fülöp és Natánael meghívásban. A hit személyes meghívásokkal terjed. Nem kötelező. Esélyt ad a visszautasításra, és értékesebbé teszi a szabad döntést, ha nyomába szegődünk. Tévednek azok, akik reklámhadjárattal, harsányan, a mások ellenében kínálják őt. Lélektől lélekig meghívásos alapon terjed a hit.

Keresztelő János is egyszerű szavakkal így mutatja be Jézust tanítványainak. Íme, az Isten báránya.  Aki életét adja értünk, helyettünk, mint az áldozati bárány, a választott nép szertartásaiban. A böjt egyik feladata: hogy megtisztítva szemünket az ima, a szertartások segítségével, a bűnbánat által, megkérdezzük mi is Jézustól: -  Mester, hol laksz?  És nyomába szegődjünk, úgy mint tette ezt András és János. Okostelefonon, okostévén akár hétköznapokon is kényelmesen bekapcsolódhatunk egyházunk közös imájába akár Máriapócson, akár bármelyik püspöki székesegyházban. De a személyes tanúságtételt semmi sem helyettesíti. Ők hívták Pétert, Jakabot, Fülöpöt – személyesen. Az Egyház így épül.

A böjt a Mesterrel való találkozás ideje. Nyomába szegődünk, megnézzük, hol lakik. – Eljövünk a templomba. A legszebb, legjobb dolgokat nehéz megfogalmazni. Azt is, pl. hogy miért olyan jó itt lennünk? Hogy miért más itt az ima, mint otthon? Legyünk büszkék egyre szépülő templomainkra! Az utóbbi tíz esztendőben kormányunk támogatásának és a hívek nagylelkűségének köszönhetően nemcsak püspöki székesegyházainkat díszítik csodálatos ikonosztázionok és falfestmények, hanem egyre több templomunk olyan, mint egy kis Mennyország.  Minden az Istenre tereli a figyelmünket. Szemem az ikonok aranyán át az örökkévalóságba néz, fülem figyel a sok változatos dallamú énekre, s a pappal állandó párbeszédben vagyok. Tömjénillat segíti elő a természetfelettire való ráirányulásomat. Ünnepi misék végén ízlelem az antidor kenyeret, a homlokomat olajjal megkenik. Sokszor vetek keresztet, és újból bátran megcsókolom az evangéliumos könyvet, a keresztet és az ikont.

A templomban kérdéseinkre választ kapunk a szertartásban, az evangéliumban, a prédikációban. Örömeink, gondjaink helyükre kerülnek. Az ikonosztázion pedig felemel, és a végtelenbe nyitja tekintetünket. Megtanít hittel látni az életben, a világban.

A mai vasárnap az igazhitűség, az ikontisztelet vasárnapja. Azt énekeltük, hogy: „a te szentképed előtt meghajlunk Jóságos, kérvén bűneink bocsánatát Krisztus Istenünk…” Hosszú út vezetett eddig a vasárnapig. Négy évszázados vita, képrombolás, belső harc előzte meg az ikonok tiszteletének ünnepét.                                                                  

Az ikonok tisztelete természetes volt az ősegyházban. Ám a VII. században a harciasan fellépő mohamedánok elfoglalták az első évezred öt legfontosabb központja közül hármat Jeruzsálemet, Antoichiát-Damaszkuszal, Alexandriát és egész Észak Afrikát és az ibériai félszigetet. Csak 732-ben Martell Károly vezetésével sikerült megállítani seregeiket.1453-ban Bizáncot is elfoglalták, már csak Rómát szeretnék meghódítani. Spanyolországból csak 1492-ben sikerült véglegesen kiverni őket.

Mohamed sajátos tana a végzetben való hit. Minden úgy történik, ahogy Allah előre elrendelte, és ezzel szemben hiábavaló az ember erőlködése. Nincs újrakezdés és kegyelmi újjászületés ebben a vallásban, csak egy nagy odaadás Istennek, s ez az Iszlám. Egy sajátosan hatalmi vallás, amelynek terjedése együtt jár mások leigázásával. Aki nem volt mohamedán, annak adót kellett fizetnie, nem csoda, hogy tömegesen jelentkeztek Afrikában a vallás felvételére a gyenge hitű keresztények. A hitehagyó mohamedánokra halálbüntetés várt, Innen van, hogy a mohamedánok keresztény hitre való térítése még ma is nehezen megy. Mivel ők vallásukat komolyabban veszik, erősebb hitűeknek vallják magukat. Náluk nincs abortusz, eutanázia, genderőrület. A képek tiszteletét elutasították, és így kulturális térben is jelentős károkat okoztak mind a keresztényeknek, mind a hinduknak. (Ahol Magyarországon 150 évig uralkodtak egy szárnyas oltárt nem hagytak épségben, a legtöbb templomunkat lerombolták vagy dzsámivá alakították.)

Azért, hogy a mohamedánoknak kedvezzen, a műveletlen közkatonából bizánci császárrá lett Izauri Leó 726-ban szigorú rendeletet adott ki a szentképek tisztelete ellen. Elrendelte a szentképek elkobzását, és megtiltotta a szentek ábrázolását. Féltékeny volt a képeket tisztelő és őrző szerzetesekre. Sok képtisztelő embert elfogtak, és homlokukon megbélyegeztek, vagy másképpen üldöztek.

A szentképek tiszteletének helyreállításában nagy szerepe volt Damaszkuszi Szent Jánosnak Iréne császárnő idejében. 787-ben a II. Niceai zsinat kimondta, hogy a képeket szabad vallási tiszteletben részesíteni, ez azonban lényegesen különbözik Isten imádásától.

 Bizáncban a képrombolás tovább folytatódott, és csak 843-ban ünnepelték meg a nagyböjt első vasárnapján, hogy befejeződött a képrombolás, és győzedelmeskedett az igaz hit. Nyugaton a reformáció idején újult fel sajnálatosan. A Keleti Egyházban ma is élénken él annak a tudata, hogy Krisztus az Atya képmása, a szentek és mi magunk is Krisztus képmásai vagyunk. A szentképekben tehát a megtestesült és emberi formánkat felvevő Krisztust és képmásait tiszteljük.                                            

Damaszkuszi Szent János himnuszai és írásai megerősítették, és rögzítették, hogy az ikon: ablak az Isten országára. Egyszerre ábrázolja a szentírás igazságát és a szenthagyomány örökségét, az egyház hitét. Vagyis aktualizálja a hívőnek minden korban mindazt, amit az egyház hitt, és amiben nekünk is hinnünk kell. A szent ikonokat szigorú szabályok szerint festik.          

Az ikonfestő a képek nyelvén, színekkel és mozdulatokkal fogalmazza meg üzenetét. Ha az ikonok elé állunk, kinyílik számunkra a világ. Látni tanítanak. A végtelenbe nyíló perspektívával, imádkozva és böjtölve festették azokat, hogy közelebb hozzák hozzánk a végtelent, láthatóvá tegyék a láthatatlant. Az egyház hite sugárzik át az ikonokon. Egy közösség tagjává tesz, és megőriz az igazságban, ha ott van otthonunkban, ha megállunk előtte az imádság idején.                                     

Ha valóban megéreztük az Istennel való találkozás örömét, az meglátszik rajtunk, a templomból hazafelé menet. Egy gyümölcsárus fiúról olvastam, hogy a vonaton árulta az almáját, de bármilyen szépek is voltak a gyümölcsök, bármilyen szép szavakkal kínálta azokat, nem vett senki belőle. Elkeseredve, elfáradva leült az egyik üres helyre, és mert már a szája is kiszáradt, kivett egy almát a kosárból és beleharapott. Annyira jóízűen ette, annyira látszott rajta, hogy jólesik neki, hogy egyszerre mindenki a pénztárcája után nyúlt. Hamarosan kiürült a kosár.

Ha az Istennel való találkozás megélt örömével járunk a világban, ha látszik rajtunk, mennyire jó nekünk együtt lenni a hívő közösséggel és ennek éltetőjével, Jézus Krisztussal, akkor újból egyre többen leszünk a templomban. Azért vágyunk ide vissza, mert itt összeér az ég és a föld. Mint ahogy Jákob látta a mennyei lépcsőn fel-s lejáró angyalokat! Találkozhatunk elhunyt szeretteinkkel, távol lévő rokonainkkal, és tervezhetjük a jövőt is. Mert aki ebben a házban otthon van, az otthon van Urunk minden alkotásában. Hisz ugyanaz az Ura a múltnak a jelennek és a jövendőnek is. Ámen.

Az elmélkedést dr. Mosolygó Marcell atya mondja el podcast csatornánkon, és erre a linkre kattintva hallgathatja meg. 

Szöveg: dr. Mosolygó Marcell, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye