Sokan mondják azt, hogy csodák nincsenek, viszont én ezt megcáfolnám, főleg így a zarándoklat vége felé. Lassan megérkezünk Máriapócsra, és kijelenthetem, hogy egyre biztosabb vagyok benne, hogy mi magunk visszük házhoz a csodákat.

Mikor nagyobb városokon keltünk át, az emberek végig néztek rajtunk, kérdőn, néha lenézően. El se tudták képzelni, hogy mit akarunk jelezni a vonulásunkkal. Mégis, valami nyomot csak hagytunk bennük. Ha csak annyit értünk el vele, hogy utánanéztek az interneten a héten történt eseményeknek, az útvonalaknak, magának a zarándoklatnak, azt már sikernek könyvelhetjük el.

Az érkezésünk előtti utolsó szállásunkról (Nagykállóból) Harangodra mentünk át, hogy itt tölthessük el a lelkinapot. Az atyák olyan témát választottak erre a napra, ami mindenki számára érdekes volt: a párkapcsolatot. Már a mise alatt erre hangolt minket Bíró László püspökatya. A szentmise után pár perc pihenő után megkezdődött az első előadás.

Valamikor a közepe felé körülnéztem, és elcsodálkoztam, mert azt láttam, hogy mindenki komolyan elgondolkozik a hallottakon, és a nagy meleg ellenére- ha néha el is bóbiskoltunk, akaratunk ellenére-, de mindenkit lekötött a sok elmesélt tapasztalat, amelyekben néha a saját érzéseinket, élményeinket is felismertük.

Több mint ötszázan voltunk, több mint ötszáz problémával, amelyeket szívesen megosztanánk korunkbeliekkel, tanácsokat kérnénk tőlük, és természetesen tanácsokat adnánk egymásnak. Ezen a napon erre is sort keríthettünk a kiscsoportos beszélgetések alkalmával, amely mindünk számára felüdülés volt. Főleg a több kilométernyi megpróbáltatások után, ami már a hátunk mögött volt.

A szállásra való visszatérés után lehetőségünk nyílt gyónásra. A lelkinapok végére a legkönnyebb összeszedni a gondolatainkat, magunkba nézni, megvizsgálni önmagunkat. Persze ezek nem egyszerű gyónások: ilyenkor igazán elbeszélgethetünk a lelkiatyákkal, tanácsokat kérhetünk, és talán megoldásokat is kapunk apró gondjainkra.

Sokan azt gondolják, hogy mi, akik részt veszünk ezen a zarándoklaton, egyszerűen csak azért jövünk ide, mert így könnyebb a haverokkal eltölteni egy hetet, nem fizetünk érte csillagászati összeget, jók a programok, persze a sok séta megerőltető, de túl lehet élni. Persze ezt csak azért mondják, mert nem vettek még részt egy zarándoklaton sem. Aki egyszer is eljön ide, az tudja, hogy itt nem csak a buli részét kapjuk a pénzünkért. Ennél sokkal többet: valamit, amit én szimpla egyszerűséggel csak csodának tudok nevezni. Mert fájó lábbakkal járjuk végig az utat, egymást támogatjuk, miközben a mi lábunk is majd leszakad, s mindeközben tanácsokat adunk egymásnak, úgy, ahogy más barátok, barátnők talán nem képesek. Mindezt azért tudjuk megtenni, mert minden lépésünk, és minden cselekedetünk mögött Isten áll. Feladatul pedig azt kaptuk, hogy vigyünk haza ebből a szeretetből, önzetlenségből, mikor hazaértünk, mert ha erre odafigyelünk, akkor nem csak egy fantasztikus nyári élmény marad, hanem valami olyan dolog, ami tartósan belevési magát az életünkbe: egy csoda.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum