Lenten thoughts 28.

Jó nekünk, hogy a mi Istenünk irgalmas és megbocsátó Isten. Mi is lenne velünk, ha nem ilyen lenne, és csak az „édemeink” szerint „jutalmazna”? Bizony, bizony, nagyon rászorulunk az irgalmára és könyörületére. Ugyanakkor ez példa számunkra is, ha ő megbocsát, akkor nekünk is kell tudni megbocsátani embertársainknak. Soha nem feledhetjük a Miatyánk szavait: ha nem bocsátunk meg, akkor ítéletet vonunk magunkra.

A mai apostoli szakaszban hallottuk a híres mondatot: „A nap ne nyugodjék le haragotok fölött” (Ef 4,26). Vagyis bocsánatot kell kérni és meg kell bocsátani még az esti elalvás előtt azon egyszerű oknál fogva, hogy nem tudjuk, reggel lesz-e felébredés. Mert ha nem, akkor már nem tudunk kibékülni, és ami ebből fakad: bűnben halunk meg. Szabad ezt kockáztatni? Egyébként pedig ebben a szentírási részletben a Miatyánkhoz hasonlóan írja Szent Pál apostol: „bocsássatok meg egymásnak, amint Isten is megbocsátott nektek” (Ef 4,32).

Az evangéliumi szakasz is a megbocsátásról tanít. Isten irgalma kifürkészhetetlen és végtelen. Mi nem tudhatjuk, kinek mennyi bűne van, azt csak ő tudja. Azt is, hogy a Pilátus által megölt emberek, vagy akikre rádőlt a torony, mennyire voltak bűnösök. De azt tudjuk, hogy csak az nyer bocsánatot, aki bűnbánatot tart (Lk 13,5), aki bocsánatot kér. Isten irgalmas: a terméketlen fügefának még mindig ad időt, hátha hoz termést. De azt nem tudjuk, hogy mi mennyi időt kapunk még. Lehet, hogy még azt egy évet sem?

Ne szűnjünk a szép énekünkkel imádkozni: „A bűnbánat ajtaját nyisd meg nékem, életadó Uram”. Hogy ajtót nyissunk Isten megbocsátó és bűnbocsátó szeretete előtt. Biztos, hogy – emberileg szólva – akkor is bánkódik, amikor a bűnt elkövetjük, de akkor talán még inkább szán bennünket, amikor nem akarunk bocsánatot kérni. Ne akarjunk ilyenek lenni, különösen a nagyböjtben ne!

Szöveg: dr. Ivancsó István, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye