Tieidet a tieidből néked ajánljuk fel – nagycsütörtök a székesegyházban

Krisztus oly erős benyomást gyakorol ránk, hogy kétezer év után is jelenvalóvá, láthatóvá igyekszünk tenni tanítását, tetteit. Kétezer év óta próbáljuk utánozni az ő tökéletességét a magunk tökéletlen módján. Erről szól nagycsütörtökünk, de talán egyházi ünnepeink mindegyike, s maga az Eucharisztia is.

Hogy megjelenítsük Krisztus életét, szeretetét, láthatóvá tegyük az Evangéliumban és annak sorai között kiolvasható történéseket, (s ezáltal kicsit jobban megértsük azokat), már a középkorban is vágya volt az embereknek, passiójátékokat és misztériumjátékokat adtak elő. Dramatizált formába öntötték a szavakat.

Tulajdonképpen ez történik nagycsütörtökön és nagypénteken is.

Nagycsütörtök idén havazással érkezett, a szertartásokat azonban a hagyományoknak megfelelően Nagy alkonyati istentisztelettel kezdték és Nagy Szent Bazil Liturgiájával folytatták. A templomban a Nyíregyházi Egyházmegye papságának jelentős része ott volt, s az Eucharisztia megalapításának ünnepén mindannyian együtt mondták fennhangon főpásztorukkal az átváltoztatás imádságait.

A prédikációt Ábel püspök atya tartotta, aki a felajánlás alatt elhangzó imasorokat idézte beszéde elején: 

„Tieidet a tieidből néked ajánljuk fel mindnyájunkért és mindenekért.”

Arra hívta fel a figyelmünket, hogy „mindenünk, amink van, az Istené, ezt tudjuk felajánlani neki.” 

Egy elhívás történetét mesélte el, hogyan lett egy fiatalemberből pap, hogyan tudta felajánlani azt, ami az övé volt, de amit tulajdonképpen Istentől kapott ajándékba.

Paptestvéreihez szólt, hiszen az oltáron kezükbe adja Önmagát az Úr, s ezt tovább kell adniuk. A meghívással, a lehetőséggel, melynek betöltését majdan számonkérik, tudnunk kell élni.

Ám a meghívás a hívekhez is szól, mert Jézus azt akarja, hogy megmaradjunk egy örök életen át. Hiszen szinte semmit nem tudunk magunkkal vinni halálunk után: „csak azt, amit Krisztusért tettünk, amit Krisztusban éltünk meg” – mondta a főpásztor.

„Ma tehát arról emlékezünk meg, hogy Önmagát adta nekünk, hogy mindannyiunknak örök élete legyen” – zárta gondolatait Ábel püspök.

A legutolsó liturgikus egység a lábmosás szertartása volt. A főpásztor a felolvasott evangéliumi szakasz nyomán jelenítette meg a krisztusi tetteket: 

„Fölkelt a vacsora mellől, levetette felsőruháját, fogott egy vászonkendőt, és maga elé kötötte. Aztán vizet öntött egy mosdótálba, majd hozzáfogott, hogy sorra megmossa, s a derekára kötött kendővel megtörölje tanítványainak a lábát.”

A lábmosásra civileket és helynökeit, papjait szólította maga köré. Az intim pillanatokat feszült figyelemmel és meghatódva kísérték a jelenlévők.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye