Reményt vittek a reménytelenségbe – interjú két, a frontra látogató görögkatolikus pappal

Hogyan kezdődött és honnan jött az ötlet, hogy atyáék egészen belső Ukrajnába menjenek pasztorációs szolgálatot végezni?

Sz.P.: Luscsák Nílus püspök atya, a Munkácsi Görögkatolikus Egyházmegye apostoli adminisztrátora keresett és kért meg bennünket erre. Egy megkeresés érkezett felé Fegyir Sándor, ungvári professzortól, aki a háború kezdete óta önkéntes katonaként szolgál, és nagyon sokat tesz a fronton lévő magyar származású katonákért. Ő szólította meg püspök atyát, hogy nagyon jó lenne, ha olyan lelkészek is ki tudnának menni a katonákhoz, akik beszélik az ukrán és a magyar nyelvet is, hisz a kárpátaljai egységekben, zászlóaljakban elég sok kárpátaljai magyar vagy magyar származású katona is teljesít szolgálatot. És bizony a háború kitörése óta, már tizenöt hónapja, sokan szolgáltak ott, ami lelkileg egy nagyon megterhelő állapot, különösen arra való tekintettel, hogy a területvédelmi zászlóalj egyes szakaszait épp a bahmuti forró pontokról vonták ki, és sajnos veszteségeik is voltak. Elég nehéz körülmények között tudtak csak kijutni az ostromlott városból, és nagy-nagy szükségük volt arra, hogy hazaiakkal találkozzanak.

Tehát elsősorban ez volt a célja az utunknak, hogy megerősítsük őket: igenis odafigyelünk rájuk; tudatosítsuk bennük: nincsenek egyedül annak ellenére, hogy sokan közülük már tizenöt hónapja a fronton harcolnak; és megmutassuk azt, hogy igenis van kiút a háború után is: egy kis reményt vigyünk ezeknek a fiúknak.

Mi minden kell ahhoz, hogy létrejöhessen egy ilyen út? Mi mindent kellett ennek érdekében megmozgatni?

F. J.: Elég nagy szervezőkészség kellett hozzá, és meg kellett szólítanunk nagyon sok személyt, aki utunkban támogatni tudott bennünket.

Nagy hálával tartozunk a magyarországi püspök atyáknak, akik segítettek bennünket. Nagyon fontos volt az, hogy erős imaháttérrel rendelkezzünk, hisz az utunk azért bőven rejtett veszélyes pontokat, és érsek atya, mint a többi görögkatolikus püspök atya biztosított bennünket, hogy imádkozni fognak értünk.

Sikerült felajánlásokat is kapnunk. Nagyon fontos volt, hogy Isten szavát tudjuk a katonáknak, a magyar katonáknak elvinni, így Ábel püspök atya Újszövetségeket ajánlott fel, valamint imakönyveket.

És nem utolsó sorban említenem, hogy Ferenc pápa budapesti látogatásakor magával hozott rózsafüzéreket, melyeket Ábel atyán keresztül megkaphattunk, és ezeket el tudtuk vinni a katonáknak.

Említette atya, hogy nem volt veszélytelen az odaút. Mi történt, és hogyan is jutottak el a katonákhoz, milyen nehézségek jöttek útközben?

Sz. P.: Talán sokan úgy gondolnak Ukrajnára a biztonság szempontjából, mint egy teljes egészre. Azért Kárpátalján még sokkal biztonságosabb körülmények között élhetünk, hisz a háború kezdete óta mindösszesen csak egy rakétatámadás érte a megyénket. Nagyjából hozzá szoktunk a légiriadókhoz, és tudjuk azt, mikor kell komolyabban venni egy-egy légiriadót. És a háború kitörése óta nem igazán hagytuk el mi sem Kárpátalja területét. Ez volt az első alkalom, hogy a hágón túlra kellett mennünk. És természetesen azért mi is figyeljük a híreket, tisztában vagyunk azzal, hol, milyen veszélyek várnak ránk.

Kijev sem volt biztonságos hely. Útközben értesültünk a Kreml elleni akció híréről, ami elég sok veszélyt rejtett magában. Így érkeztünk meg Kijevbe. Egy éjszakát töltöttünk ott, hogy jó korán el tudjunk indulni a fiúkhoz másnap. Ez az éjszaka sem volt teljesen nyugodt, hisz fél három körül megszólaltak a légiriadók, és rögtön lehetett hallani egy robbanást szirénázással, az autók szirénáival együtt. Tehát egy dróntámadás történt már aznap éjszaka is. Azért megfelelő távolságra tőlünk, de ilyenkor az ember nem igazán tudott nyugodtan aludni még a hajnali indulásunkig, mi nem voltunk ehhez hozzászokva, hogy robbanásokat halljunk, vagy robbanásokra ébredjünk. Így nem volt ez könnyű.

Egyébként a helyieknek sem volt könnyű. Egy családnál szálltunk meg, és a család egyik tagja is a szirénázás után azonnal felkelt; utána már csak a folyosón töltötte az egész éjszakát, mert annyira félt.

Mi a Jóistennek a kezébe ajánlottuk ezt a küldetést, tudtuk azt, hogy nagyon sokan imádkoznak értünk, és ennek a tudatában éltük túl ezt az éjszakát.

Aztán jó korán indultunk a frontvonalra a katonák közé. Útközben derült ki, hogy valójában hová is megyünk, hisz ezek katonai titkok, előre nem igazán tudhatjuk pontosan az úti célunkat. Akkor már csatlakozott Kijevben hozzánk Fegyir Sándor professzor úr, akinek az irányításával, segítségével átjutottunk az ellenőrző pontokon, és először a munkácsi zászlóaljat látogattuk meg, pontosabban annak egy szakaszát, ennek tagjai – mint kiderült útközben – épp kint vannak szolgálatban. Ez körülbelül három kilométerre volt már az orosz határtól, tehát saját szemünkkel láthattuk a másik oldalt, viszonylag jó távolra el lehetett látni.

Úgy éreztük, ez egy nagyon nagy megerősítés volt a fiúknak: igenis ide is eljöttünk hozzájuk, ahol ők két-három-négy napot töltenek a lövészárokban.

Általában ez a szolgálatnak a rendje, hogy kettő vagy négy napot töltenek a lövészárokban, attól függően, mekkora nagyságú egy szakasz, aztán kettő vagy négy napot pihennek egy kicsit beljebb, egy közeli településen. Nem könnyű helyzet az övék, ezt éreztük rögtön megérkezésünk után, viszont nagy-nagy szeretettel fogadtak mind a magyar, mind az ukrán ajkú katonák.

Pontosan melyik megyébe érkeztek meg és hová?

Sz. P.: A Szumi területben teljesít szolgálatot a 101-es Kárpátaljai Területvédelmi Dandár, ennek két zászlóalját, a 70-es Munkácsi Zászlóalj egy szakaszát, illetve a 73-as Beregszászi Zászlóalj egy szakaszát látogattuk meg, valamint sikerült találkoznunk az Ungvári 68-as Zászlóalj parancsnokával is. Ők már egy kicsit távolabb voltak, oda nem tudtunk volna eljutni, mert azt mondták, oda nagyon rossz út vezet. Viszont azokat az adományokat, melyeket nekik szántunk, a parancsnokon keresztül eljuttattuk, aki szintén nagyon örült annak, hogy ott vagyunk. Egy római katolikus vallását gyakorló emberről van szó, akinek nagyon fontos volt, hogy együtt imádkoztunk, és átadhattuk ezeket a rózsafüzéreket, valamint kisebb adományokat, amelyekkel éreztettük az ott lévőkkel, hogy nincsenek egyedül.

Mennyi ideig tartózkodtak ott atyáék, és hogyan zajlott az az idő, amit ott töltöttek?

F. J.: Múlt hét szerdán indultunk, és gyakorlatilag hajnalban keltünk, hogy időben eljussunk Kijevbe: már estére ott voltunk. Pihenés után, csütörtök hajnalban indultunk Szumi megye irányába, oda körülbelül reggel érkeztünk meg, így tudtuk felkeresni a különböző alakulatokat. Nagyon fontos volt, hogy a fiúkkal tudjunk imádkozni, hogy bátorítsuk őket, hogy éreztessük velük azt, hogy Isten ezekben a nehéz időkben is, megpróbáltatásokban is ott van velük. Fő célunk is ez volt: minél több időt tudjunk együtt tölteni imádságban, odafigyelésben, hogy meghallgassuk őket, lelki segélyt, lelki támaszt tudjunk nyújtani számukra. Csütörtök reggeltől egész csütörtök estéig maradtunk, az éjszaka folyamán pedig hazaindultunk, így péntek délelőtt érkeztünk haza Kárpátaljára.

Mondta atya, hogy a cél az volt, hogy minél több időt töltsenek a katonákkal, az imádkozáson túl bizonyára beszélgettek. Miről számoltak be ezeket a katonák, hogyan érzik magukat, egyáltalán hogyan esett ez nekik, milyen visszajelzéseket kaptak atyáék tőlük, hogy ott töltöttek velük egy napot?

Sz. P.: Először is már rögtön nagyon nagy örömmel fogadtak bennünket, hisz

a frontnak erre a szakaszára nem igazán látogatott ki még lelkész, nemhogy magyar ajkú, de még ukrán ajkú lelkész sem tudott oda eljutni.

Vannak tábori lelkészei az egyháznak, de ők elsősorban a kórházakban, vagy pedig az irányító egységek környékén teljesítenek szolgálatot. Így nagyon örültek annak, hogy ott vagyunk. Rögtön, első perctől kezdve érezhető volt: értékelik azt, hogy vettük a bátorságot és kimerészkedtünk ide hozzájuk. Amikor egy-egy magyar fiú meghallotta, hogy magyarul beszélünk egymás között, egy kis idő után előléptek és olyan örömmel, mint amikor a jég megolvad, ők is elkezdtek magyarul beszélni. Nagyon nagy meglepetés volt számukra az, hogy az anyanyelvükön szolgáló papokkal beszélgethetnek. Nem próbáltuk irányítani a beszélgetést, hanem szerettük volna azt, hogy ők annyit mondjanak el magukról, amennyit szeretnének, akár a háborúba való kerülésüknek a körülményeit, akár azt, hogyan élték meg például a beregszásziak azt, amikor elvileg csak két napot kellett volna ott lenniük a tűzvonalban, aztán öt nap után sikerült csak őket kimenekíteni. Elmondták, hogy mennyire nehéz volt onnan kijutni, de aki hívő lélekkel volt ott, ebben is látta azt, hogy a jó Isten segítette és kihozta őket épen és egészségesen. És talán már itt – bár a mi szemünkkel olyan rémisztő volt az, hogy olyan közel vannak az orosz határhoz – mégis nyugodtabb körülmények között vannak, hisz nem kell közvetlenül tűzharcba keveredniük ezen a területen. Persze nem veszélytelen a mostani szolgáltuk sem, hisz folyamatosak a belövések, mi is hallottunk belövéseket, de azt mondták a fiúk, ne aggódjunk, mert ez messze volt, vagy 7-8 kilométerre. Ez annyira bennünket nem nyugtatott meg, a messzeségre nekünk kicsit más fogalmaink vannak, de jó volt látni azt, hogy közöttük mennyire nagy a bajtársiasság. Hogy őszinte legyek, ez is egy meglepetés volt számunkra, hogy – bár több nyelven beszélnek, több helyről is érkeztek, mégis – nagy az összetartás közöttük.

Atya említette, hogy ajándékokat vittek a katonáknak: adtak át különféle adományokat Ferenc pápától, Ábel püspök atyától. Mi az, ami még befért ebbe a „csomagba”, melyet átnyújthattak nekik atyáék, és milyen lelki üzenetet vittek az ott szolgálóknak?

F. J.: Azokon a könyveken, illetve rózsafüzéreken kívül, amelyeket a Nyíregyházi Egyházmegyétől kaptunk, igyekeztünk még élelmiszert, tisztálkodási eszközöket, illetve nagyon sok csokoládét vinni. Osztrákoktól kaptunk finom csokikat, és a katonák nagyon örültek, hogy ilyen finomságokkal lepjük meg őket. És talán nagyra becsülésüket igyekeztek kifejezni azzal, hogy ők is megleptek bennünket egy nagyon finom bográcsgulyással. Ez is kifejezte azt, hogy mennyire nagyra értékelik és nagyra becsülik, hogy vettük a bátorságot és eljutottunk hozzájuk.

Sz. P.: Vittünk még fehérneműt, zoknikat, ezt kérték, mivel ebből nagy hiány van: 15 hónap alatt nagyon sok minden elhasználódott azokból a dolgokból, melyeket talán még a bevonulásukkor magukkal vittek. Ennek is nagyon örültek.

A lelki üzenetnek, melyet szerettünk volna eljuttatni, elsősorban az volt a lényege, hogy imádkozunk értük. Minden egyes Szent Liturgiában megemlékezünk azokról, akik az országunkat védik, megemlékezünk azokról, akik ezt a nehéz szolgálatot teljesítik, és nemcsak mi, de a hívek is imádságban kísérik ezt a honvédő szolgálatot, amelyet ők ott teljesítenek – értünk is, hogy békében és nyugalomban élhessünk, mi, a gyermekeink, az ő gyermekeik, az ő családjaik. Tehát azt akartuk tudtukra adni, hogy nincsenek egyedül, valamint a Jóistennek a szeretetét szerettük volna közvetíteni, hogy az átélt dolgok ellenére is, amiket talán megtapasztaltak ez alatt a nehéz időszak alatt, a Jóisten szereti őket. Azt hiszem, hogy ez a szeretet lesz az, amely talán elhozhatja a békét, és úgy láttam, hogy ez a szeretet közöttük megvolt. Talán ez egy jó kiindulópont lehet, hogy ebből a bajtársiasságból fakadó szeretetből valami jobb is születhet, hisz a sok borzalom között azért felcsillant valami, ami egészen más, mint a háború.

Beszéltünk arról, hogy mi az, amit atyáék vittek ezeknek a szolgáltot teljesítő katonáknak. Mi az, amit magukkal hoztak atyáék a frontról lelkükben?

F. J.: Elsősorban ezeknek a katonáknak az arcát. Hisz a katonáknak is elmondtuk, hogy minden egyes Szent Liturgián imádkozunk értük, de most már az az imádság picit másabb lesz. Amikor azt az imádságot fogjuk mondani, imádkozni értük, akkor előttünk lesz az ő arcuk, az ő tekintetük. Nagyon is örülnek, kérik a mi imáinkat, és habár a neveiket talán nem tudjuk, vagy talán csak néhányat, de az arcuk előttünk van, marad.

Hogyan tovább, hogyan tudják a továbbiakban segíteni őket atyáék a karitász vezetője és munkatársaként, hogyan végzik tovább majd ezek után ezt a szolgálatot?

Sz. P.: Az a helyzet, hogy talán azért is vállalkoztunk erre az útra, hogy tapasztalatot szerezzünk és tapasztalatot gyűjtsünk a katonákkal való munkában, hisz

hosszú távú célként a karitász feladataként tűzte ki, hogy amikor véget ér a háború, akkor segítsük ezeknek a katonáknak a rehabilitációját. Isten kegyelméből, talán a jövő esztendőben egy szociális központot hozunk létre Beregszászban, amelynek egyik feladata a visszatért katonáknak a rehabilitációja lesz.

És hát ez egy nagyon jó tapasztalat volt, hogy már láttuk azt, mire is készülhetünk, mire tudjuk felkészíteni a munkatársainkat, akik talán majd szakszerű segítséget tudnak nyújtani akkor, amikor ők hazatérnek. De addig is, amire szükségük van, és amiben tudunk, segíteni fogjuk őket.

Tovább jó munkát kívánok ehhez a segítő szolgálathoz, melyet atyáék végeznek, és nagyon szépen köszönöm a beszélgetést.

Sz. P.: Mi köszönjük, hogy kerestek bennünket, és kérjük mi is az imát. Ezekért a fiúkért is, és azért, hogy ez a borzalom, amit a háború jelent, minél hamarabb véget érjen.

F. J.: Köszönjük szépen! Legyen béke!

A beszélgetést meghallgathatja podcast csatornánkon is ERRE A LINKRE KATTINTVA. 

Szerző: P. Tóth Nóra, lejegyezte: Juhászné Szabó Erika, fotó: Szkoropádszky Péter

Nyíregyházi Egyházmegye