Szubjektív gondolatok a komlóskai szemlélődő imagyakorlat „lelki utazásairól”

Nemrég tértem vissza a Zemplénből, Komlóskáról, ahol a „Ruszin Kulturális Központ és Vendégház” adott otthont az erdő közepén, augusztus 22-én estétől 25-én délig, egy teljes szilenciumban telt belső ima (szemlélődő ima) gyakorlatnak, Kocsis Fülöp püspök atya lelki tanácsadása, bevezetései mellett.

A keleti atyák tanítása szerint a szív ezen imájában (hészükhaszta imamód), ennek megtapasztalásában eljut az ember az Istennel való teljesen személyes, legbensőbb találkozásra, azaz a lelkünk legmélyére, és a megközelíthetetlen Isten jelenlétének betöltő befogadására. Nagy titok ez és nagy kegyelem. Mi keleti keresztények nem a Szentségimádásban mélyülünk el Isten jelenlétében, mint előttük álló Szentségben (latin testvéreinkkel szemben), hanem önmagukban, a lelkünk legmélyén, ahová a zajos elméből alámerülünk a szív csendjébe, ahol a Szentlélek munkálkodik és Isten halk szava szól, ott érint meg a megközelíthetetlen Isten emésztő, de melengető tüze. Az erre a találkozásra való szomjúhozást a Szentlélek vezetésében – a gondolatok, az akaratunk és teljes önmagunk átadása alázatosságában – ez a találkozás elégíti meg az Élő Vizek Forrásával. S ezen lelki utazás során a teljes önátadással és kiüresítéssel engedünk teret a Szentlélek munkálkodásának, s minden, ami feltör a lelkünk mélyéből a felszínre, az gyógyul, az megvilágosodik, az megtisztul a Krisztussal való találkozás kegyelmében. Képi hasonlatossággal élve: mint az ókeresztény korban a keresztelő medence. A megtérni, megtisztulni vágyó ember az önátadás „magányosságában” és „ürességében” teljességgel alámerül a medence vizében, hogy onnan újra a felszínre jőve már betöltve Szentlélekkel és találkozva Istennel új emberként, Istennel együtt folytassa útját. Isten Lelke bennünk van, s ezen lakozás által a Szentlélek templomai vagyunk. Ahogyan Pál apostol mondja a Korintusi levélben: „Nem tudjátok-é, hogy Krisztus él bennetek?” Igen, emberi gyarló mivoltunk önátadásával már maga Krisztus él és munkálkodik bennünk. Ahogy Pál is megfogalmazza szintén a Korintusi levélben: „Mi gyengék vagyunk benne, de vele együtt élünk”.

Szomjúhozás – örök vágy az Isteni, a befogadhatatlan felé: Isten jelenlétében lenni, vágyakozni az Isten közelségében való létezésre. A szív imájában – a Jézus imában – ez a vágy ölt testet. És Krisztus az Ő kegyelmével erre válaszol nekünk: „Ki ebből a vízből iszik, lelkéből az élő víz forrásai fakadnak”.

De a belső imán túl az egyház imája is kapocs az isteni és emberi találkozás között. Most Komlóskán ezt második alkalommal éltem át (egy hasonló, tomori lelkigyakorlat után). Ezen alázattal és szívünk odaszánásával imádkozott utrenyék, vecsernyék, zsolozsmák, és Szent Liturgia úgyszintén hivatott és képes betölteni a lélek vágyakozását mintegy hidat teremtve az isteni és emberi között. Ahogyan Püspök Atya és az atyák szolgáltak, megelevenedett az egyház imája, s közel hozta az istenit, a megközelíthetetlent. Igen, ez az a közösségi imádkozás, ahogyan hétköznapjainkon és vasárnapjainkon is oda kell szánnunk szívünket az Istennek – szüntelenül…

Isten országa, és maga az Isten bennünk van. A közösségben végzett ima megtartó ereje is ezt a felismerést mélyíti a lelkünkben. Tamás apostol szavaival is megerősítve: „Isten országa bennetek van és köztetek.” Mondjuk hát a szív imáját Isten átölelő szeretetének jelenlétében:

Uram, Jézus Krisztus, Isten fia, könyörülj rajtam, bűnösön!

És ami a szavakon túl mesél: képek, zsoltár versekkel, idézetekkel az imagyakorlat pillanatairól.

Istennek legyen hála ezért a kegyelemben és imádságos közösségben eltöltött pár napért!

Dicsőség Jézus Krisztusnak!

Mindörökké, ámen!

Krisztusban kedves minden ima-Testvéremnek

szeretettel:

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum