Művészettörténet: lezárhatatlan műfaj – Interjú dr. Terdik Szilveszter művészettörténésszel

Milyen elvárásokkal és célkitűzésekkel indult el a Lendület projekt öt évvel ezelőtt, és milyen irányokat vett az eredeti elképzeléshez képest?

Ennek a projektnek Véghseő Tamás a szellemi atyja. Már 2009 óta dolgozunk együtt különböző pályázatok keretében. Egy norvég OTKA pályázattal (Norvég Finanszírozási Mechanizmus és az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) – szerk.) indult, aztán volt két másik magyarországi OTKA, azoknak a folyománya lett ez, a Tudományos Akadémia által is támogatott Lendület kutatócsoport, mely közben egy szerkezeti átalakításon esett át, de a nevében megtartották az MTA rövidítést, mintegy jelezve, hogy ez a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatókat itthon tartó projektjeinek az egyike.

Itt a fiatal kutató alapvetően Véghseő Tamás, mi pedig kutatócsoportot alkottunk körülötte. Van egy egyházművészeti szekciója, amelynek én vagyok az egyedüli tagja, illetve rövidebb ideig segítettek kutatókollégák. A liturgiatörténetbe Dobos András kapcsolódott be, aki éppen a doktoriját is írta ebben az időszakban. És van egy kánonjogi szekciója, amelynek Szabó Péter a vezetője és kutatója.

A projektzáró esemény úgy tudott kapcsolódni az Országos Egyháztörténészek Találkozójához, hogy most mutattuk volna be azt a zárókötetet, amely ezt az egész munkát ténylegesen és szimbolikusan is lezárja. De különböző okok miatt ez a kötet még nem jelent meg, nem készültünk el teljesen a kézirattal, viszont el tudtuk mondani, hogy miről szól az adott kutatási témánk.

Az egésznek az a célja, hogy a magyar identitásúvá vált görögkatolikusságnak a történetét dolgozza föl, 1780-tól egészen 1972-ig, Dudás Miklós megyéspüspök haláláig. Ez az az intervallum, amikor arról beszélhetünk, hogy léteztek már magyar görögkatolikusok – igazából korábban is –, különösen itt Szabolcs vármegye területén, melybe még akkor beletartozott természetesen a hajdúvárosok egy része, Hajdúdorog is, amely a magyar identitású görögkatolikusság egyik meghatározó jelentőségű települése.

Véghseő Tamás expozéjából hallottuk, hogy a magyar görögkatolikusság koraújkori történetében van egy spontán asszimiláció, ami azt jelenti, hogy a betelepedő, a török hódoltság után megjelenő nemzetiségek egy része automatikusan idomult a többségi nemzethez. Ez a korai réteg, mely a XVII. századtól meghatározóvá válik, Szabolcs vármegyében van. A XVI. századtól kezdve 1555-ben már említik a bácsaranyosi (ma: Aranyosapáti – szerk.) ruténokat, vagy oroszokat, akiknek a helyi földesúr ad templomtelket. Ez a társaság identitásában vagy nyelvileg nagyon hamar magyarrá válik, és itt, ebben a rétegben van egy rác elem, ami olyan déli hajdúkat jelent, akik ragaszkodtak – a kálvinista közegben – az ortodox vallásukhoz. Ezek a hajdúdorogiak, a rác-fejértóiak (ma: Újfehértó – szerk.), a nagykállóiak, a szatmárnémeti görögkatolikus egyházközségek alapítói. S itt, Nyíregyháza mellett, Királytelek volt egészen az 1700-as évek elejéig az egyik legmeghatározóbb közösség, ahol egy rác kolónia élt, a település aztán a pestis és a Rákóczi-szabadságharc következtében elnéptelenedett, a rácok szétszóródtak a környéken, de könyveiket még más egyházközségekben megőrizték a XVIII. század végén is.

Hajdúdoroghoz kapcsolódik az a mozgalom, melynek a XIX. századtól kezdve már célkitűzésévé vált, hogy a liturgiát is magyarul végezhessék, hiszen bár már magyarul beszéltek, de a liturgiában az egyházi szláv nyelvet használták. A prédikáció nyelve alapvetően már magyar volt, és – főleg a protestáns közegből kiindulva, ahol az igehirdetésnek már a nemzeti nyelv fontos eleme, – elkezdtek azért lobbizni, hogy a Munkácsi Egyházmegyén belül elérhessék azt, hogy a magyar liturgikus nyelv is használatos legyen. Ez egy nagyon hosszú küzdelem volt, nagyon kevés eredményt ért el, és nagyon nem lehetett látni a végét, vagy hogy egyáltalán eredményt fog-e elérni.

És ez egészen a XX. századig húzódott…

Igen, a XX. századig húzódott, és igazából abúzusok sorozata mellett maradtunk mi fönt: mindenféle tiltások ellenére. Tehát ez is egy érdekes kérdés: ha mindig szabálykövetők lennénk, akkor valószínűleg sehova nem haladtunk volna, ha mindig azt az irányvonalat követi, melyet főleg itt a katolikus egyházon belül kiszabtak számára, már eltűnt volna, felszívódott volna a magyar görögkatolikusság.

Ahogyan előadásodban mondtad, 1780-tól rögzítik az egyházközségekben írásos formában az egyházművészeti alkotásokat, de műalkotásokkal korábbi időszakokból is rendelkezünk. A prezentációdban bemutattad, hogy bukkantál egy 1629-es baldachinos oltároszlopra. A kutatásodnak feladata tehát, hogy ezeket feltárd. Hogyan fogsz a műkincsek utáni nyomozásba? Hogyan kezded ezt az utat, mely térben és időben nagyon távoli is lehet akár?

A műtárgyak egy része ismert volt eddig is, mert vannak olyan szaktudományos munkák, amelyek egy-egy régiónak a műtárgyállományát már fölmérték. Éppen Szabolcs-Szatmár megyének – a ’80-as években még így hívták –, adták ki akkor a műemléki topográfiáját, amelyben a görögkatolikusok nincsenek túlreprezentálva, de azért néhány egyházközségnek a jelentős anyagát már abban regisztrálták. Valójában az ’50-es években zajlott az anyaggyűjtés, mely alapján 1986-ban és ’87-ben a megye topográfiája (Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986-87 – szerk.) megjelent. Emlékszem, hogy gyerekként a könyvesboltban megvetettem a szüleimmel – nem voltak túl lelkesek, mert akkor egy kötet 300 forintba került, ami nagyon komoly költség volt –, de megvették, és én azt gyerekként is sokat bújtam, és akkor már kiderült, hogy itt van egyfajta előmunka, amiből el lehet indulni; izgattak engem, hogy megvannak-e vagy sem ezek a tárgyak, hol vannak most?

A 2009-es, első norvég OTKA pályázatban az volt a feladatom, hogy az 50 legkorábbi, álló templomunkhoz tartozó egyházközséget inventarizáljam: leltárt, jegyzéket készítsek ezekről a templomokról és a bennük található tárgyakról. Ezt több-kevesebb sikerrel sikerült két év alatt elkészíteni. Ma már tudom, hogy ez egy irreális vállalás, mert 50 templomot nem lehet két év alatt fölmérni, de azért sok mindent sikerült megnézni a helyszíneken. 

Az egyháztörténészek találkozóján éppen a nagykállói ezüstök adták az előadásom fő témáját: ma ezek a legkorábbi ismert ötvöstárgyaink az egész történeti Munkácsi Egyházmegyére lebontva. XVII. századi tárgy nagyon minimális van: sem Kárpátalján, sem Szlovákiában, talán a román oldalon, Máramarosban fellelhetők ilyen régi ötvöstárgyak. A kállói parókia történetében ezeket a tárgyakat már nagyon régóta számon tartják. Már az 1880-as években egy helyi református lelkész írt Nagykálló történetéről, amelyben minden felekezet megkapta a maga fejezetét, ő is említi ezeket a korai tárgyakat: már akkor is nagyon büszke volt rá ott mindenki.

Azt is említettem az előadásomban, hogy sajnos 2000 után azt a templomot többször kirabolták, mindent elvittek, ami mozdítható volt. Az volt a szerencsénk, hogy ezeket a tárgyakat már rég nem a templomban őrizték, hanem a parókián. A tárgyegyüttes szerencsésen túlélte nemcsak a mindenféle háborúkat, hanem a XXI. század elejének a fosztogatásait is. 

Sajnos 2011-12-ben újra kifosztották a környékbeli görögkatolikus templomokat, ami már az én inventarizációm után történt. Azóta is keresi a rendőrség az eltűnt tárgyakat, volt, amikor az én fotóimat kellett elküldeni. A kelyhek voltak a fő célpont: Nyíradonyból is ellopták a kelyheket, és Biriből is, ahol apukám szolgált. Sajnos ott is betörtek 2011-ben vagy 2012-ben, az elvitt tárgyak nem voltak túl értékesek, de a templom építésével egy időből származtak.

Így került elő ez a korai tárgyegyüttes, és erről szólt az előadásom is, hogy noha írott forrás nagyon kevés van, és csak mellékesen említik általában a nagykállói görögkatolikus – akkor még – ortodox közösséget, de ezek a tárgyak arról tanúskodnak, – akkor Nagykálló volt a megyeközpont a XVII. században, a vármegyei gyűlések egy részét ott tartották –, hogy ez egy erős közösség volt.

Ilyen jellegű tárgyakról adataink vannak Hajdúdorogról is. De Hajdúdorogon 1809-ben a napóleoni háborúk miatt beszolgáltatták az ezüstöket, tehát ott nem maradtak fönn. Ebből volt is nagy ribillió, mert a dorogiak nagyon mérgesek lettek a parókusra. Egy ezüst szentségtartót kerestek rajta, valószínűleg ott az volt a régi tárgy, melyre büszkék voltak, miként Nagykállóban az ezüst tárgyakra. A dorogiak beadták állami kérésre. Újfehértóról is vannak adataink, hogy ott is volt egy szép ezüstkehely, és más ezüst tárgyak, amelyeket a rác hajdúk, mint az ottani parókia alapítói adományoztak a templomnak. De azok is elvesztek az évszázadok folyamán. 

Úgyhogy ez a nagykállói együttes, amely 1648 és 1698 között készült tárgyakból áll, a mi történetünk szempontjából nagyon izgalmas, nagyon érdekes; két tárgyon is van magyar nyelvű felirat, ezek egyértelműen az egyházközség vagy a parókia megrendelésére készültek. Az egyik egy ezüst tányér, egy diszkosz 1648-ból, és van egy szép oltárkereszt, mely szintén nagyon ritka a korszakban, az pedig 1698-ból származik.

A prezentációd egy szűkebb szeletét bontotta csak ki annak a munkának, melyet ez alatt az öt év alatt végeztél, de azért azt tudjuk, hogy nagyon sok új eredményt is hozott ez a kutatómunka. Ismertté vált a Máriapócsi kegytemplom ikonosztázának első festője. Több görögkatolikus templom ikonosztázionjának pontos készítéstörténetére derült fény, vagy éppen olyan elpusztult emlékekre vonatkozó adatok is előkerültek, melyek korábban ismeretlenek voltak. Te melyiket tartod a görögkatolikusság szempontjából leginkább érdekes, legfontosabb felfedezésnek, és melyik volt az, amelyik a te szívedhez a legközelebb áll?

Nekem a legérdekesebb, amit először említettél, a Máriapócsi kegytemplom ikonosztázának az első festőjére utaló levéltári adat előkerülése. Volt egy nagyon érdekes restaurátori megfigyelés az egyik kiszerelt kép kapcsán. A bemutatott emlékanyag ma a frissen megnyílt Görögkatolikus Múzeumban tekinthető meg Nyíregyházán. Ennek az anyagnak az ikonállománya jórészt már a ’80-as években bekerült, aztán a ’90-es években gyarapodott, és jelentős részét Puskás Bernadett koordinálása mellett különböző restaurátorok újították fel 2000-ig bezárólag.

Aztán kezdődött egy újabb szakasz, voltak olyan régi ikonok, amelyek magántulajdonba kerültek az évtizedek folyamán, és elkezdték beadogatni az Egyházmegyei Gyűjteménybe. Ilyen a Krisztust, mint nagyfőpapot ábrázoló ikon is, amely a máriapócsi ikonosztázról került le 1896-ban. Ez ott a bazilita időkben is megvolt, valószínűleg az altemplomban őrizték még az ’50-es években is, ahonnan magántulajdonba került. A tulajdonosok 2013-ban engem kerestek meg, mivel tudták, hogy óraadó vagyok a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetében, és fölmerült bennük az, hogy restauráltatnák, és azt követően oda is adnák az Egyházmegyei Gyűjteménynek ezt az ikont. Ez egy kiváló lehetőségnek bizonyult.

Kiderült, hogy ez egy olyan ikon, ami alapvetően vászonra van festve, és van alatta egy fatábla, melyre rá van húzva, rá van feszítve, tehát a képet nem közvetlenül a fatáblára festették. Nagyon jó iskolai feladatnak bizonyult, mert két hallgató is tudott rajta dolgozni: egyik hallgató a vászonképen mint negyedéves munkán, egy másik, ötödéves a fatáblán mint a diplomamunkáján.

Amikor ezt a fatáblát kutatták, az ottani vezető tanárnő, Forrai Kornélia figyelte meg, hogy a fatáblán volt egy korábbi ikon, amit lekapartak, de az előkarcolás, az előrajz kivehető volt, még ki is lehetett tapintani, készítettek róla egy kis vázlatrajzot, és azt mondta, hogy őt nagyon emlékezteti ez az előrajz egy másik Krisztus főpap-ikonra, amely a szentendrei Úrszínváltozás szerb templom ikonosztázán látható.

Ezen én is nagyon elcsodálkoztam, hogy mi köze volt egy Szentendrén dolgozó rác vagy szerb festőnek Máriapócshoz, és nem is haladtunk ezzel a kérdéssel előrébb, de közben a máriapócsi ikonosztázt is restaurálták 2009-10-ben, és ott is volt egy nagyon nagy meglepetés: az oromzatán, a proféta képek alatt, az 1896-os átfestés alól előjött egy nagyon korai, részben töredékes próféta sorozat, és ott sem tudtuk, hogy ki a festő. Látszott, hogy nem az, akire adataink vannak 1783-ból, hanem még korábbi lehet. A Szentendrei Szerb Egyházi Múzeum mostani igazgatója, Vukovits Koszta, aki a szerb művészettel foglalkozik, azt mondta, hogy őt nagyon emlékezteti a profétasor egy Egerben dolgozó, még földolgozatlan, Csongrádi Péter nevű rác festőre, aki pont az 1750-es években volt aktív.

Ennyiben maradtunk, hiszen ez úgynevezett stíluskritikai módszerrel elfogadható, majd később Vukovits Koszta kikutatja, úgyis írja a monográfiát erről a festőről. Kárpátalján egy görögkatolikus pap, volt püspöki titkár, Makarij Medvigy atya, aki nem művészettörténész, de autodidakta módon foglalkozik a témával, mert szereti a művészettörténetet, kutatni kezdett a beregszászi levéltárban, ahonnan mi már nagyon sok anyagot megszereztünk másolatban, én is kutattam ott. Az atya egyszer csak küldött egy latin nyelvű szerződést, mely arról szól, hogy 1752 februárjában Olsavszky Mánuel püspök szerződést kötött Csongrádi Péter egri rác festővel, hogy fesse meg a máriapócsi templom ikonosztázionját. Tehát itt egy művészettörténeti megfigyelés – mely módszertanilag elfogadott, de mindig kétkedünk addig, amíg írott forrás nem támasztja alá a megfigyelésünket –, igazolódott egy írott forrás segítségével, amely tényleg kimondta, hogy ez a rác festő ott megfordult, dolgozott Máriapócson, be is fejezte a munkát. 

Fura módon 30 év múlva az egészet lecserélték. 1783-ban részben lekaparták, a kivehető táblákat kicserélték, és így járt ez a Krisztus főpap-ikon is, hogy lekaparták, de nem ráfestették az új ikont, hanem egy vászonképet feszítettek rá. Nekünk szerencse, bár nem értjük, hogy miért kaparták le, ha úgysem festették újra a táblát, de ez is igazolta azt, hogy a művészettörténeti megfigyelés, amely Csongrádi Péterhez kapcsolta az első rétegét a máriapócs ikonosztáznak, az valóban egy helyes megfigyelés volt, és a levéltári adatok ezt alá is támasztották. Úgyhogy én ezt tartom az egyik legizgalmasabb felfedezésnek az öt éves munkánkban, ami már egy tíz éves kutatásnak a beérése. 

Az utolsó anyag, melyet az előadáson mutattam, az pedig már szinte kiesik a mi kutatási témánkból: a tiszaadonyi görögkatolikus templom oltárának oszlopai. Ezekről azt mondtam a restaurátornak, amikor elkezdte munkáját, hogy szerintem ez sokkal korábbi, mint a templom. Amikor elkezdte letisztítani, szétestek az oszlopok, és akkor előjött benne az a felirat, melyre én sem számítottam, hogy ti. 1629-ben készültek Ungvár mellett, Alsódomonya nevű községben. Ez azt jelenti, hogy évszázadokon keresztül többször újra hasznosították ezeket a szép, fejezetes, szőlőindákkal díszített törzsű oszlopokat. A XX. század folyamán – pontos történetét még nem ismerjük – az 1906-ban épült tiszaadonyi templomba került ez a kis baldachinos oltár, melynek a négy oszlopa biztosan 1629-es, és a mennyezetének egy része, melyet a négy oszlop tart, az pedig későbbi, de az is az 1780-as vagy 1790-es évekből származhat. 

Ránézésre jelentéktelennek, csúnyának tűnt, mert nagyon sokszor átfestették olajfestékkel, ami roncsolja, elfedi a műtárgyaknak, a faragásoknak a szép, faragott felületi textúráját, de azok előjöttek, és szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy szétestek az oszlopok, hiszen bennük ez az „időkapszula”, melyet a faragó a jövőnek szánt, újra föltárult. Pedig a művész nem gondolhatta, hogy ezt látni fogják, mert az nem normális, hogy egy oszlop szétesik, vagy legalábbis nem szokás szétszedni, de elfáradtak a ragasztóanyagok és széthullott. Az oszlopon egy mesternév is olvasható, akiről soha eddig senki nem hallott – persze lehet, hogy valahol, valahogyan majd előkerül. 

Időben tehát ez volt a legrégibb eredmény. Távolságban meddig jutottatok el? Hiszen Áment Gellért fotográfussal jártad az országot, és az országhatáron túlra is eljutottatok, amiből sok kötet született már.

Ahová együtt mentünk, az Máramaros volt, illetve a történeti Szatmár megyében Nagybánya környéke. XIX. századi festőket kutattunk alapvetően. Ez nem egyszerű terep, mert a volt görögkatolikus templomok ma általában ortodox tulajdonban vannak, és az ember mindig fél, hogy mi lesz a reakció, hogyha oda mi beállítunk – ráadásul Magyarországról, mert az is kétes érzelmeket válthat ki azért a mai, ottani helyi lakosságban.

De nagyon jó meglepetések értek. Nagybánya környékén több faluba vasárnap mentünk, kiszámolva, amikor véget érhet a liturgia: akkor biztos ott van a pap is, lehet vele beszélni, és ha ő engedi, akkor lehet fotózni. És tényleg így jártunk többször, s ezek a román ortodox papok egészen meglepő módon nagyon kedvesek voltak, mondták, hogy nyugodtan fotózzunk. És ez egy nagyon jó élmény volt 2017-ben.

Így ott több olyan ikonosztázt dokumentáltunk, amelyeknek a megmaradása elég kérdéses. Volt, ami rossz állapotban volt, volt, ami szépen restaurált állapotú volt, és volt, ami már nem felel meg a mai ízlésnek, látszik, hogy a hívek se szeretik. Az egyik faluban egy eléggé gyengekezű XIX. századi festő komplett ikonosztázát találtuk meg, ahol nem is gondoltam, hogy lesz ikonosztáz. A román ortodoxok templomokról, uniós pénzből készítettek egy teljes fotósorozatot már a 2000 utáni években, amelyben nagyon pici fotókat lehet találni minden templomról. Én ezt megpróbáltam szisztematikusan végignézni, és a fotók alapján, amiről úgy gondoltam, hogy nekünk érdekes lehet, oda elmenni. Így például egy Schuller Károly nevű, teljesen elfelejtett – nem is tudjuk az életrajzi adatait – festő munkáit találtam meg, aki Aranyosapátiban a szószék evangélistáit is festette, valamint Tornyospálcán egy ikonosztázt. Ennek a töredékei is bekerültek tíz éve az Egyházmegyei Gyűjteménybe. S az egyik faluban találtunk egy komplett, helyszínen álló ikonosztázt tőle, amelyet még mi akkor dokumentáltunk, de nem vagyunk benne biztosak, hogy még megvan. De ez is egy jó élmény volt.

Gellért nagyon gyorsan tud dolgozni. Egy nagyon szerény fiú, tudja, hova kell elbújni fotózni, hogy ne zavarjon, de hamar elkészüljön a munkájával. Ez a ’17-es utunk hosszú volt, akkor Máramarosra és Szatmárba mentünk át, és nagyon jó eredményekkel zártuk: abból a fotóanyagból sok mindent sikerült publikálni.

A Lendület kutatócsoportnak sok kiadványa jelent már meg: forráskiadványok, valamint összefoglaló, szintetizáló művek, monográfiák. Írtál a Munkácsi Egyházmegyének a XIX. századi festészetéről. Külön kötet jelent meg Roskovics Ignác és Petrasovszky Emmanuel festőkről, de írtál és szerkesztettél mindeközben kötetet az Eucharisztikus Kongresszusra készült kiállítás anyagából is. Az egy nagy szintézis, hiszen az Orcád Világossága (kiállítási katalógus és tanulmánykötet, 2021) a teljes magyar görögkatolikus művészetet áttekinti. Melyik volt ezek közül a munkák közül a legnehezebb feladat számodra?

Váratlan munka volt, s nem gondoltuk, hogy az Orcád Világossága katalógus összeállítása ennyire komplex feladat lesz. A kutatócsoportból Véghseő Tamás is számtalan tanulmányt írt abban, mely a „főpróbája” lett a mi zárókötetünknek. Szabó Irén volt a kiállítás kurátora, én voltam a társkurátor. Sajnos a Covid következtében az egész munka eltolódott, és harmadannyi térben valósítottuk meg. Bár épp a Covidnak köszönhetjük azt, hogy elkészült, mert utólag jöttem rá én is, hogy ezt nem lehetett volna megírni az eredeti ütemterv szerint, vagyis a kiállítás megnyitására biztos, hogy nem jelent volna meg ez a katalógus.

Így most létrejött egy nagy kiállítási katalógus, ami mögött soha nem volt az a kiállítás, amiről ez a katalógus szól. Ez a művészettörténetben szerintem még nem fordult elő, mert fordítva szokott lenni: van egy nagy kiállítás, és évek múlva jelenik meg a szakkatalógus. Bevett gyakorlat ez sajnos, hiszen egyszerre kiállítást építeni és megírni a katalógust is, nehéz.  Nyilván nem egyszemélyes munka volt, nagyon sok kolléga dolgozott benne. De nekem mint főszerkesztőnek azért mindent elolvasni, javítani, egyeztetni kellett. Ez egy óriási munka volt, ezáltal egy váratlan kihívás, de azt hiszem, a kutatócsoport számára egy ajándék is, hiszen egy külső forrás bevonásával jelent meg egy nagy publikáció. Az Eucharisztikus Kongresszus előkészítési összegeiből lehetett ezt a nagyon-nagyon szép és szerintem reprezentatív kötetet létrehozni.

Hasonló nagy, szintetizáló mű azért várható a ti kutatásotok végén is?

Így van, de ez nem katalógus szerkezetű lesz. Három nagy részből fog állni: Véghseő Tamás írja a történeti részt, én a művészettörténeti részt, és Szabó Péter a kánonjogi részt. Ez is egy színes, sok képpel illusztrált kötet lesz, de nem szakkatalógus: nem lesznek benne részletes tárgyleírások. Azért nyilván lesznek benne esettanulmányok, az én részemben biztosan. Nekem ezzel párhuzamosan kellett írni a XIX. századi festészetről szóló könyvet. A Covid-kényszerszünet tette lehetővé, hogy 2020-ra az megjelenhetett, majd az Orcád Világossága katalógus 2021 tavaszára, s ez utóbbinak angolul is meg kellett jelennie. A két monográfia közül a Roskoviccsal vagyok elégedettebb, azt úgy érzem, hogy jól sikerült szintetizálnom, és ott az adathalmaz, az anyag is átláthatóbb volt.

A Petrasovszky monográfiát is nagyon szerettem, bár azt töredékesnek érzem abból a szempontból, hogy, miután volt egy szerintem nagyon jól sikerült bemutató Sátoraljaújhelyen, ahol Szabó Irénnel beszélgettünk erről a kötetről, és ott fölvonultak a városban élő egykori ismerősök, még rokonok is, kitárult egy új világ: kiderült, mennyi minden nem került bele a kötetbe. De azért úgy érzem, hogy a főbb dolgok hál' Istennek belekerültek. Így is nagyon vastag lett a Petrasovszky Emmanuelről szóló kötet, melynek én a forrásgyűjtését érzem különösen izgalmasnak, és azt, ahogy dokumentáltuk a munkásságát. 2021-ben voltunk egy fotókörúton, amikor Sátoraljaújhelyen és környékén sikerült családtagokhoz eljutni, ahol nagyon érdekes dolgokat találtunk. Most már teljesen más horizontból nézem ezt a történetet, mert úgy érzem, hogy a kötet nélkül el sem értük volna a műkincsek birtoklóit, épp az adta az apropót hogy fölkeressenek.

Ugyanez történt a Roskoviccsal is: egy paptestvér is elmondta, hogy náluk is van egy festménye. Roskovics Ignácnak ugyanis volt egy lány testvére, Heléna, aki a Mosolygó család ősanyja, (az ő férje volt Mosolygó Antal, nyírgyulaji parókus), s rengeteg leszármazottja van. A késői leszármazottak közül nem tudni, ki milyen szinten tartja nyilván azt, hogy nekik rokonuk volt a száz évvel ezelőtti nagy festő, Roskovics Ignác. Így egy pár adalék előkerült, s a műkereskedelemben azonnal föltűnt egy női portré is, melyről addig nem is tudtunk. Ez így szokott lenni: ha az ember lezár valamit, biztos, hogy egy héten belül olyan dolog fog előkerülni, amire nem is számítanánk. Vagyis ez egy lezárhatatlan műfaj.

Előfordulhat, hogy ezek az újonnan felfedezett tárgyak, információk bekerülnek az ősszel megjelenő projektlezáró kötetetekbe is?

Így van. Roskovicsnak például nagyon szép papi portréi kerültek elő azóta Kárpátalján, és azt is megküldték, így legalább meg tudom említeni, hogy ez is egy olyan folyamatosan táguló életmű, bár írott források nem nagyon kerülnek már elő.

A Roskovics-monográfiát kompaktabb munkának érzem. A Petrasovszky kötet szétfolyóbb lett, de tartozunk neki ennyivel, hogy a XX. századi egyetlen ismert festőnket, aki végig élte a századot, megmutatjuk. A század utolsó negyedében, a ’70-es évektől persze sok festő megjelent, de az már egy másik történet, és kívül esik a mi éppen aktuális kutatási időszakunkon.

Most, hogy ősszel lezárul majd ez az ötéves projekt, mi következik? Maradtok-e együtt vagy vannak-e tervek arra, hogy folytatjátok a következő periódussal a ’72 utáni időszakkal a kutatást?

Igen, ez több szempontból problémás, bár kívánatos is lenne. A történeti kutatás szemszögéből vannak időkorlátok: 50 évre visszamenőleg forrásokat nem lehet levéltárakból kikérni. Véghseő Tamás atyával is beszélgettünk erről: neki hogyan lehet továbblépnie, hiszen nagyon érzékeny a téma, amikor jelen vannak még köztünk azok, akikkel mint történeti személyiségekkel foglalkozunk, vagy nekik nagyon sok rokonuk él még. Tamás atya gondolkozik azon, milyen formában lehet továbbvinni kutatását, mert mindenképp szeretné, és én sem adtam föl azt, hogy, mivel vannak előgyűjtéseim, a még köztünk élő művészekről írjunk.

Itt meg kell említeni, hogy Puskás Bernadett megírta az édesapja nagy monográfiáját, Puskás Laci bácsi életművét, amit szintén támogatott a Lendület kutatócsoport, és megjelent egy nagyon szép reprezentatív album, mely méltó összefoglalása az ő életművének. S akik nem ismerték és megnézték ezt a kötetet, azokra is nagy hatást tett. Tehát vannak rejtett kincseink attól függetlenül, hogy most ki mit gondol egy adott, még élő vagy elhunyt alkotóról. Van mit dokumentálnunk és földolgoznunk, de szeretnénk a múzeumhoz is kapcsolódni, a publikálást folytatni. Azonban lehet, hogy ilyen szoros kutatócsoport keretében ezt nem tudjuk megtenni. Lehet, hogy találunk majd ehhez valami más keretet.

Szabó Péter kollégával is beszéltünk erről, hogy neki is egy új horizont tárult föl, rengeteg levéltári anyagot talált Rómában, ezek össze vannak gyűjtve. A Tamás atya által publikált forrásmennyiség is hatalmas, és csak egy tizede annak, amit ők lefotóztak. Szinte folyóméterben mérhető mennyiségről van szó; csak ehhez a projekthez hat forráskötetet adott ki az utóbbi száz évről. Ezt el is kell olvasni, mert úgy van értelme, hogy az ember megpróbálja értelmezni azt, amit összegyűjtött, tehát Tamás atyának is ez egy szinte kimeríthetetlen forrás és témabázis. Így nyilván a következő időszakban arra is kellene figyelnünk, hogy mások is kedvet kapjanak hozzá, hiszen az volt a lényege, hogy akár több szaktudós is foglalkozzon ezzel a területtel, amit most a római levéltárakból Tamás atya közzé tett. Nyilván neki is nagyon sok téma adódott a kutatás során, ahogyan nekem is: a Munkácsi Egyházmegye forrásanyaga is kimeríthetetlen. Az építészetet én például kihagytam, mert rájöttem, hogy a mi szempontunkból másodlagosnak tűnik, és nem annyira jelentős, mert ott a bizánci hagyományunk nem úgy jelenik meg: nem volt annyira fontos az építészeti keret a XIX. században, de nagyon sok érdekes adat került elő, amit egyszer meg kellene írni. Ugyanakkor rájöttem, hogy azt én most nem fogom tudni megtenni, és a festészetre koncentráltam. Így a zárókötetben az én nagy fejezetem a festészet történetéről fog szólni. A XX. századi részben lesz majd egy-két kiszólás az építészet irányába, de az építészetet nem sikerült még földolgoznom, pedig ahhoz is elég sok érdekes forrás került elő.

Nagyon jó, hogy említetted a Puskás-kötetet és a XX. századot, hiszen azért azt nem szabad elfelejtenünk, hogy manapság is folyamatosan alakul a görögkatolikus egyházművészet: virágzik az ikonfestészet, új templomok épülnek, templombelsőket festenek ki a művészeink. Nyilván egy-egy ikonográfiai programban te is segítséget nyújtasz, hagyományról és jelenbeli igényekről beszéltek a festőkkel, művészekkel. Említetted, hogy a jelen történetírása  érzékeny téma, és valószínűleg egy bizonyos időtávlat kell is ahhoz, hogy rá tudjunk látni az adott kortárs alkotókra és alkotásaikra. A jelenkorral, a kortárs művészettel kapcsolatosan milyen feladatod adódik, hiszen a kortársak alkotásaikkal közben folyamatosan írják a történetet? 

Van nálunk most egy irányvonal, amely már Dudás püspök idejében elkezdődött. Ő már a ’60-as évek közepén rájött a második vatikáni zsinat buzdítására, hogy a hagyományainkat újra kell gondolni.

Ennek első jele az volt, hogy a szemináriumi kápolnában építettek egy ikonosztázt, ami a mai napig megvan a felső kápolnában. Egy Bélavári Alice nevű festőnő készítette ezt az együttest. Valamint terveztettek egy ikonosztázt is a mai székesegyház számára 1965-ben Petrasovszky Manóval. Ez egy nagyon szép terv, a vázlatok is megvoltak hozzá, de nem lehet tudni, miért nem valósult meg, valószínűleg pénzhiány miatt. Tehát ez azt jelenti, hogy az az irány, melyben ma élünk, nemcsak Timkó Imre püspök idejétől datálódik, ahogy gondolni szokták általában, hanem ez már Dudás püspöknek is egyfajta nyitása volt a hagyomány irányába, amit Róma is mint elvárást közvetített az itteni görögkatolikus közösségek felé.

Már Timkó püspök idejében is nehéz volt olyan festőket találni, akik tudnak is ikont festeni, hiszen nagyon kevesen voltak tisztában a technikával, az anyagokkal. Ráadásul a művészképzés nem arról szól, hogy hagyományos technikákat megtanulni, elsajátítani, alárendelni magunkat, hanem arról, hogy az alkotó a saját személyes tehetségét hogyan tudja kifejezni. Ez azért nyilván egy kicsit ellentétben áll azzal az egyházi hagyománnyal, ami az ikonfestést illeti. Ez éppen nem azt várja el, hogy az egyéni tehetséget, zsenialitást minél extrább vagy feltűnőbb módon tegye nyilvánvalóvá a művész, hanem azt várja el, hogy belesimuljon egy sok évszázados hagyományba, és ezen belül találja meg azt a keretet, ami az adott közösség számára hitletéteményként továbbadható.

Ezt nagyon nehéz megértetni a mai művészekkel, hogy az ikonfestészet egy közösségi munka, de persze tehetség nélkül nem működik. Ezt meg a közösségnek kell megérteni, hogy mindenféle tehetségtelen, önjelölt, képzetlen mestert nem biztos, hogy érdemes megbízni ikonfestéssel, mert az eredmény esztétikailag vállalhatatlan lesz, ami sokat tud ártani. Úgyhogy az utóbbi harminc évben a Magyar Görögkatolikus Egyház nagyon szerencsés, hogy lettek olyan alkotók, akik a hagyományhoz értően tudnak nyúlni, vagy abból alkotni.

Mindenképpen ki kell emelni Kárpáti Lászlót Miskolcon, aki egyrészt múzeumi szakember, néprajztudós, doktorált is a Debreceni Egyetemen, és akinek személyes kötődése van az északkelet-magyarországi görögkatolikus anyaghoz. Nagyon jól ismerte a történeti anyagot, és ebből tudott egy sajátos ikonfestő stílust kialakítani: Szabolcsban is vannak emlékei, de különösen a mai Miskolci Egyházmegye területén aratott nagy sikert.

Az első itthon képzett festőnk, Makláry Zsolt volt, aki sajnos tavaly elhunyt. De ő harminc évig alkotott az egyházmegye területén, s a falképfestészetben tényleg olyan zseniális dolgokat hozott létre, ami egyszerre hagyományőrző és tudatos. Ő úgy akart ikonfestő lenni, hogy valamilyen szinten a saját útját járta, de nem a hagyomány ellen lázadva, hanem kreatívan akarta azt alárendelni a hagyománynak. Sajnos az ő életműve is lezárult a szemünk előtt, és nyilván az is egy kötelességünk, hogy ezt is méltó módon be kellene mutatni, mert rá is nagyon büszkék lehetünk.

Puskás Laci bácsi hála Istennek él, de az ő életműve is lezárult, mert idős, most már nem alkotó művész, és azt Bernadett nagyon szépen földolgozta. 

Itt van még Seres Tamás kollégánk, aki festő-restaurátor művész és ikonfestő is egyben, és ő is egy nagy munkában, kísérletezésben van, és látjuk azt, hogy ez nem egy egyszerű feladat napjainkban sem.

Van egy másik jelenség, hogy külföldről is hívnak festőket a püspökeink: egy ukrán, korábban egy román csapat is dolgozott az egyházmegyékben. Az is érdekes jelenség, és foglalkozni kell vele, vagy reflektálni rá, hogy a mi közösségeink mit tudnak ezzel kezdeni, tudnak-e vele valamit kezdeni, mit gondolnak erről, mi mit gondolunk arról, hogy mit kellene gondolniuk erről... Ezek nem egyszerű feladatok, és érdemes lenne ezt is dokumentálni.

A Miskolci Egyházmegye készíttet egy kis könyvet az újonnan kifestett székesegyházról, nem árulok el titkot: annak a szövegét is én írom. Ez reményeink szerint egy sorozat első része, melyet már karácsonyra szeretnénk kiadni. Már Ábel atya is megkért, hogy amikor a nyíregyházi székesegyház elkészül, akkor arról is készítsünk egy leírást. Ugyanerre kért Fülöp atya is a debreceni székesegyházzal kapcsolatban, bár ott még konkrét munka nem történt.

Úgyhogy van itt három olyan nagy „beruházás”, ami egy korszak lenyomata lesz a későbbi évtizedekben, de ez most persze rólunk szól, akik éppen itt vagyunk. És örülök, hogy Atanáz atya fölvetette, hogy egyfajta képes vezetőt adjunk a templomot használó közösség számára, ami nem is olyan egyszerű, az írásával én is megszenvedek. Miskolcon a székesegyház falain rengeteg szent és apró jelenet van: mit írjunk ezekről, mit mondjunk el egy ilyen nagy ikonográfiai programról, hogy az odajáró hívek – reményeink szerint – kézbe vegyék? Nem egyszerű műfaj, de ugyanakkor egy izgalmas munka is: amit most leírunk, azt később mint forrást fogják használni a későbbi korok emberei. 

És nagyon szükséges is, hiszen a mai kor embere már nem úgy „olvassa” az ikonokat, mint ahogyan azt régen tették. A színekben, figurákban, attribútumokban – a művész sajátos ízlésvilága és a hagyományok mellett – egy olyan háttértudás halmozódott fel, melyet nem olvasunk le automatikusan az ikonokról vagy az ikonosztázról.

Ezt most a konferencián résztvevőkkel is tapasztaltam, akik elvileg egy válogatott társaság abból a szempontból, hogy jórészt hívő emberek és a történeti dolgokkal is tisztában vannak, de az biztos, hogy a vizuális olvasási készségünk nagyon visszafejlődött, vagy nem vagyunk már hozzászokva ahhoz, hogy egy templomban ilyen gazdag képprogram legyen. A nyíregyházi festés alatt álló templomban is tettünk egy kis látogatást a résztvevőkkel, és a kérdésekből összeállt számomra, hogy amit én evidensnek gondolok, az egyáltalán nem evidens másoknak, még hívő emberek számára sem: izgalmas, hogy mi az, amit értenek, vagy amit nem tudnak kiolvasni a látottakból.

A szemináriumi kápolnát még nem is említettem, pedig az is nagyon izgalmas példa arra, hogyan működik ez valójában. A kispapnevelésben kap ez a tér fontos szerepet, s azt is meg kellene néznünk, hogy ők hogyan érzik benne magukat, megkérdezni őket. A kápolnában Makláry Zsolt festette a falakat, Seres Tamás tervezte és festette az ikonosztázt. 

Amikor a miskolci templomot festették, akkor kérdeztem a papokat, hogy mi a reakció a hívek részéről, és nagyon érdekes történeteket meséltek. Én arra buzdítottam őket, hogy ezt írják le. Nem tették meg, de továbbra is úgy gondolom, hogy ez is egy nagyon érdekes horizont. Ha az embereknek valamit elmagyaráznak és nyitottan, nem előítéletekkel közelítenek, akkor ők is megértik és érdekes dolgokat vesznek észre ezeket az ikonokat szemlélve – olyanokat, amire talán nem is gondoltak volna. Ebből látszik, hogy a templomfestés, ikonfestés olyan műfaj, melynek van spirituális kisugárzása.

Korunkban a kortárs művészetre nem feltétlenül a figuralitás jellemző, sőt most a társművészetek megint versengenek egymással. A modern épületek nem viselik el a műalkotásokat, ami egy új és szomorú jelenség. Az építészet mint önálló művészetté vált ág, kiszorítja mind a szobrászatot, mind a képzőművészetet, nem akar túl sok teret adni nekik. Ez főleg új katolikus templomok esetében tapasztalható. Új római katolikus templomoknál nagyon minimális műalkotás kerül be. 

Ez a jelenkornak az enteriőrjeit is visszatükrözi, hiszen talán a minimálstílus a legdivatosabb korunkban.

Így van. Ezt azzal szokták magyarázni, hogy a képek elárasztanak bennünket, nem a műalkotásokra gondolok, hanem a tévére, a telefonra, okos eszközökre, és az embereknek pont azért kell a „képtelen” környezet, hogy lenyugodjon, már nem akar képeket látni. És ez számunkra, a mi templomaink díszítésében is egy kihívás: ezt a színkavalkádot, figuramennyiséget végig kell gondolni. 

Lehet, hogy valakinek túl sok…

Igen. Erre is van visszajelzés, hogy ez túl sok. Egy nagyon erős arányt kellene találnunk, ami nem egyszerű feladat.

Dolgoztál a Szépművészeti Múzeumban; 2011 óta főmuzeológus vagy az Iparművészeti Múzeum Ötvös Gyűjteményében; hosszú évek óta tanítasz a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen; a Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetében és a Szent Atanáz Hittudományi Főiskolán is jelen vagy. A Magyar Tudományos Művek Tárában 530-tól is több publikált könyvet vagy írást jegyeznek Terdik Szilveszter neve alatt, és ez a lista nem is teljes, mert 2022 az utolsó dátum. Honnan ered ez a nagyfokú érdeklődés a művészetek iránt, az egyházművészet iránt a te életedben, és mikor vált ez számodra hivatássá? Egy nagyon pici részletet már elárultál a beszélgetésünk elején arról a bizonyos topográfiáról. Honnan ered ez az egész?

Nyilván onnan, hogy van családi kötődés: az édesanyám rajztanár volt. Biztos, hogy a művészet szeretete nálunk normális dolognak számított, és arra emlékszem, hogy albumok, meg műalkotások mindig voltak otthon. Én nem emlékszem arra, amikor ő főiskolára járt, de a testvéreim emlékeznek, s mondták, hogy sokat rajzolt. Utána már kevésbé volt lelkes, de a családban is számon tartották őt mint rajzolni tudó testvért, és ezért gyakran festett útszéli kereszteket, néha kisebb ikonokat. Az útszéli keresztekből egy időben sokat készített kérésre, és rokonok buzdítására. Így biztos, hogy innen jön az érdeklődésem. Az anyai dédanyámtól maradtak még fönn festmények, rajzok, illetve a dédapámtól is, akik mindketten polgári iskolai tanárok voltak Putnokon, s ők mind a ketten nagyon szépen rajzoltak. A dédapám faragott is, tehát volt kézügyesség is valamelyik irányból.

Az anyai nagymamám most lett 102 éves (a beszélgetést követő időszakban elhunyt – szerk.), egy héttel ezelőtt, és azon a családi ágon kutatva a családfa Nyugat-Magyarországra utal, Sopron környékére. Az unokaöcsém megpróbálta visszakövetni a családfát, a XIX. század elejéig sikerült, és az derült ki, hogy a soproni ágban az egyik ős-ősanyánk Dorfmeister Katerina volt. Én ennek nagyon megörültem, mert Dorfmeister István az egyik számon tartott soproni barokk festő a XVIII. század végéről. Neki is sok gyereke volt, de sajnos nem ér össze a családfa. Pont egy szál hiányzik: Dorfmeister Katerina édesapját még nem sikerült megtalálnunk, egy esélyes lenne a Dorfmeister gyerekek közül, aki az apja lehetne, de egyelőre nincs kapocs. Persze ez csak egy fantáziálás, de a művészettörténet iránti érdeklődés bennem nagyon régóta megvan, még a gyerekkorból. Mi mindig templom mellett laktunk és mindig templomba jártunk, s a templom mindig tele van képekkel, legalábbis a mi templomaink. 

Én Csengerújfaluban nőttem fel, és gyerekként a környékbeli középkori református templomok nagyon vonzottak, volt is egy kis könyvünk a Felső-Tisza-vidék középkori templomairól. Nekem az volt a kérésem vasárnap vecsernye után, hogy ezek közül a helyszínek közül ide-oda menjünk el, és apuka elvitt. Azért jó erre visszagondolni, hogy ők ezt fontosnak tartották, és sokat kirándultunk ezen a területen. Amikor gimnazista voltam, Pannonhalmára kerültem, mondták, hogy de jó neked, milyen szép dolgok vannak ott. Nekem akkor nem is állt össze, hogy tényleg: egy ezeréves intézményben van ott az ember, ahol egy szép XIII. századi templom áll, a főmonostor XVIII. századi; tele volt műtárgyakkal az összes folyosó. Szerintem harmadikos koromban döntöttem el, hogy művészettörténet szakra fogok jelentkezni. Bánhegyi Miksa atyához jártam előkészítőre, bár ő német-latin szakos tanár volt, értett a művészettörténethez is, így egy évig szombatonként tőle tanultam. Meg volt adva egy szakirodalom jegyzék, melyet kijegyzeteltem a felvételire készülve, és még én is meglepődtem, hogy fölvettek elsőre művészettörténet szakra, mert akkor az nem volt annyira természetes: a ponthatár nagyon magas volt, keveseket vettek föl. Én akkor azt jelnek éreztem: ha már sikerült, akkor mégiscsak ez az én utam. Úgyhogy innen indult. Biztos, hogy ennek családi gyökerei vannak, amire én büszke is vagyok, szeretem is. Emlékszem, hogy a nővéreimmel, mikor kicsi voltam, míg befértünk ketten egy fotelbe, az is program volt, hogy albumokat nézegettünk vasárnap ebéd után. Ők meséltek dolgokról.

Meg anyukám is próbálta a mi ízlésünket igazgatni, és emlékszem, hogy az ikonok tiszteletét tőle tanultuk meg. Ő mindig mondta, hogy mi a giccs és mi nem az. Persze a gyerekek a giccset szeretik: ami szép színes, meg természethűen van ábrázolva. Én szentképeket gyűjtöttem már óvodás koromban: a néniktől összegyűjtöttem az énekeskönyveikből, amit nekem adogattak. A testvéreim mondták, hogy ezek csúnyák, ne gyűjtsem. De nekem tetszettek, bár azért az emberben megragadt a magyarázat, hogy milyenek is ezek valójában, ami később hatott rám. Otthon nálunk volt ikon, de latin típusú kegyes képek nem nagyon. Volt egy-kettő, amit a család kapott, de volt egy ragasztott ikon-sarok a házban, azok voltak az igazi szentképek.

A szüleim templomot is festettettek Csengerújfaluban, Szilágyi Jánossal. Dudás püspök kérésére 1972-ben, még a halála előtt, meg kellett változtatni a terveket, mert ő azt kérte a programban, hogy „ikonosabbak” legyenek a képek. Meg is van Szilágyi János festőnek az első vázlatterve, és a másodikat már a novgorodi ikonalbumból inspirálódva gondolta újra. Szerintem a mai napig az a legikonosabb munkája az egyházmegyében, egyébként én nagyon szerettem azokat a képeket, azok alatt nőttem fel, és megnézve már azóta a többi görögkatolikus templomban alkotott műveit, azok is ikonszerűek, de nem annyira, mint Újfaluban, ahol egy konkrét püspöki utasításra ő ezt végiggondolta.

Mit ad hozzá a munkád a hitedhez? Hiszen nap, mint nap templomokban, egyházi liturgikus-művészeti tárgyak között, ikonok között, ikonosztázionok előtt vagy, templomok, egyházművészeti alkotások állnak a vizsgálódásaid középpontjában. Tudod-e ezt függetleníteni, és inkább szakmai szemmel figyelsz, vagy azért megérint, és bevonódsz akár a hited kapcsán is, vagy a hiteddel is a munkába?

Lehet ezt objektivizálni, de nekem nem nagyon szokott sikerülni. Azt látom, hogy egy műalkotásnak mi az objektív művészeti értéke, de általában engem az szokott megfogni, ami személyesen megérint belőle. Én nem nagyon tudok megbízásokból foglalkozni olyan tárgyakkal, vagy nem szívesen foglalkozom olyannal, amihez én nem tudok személyesen kötődni, ami persze azt a veszélyt is hordozza magában, hogy szubjektívvé válik a vizsgálódásom. De szerintem ez a szubjektív elem adja meg azt a töltetet a szövegeimben, ami engem ebben leköt és szórakoztat, inspirál, hogy úgy mondjam. Amin keresztül megtalálom benne azt a személyes vonalat, amit nem is biztos, hogy kifejtek a szövegeimben, de ami miatt én tudok kötődni ahhoz a műtárgyhoz, és ami arra sarkal, hogy azzal foglalkozzam, kutassam, kikutassam a történetét, és leírjam az egész históriát. Ez a része szerintem nagyon fontos, tehát ha ezt elveszíti az ember – akármivel foglalkozik, akármit kutat, – akkor egy bérmunkává válik az egész, amit lehet csinálni, de hát akkor az már nem rólam szól, hanem egy favágás, ami egy termelési feladat, ami szerintem kevésbé izgalmas.

Nemcsak ikonokkal foglalkozom, hanem más típusú szakrális művekkel is, meg nem csak mindig szakrális művekkel, de az biztos, hogy én ebben a világban érzem otthon magam. Szerintem itt érződik az, hogy gyerekkorom óta a templomban otthonosan mozgok: ministránsként nekem a harangozó néni volt a harmadik nagymamám. Ez egy olyan személyes kötődést eredményez, mellyel az ember nagyon biztonságosan tud mozogni ebben a közegben. A kívülről jövő kutatóknál azt látom, hogy van bennük egy bizonytalanság, félelem. És sok olyan dolgot látunk, amit az, aki nem belülről jön, sokkal nagyobb erőfeszítéssel tud kívülről megérteni, vagy észre sem vesz. 

Ami persze el is terelhet minket, mert az érzelmi töltődés, vagy az a tudás, amit mi belülről tudunk az ikonokkal kapcsolatban, vagy a liturgikus tárgyakról, (jobb esetben tudjuk, hogy mire szolgál, mi a helye az egyházi közegben), egy nehézséget is jelent, mert mi természetesnek vesszük, de nem gondolunk bele abba, hogy mások számára talán nem evidens.

Az biztos, hogy az ikonokkal való foglalkozás egy kimeríthetetlen dolog. Mindig azzal szembesülök én is, hogy mennyire nem tudok semmit, vagy mennyire töredékes a tudásom. Állandóan előjön valami újdonság; teljesen más szemszögből is lehet vizsgálódni, és olyan kimeríthetetlen, gazdag ez a hagyomány, – nemcsak a nagy központokban, hanem itt a mi kis szűkebb régiónkban is – rengeteg izgalmas dolog van. Ez egy folyamatos tanulást jelent. Tagja vagyok a Templomépítési és Egyházművészeti Bizottságnak, ahol számomra is kihívás, hogy a főpásztorok irányába, vagy a többi tag irányába bizonyos dolgokat meg kell indokolni: hogyan lássuk meg, ami nem természetes, vagy mit őrizzünk meg a régiből, hol van annak a helye az újak között, mit válasszunk. Ez egy folyamatos reflexiót igényel mindenki részéről. 

Én szeretek személyes kapcsolatban lenni a műtárgyakkal, szakrális tárgyaknak tekintem őket, attól függetlenül, hogy múzeumi környezetben vannak. Engem akkor is mint szakrális tárgyak izgatnak, ha nem feltétlenül csak a művészi értéküket tudom kiemelni. Művészi értékük egy külső szemlélő számára nem mindig  jön át, mert hogy nem is mindig van. De igazából a szakrális szerepük és a történeti értékük szerintem gyakran ki tudja egészíteni, vagy fölül tudja írni azt az esztétikai hiányt, amit egy átlag szemlélő érzékel, vagy ami miatt számára nem tud érdekes lenni a tárgy.

Nagyon sok sikert kívánok a további munkádhoz, és nagyon köszönöm a beszélgetést.

Én is köszönöm a meghívást.

A beszélgetést meghallgathatja podcast csatornánkon IDE kattintva.

Szerző és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, lejegyezte: Juhászné Szabó Erika/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye