Érintő - vasárnapi gondolatok Dr. Mosolygó Marcell atyával

Mt 14,14-22

Kedves Testvérek!

A kenyérszaporítás története kicsit távol áll a mai életünktől, hiszen tanúi vagyunk a túltermelésnek. Számunkra az éhség nem mindennapos tapasztalat, tele vannak magtáraink olcsó ukrán gabonával. Legfeljebb Afrikáról, a Sahel-övezetről, Szomáliáról vagy Indiáról szóló híradásokból tudjuk, hogy létezik a világnak olyan része, ahol emberek éheznek. Napi bosszúságaink közé csak az tartozik, ha kedvenc szezámmagos kenyerünket nem tudjuk beszerezni, vagy ha kedvenc sajtunk, sörünk nem érkezik meg időre a boltba. Egyik ovis unokám inkább nem reggelizett, mert nem a kedvenc zsemléje volt az asztalon. A mai fiatal generáció számára már unalmas mese, hogy a háború utáni években sok országban jegyre osztották a kenyeret.

Az éhséget és szomjúságot nem éltük meg, nem kellett menekülnünk lakásunkból, városunkból, hazánkból, nem ismerjük az élet veszélyeztetettségének legmagasabb fokát. Emiatt nem is tudjuk átérezni, mit jelent úgy szólni a tömeghez, hogy korgó gyomorral is megfeledkezzék az éhségéről. Egy-egy eszméért csak úgy szoktunk lelkesedni, hogy cinikusan megkérdezzük: - Nekem mi hasznom van ebből? Ha csak áldozatot kell hozni érte, akkor azt mondjuk, nem éri meg. Ezért értetlenül állunk a Jézust hallgató tömeg előtt, akik felfedeztek valamit üzenetében, ami hasznosabb volt a kenyérnél és a víznél, fontosabb a napi biztonságnál. 

Az öt kenyér és a két hal még Jézusnak és a tizenkettőnek sem lett volna elég. A kenyér és a hal a galileai halászok szokásos eledele volt. János árpakenyeret említ, ami a szegények kenyere volt.  Zsidó szokás szerint áldást kellett mondani étkezés előtt. Itt Jézus eljárását olvasva az utolsó vacsora jut eszünkbe. Az evangélista évtizedekkel az esemény után tudatosan a közismert utolsó vacsorai kifejezésekkel jeleníti meg itt Jézus hálaadását. Ezzel is jelzi, hogy a kenyérszaporítás az eucharisztia rendelésének előképe. Ahogy Jézus testi táplálékot adott, ugyanúgy fog adni lelki táplálékot is. 

Minden apostol egy kosárnyit szedett össze a maradékból. Ezért volt 12 teli kosár. Sokan jelképet látnak a tizenkettes számban: a 12 kosár maradék, Izrael 12 törzsének szól, míg a második kenyérszaporítási elbeszélés 7 kosár maradéka a pogány népeknek szólna, mert Józsuénak a zsidó honfoglaláskor hét pogány népet kellett kiűznie a Szentföldről (Józs 3,10). A maradék összegyűjtése jelen esetben azt jelzi, hogy Jézus majd az eucharisztiában testével táplálja Izraelt és a pogány népeket, illetve a belőlük alakult egyházat, ezért abból semmi sem mehet veszendőbe. 

A kenyérszaporítás bizonyos módon elővételezte az utolsó vacsora lakomáját. Az pedig előképe volt az „örök élet lakomájának”, a mennyei boldogságnak. A Mennyek Országát a példabeszéd is ünnepi lakomához hasonlítja (Mt 22,1-14).

János evangéliuma kifejezetten kapcsolatba hozza a kenyérszaporítást az eucharisztiával. Nála ugyanis a kenyérszaporítás után mondja el hosszú beszédét az eucharisztiáról (Jn. 6,22-7,1), amelyben kifejti a csoda jelentését is. De Máténál is világos az utalás: Jézus ugyanazokkal a szavakkal ad hálát a kenyér fölött, mint az utolsó vacsorán: kezébe vette, feltekintett az égre, megáldotta, megtörte, odaadta tanítványainak. Az előképes jelleg abból is látszik, hogy Jézus tanítványaira bízza a megsokasított kenyér kiosztását, mint ahogy az utolsó vacsorán is rájuk bízta az eucharisztiát. „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!”

Nagypénteken kívül az év minden napján ünnepelhetjük a Liturgiát. Ez napunk csúcsa és forrása. Ezért azt bele kell építenünk mindennapi életünkbe. Egyházunk nem győzi ajánlani az eucharisztiát. Ha biztosan nem tudjuk, hogy súlyos bűn állapotában vagyunk-e, mehetünk a szentáldozáshoz, és menjünk is, ha egyébként szívünk kívánkozik az Úr után. Ha valami okból több misén veszünk részt, másodszor is áldozhatunk. Ne vonjuk el magunkat a szent asztaltól, ha viharok dúlnak lelkünkben, akár hitetlen gondolatok, vagy érzéki kisértések gyötörnek. Ha elszánás van bennünk, hogy Jézustól nem akarunk elszakadni, menjünk hozzá! Teréz anyánál olvastam, hogy ilyenkor Jézus bensőnk haragos tengerén lelkünk sajkájában alszik. Nagyon őszintén ír arról, hogy évtizedekig lelki szárazságok gyötörték. Tudjuk, hogy ha nem is érezzük, Jézus itt van velünk! Ha nem is szól hozzánk, sugározza kegyelmét. A rádium akkor is hat, ha nem érzem a sugarak belém-hatolását. Csak Jézus sugarai mennének veszendőbe? A szentmise végén az áldás előtti csendes ima nekem nagyon fontos, napjában többször imádkozom: „Hálát adunk neked emberszerető Urunk, lelkünk jótevője, hogy e mai napon is méltattál bennünket mennyei és halhatatlan titkaidra. Igazgasd ösvényeinket! Erősíts meg a te félelmedben! Őrizd meg életünket! Biztosítsd lépteinket!”

Az apostolok dicséretére legyen mondva, teljesítették Jézus parancsait: a letelepítésben is, az osztásban is. Merjük-e mi is teljesíteni Jézus parancsait, ha lehetetlennek látszanak?  Vagy megtartásuk e világ előtt megszégyenítő sikertelenséggel fenyeget? És nem érezzük-e a kenyérszaporítás csodáját magunkban, mikor bírhatatlannak látszó életünket egyik napról a másikra vonszolva azt hisszük, hogy végleg elfogyott a szeretetünk, türelmünk, áldozatunk, békességünk? És estére kelve mindezeknek csak a roncsait tartjuk a kezünkben. De másnapra, és a napok sorozatára is jut belőle.

A kenyérszaporítás nem csak csoda, de szimbólum is. Ámen.

Szöveg: Dr. Mosolygó Marcell, fotó: nicelife.hu

Nyíregyházi Egyházmegye