Érintő – vasárnapi gondolatok dr. Mosolygó Marcell atyával

A vízen járás a kenyérszaporítás után történik, amikor Jézusnak szinte ki kell menekítenie tanítványait a tömegből, amely őt királlyá akarja választani. Jézus ebben a történetben egyedül marad, mint később a Getszemáni-kertben. (Jézus éjszakákat végig imádkozott. A liturgikus ima mellett mi is gyakoroljuk a magánimát is.)

A bárka az egyházat jelképezi. A bárkában Jézus nélkül a tanítványok kétségbeesve eveznek, semmilyen kiutat nem látnak, de az világos számukra: a természettel nem tudnak megküzdeni.

A történet egyrészt csodaelbeszélés, másrészt példázat. Az izgalmas elbeszélés keveredik a szimbolikus tanítással. Jézus csodáival is igazolta, hogy Isten Fia.  Sőt kiderül, ez a tanítványoknak egy olyan élménye, amelyből kezdettől fogva levonták a következtetést. Rövid idő alatt megélték a dicsőséget a kenyérszaporítás kapcsán, a menekülést a tömeg indulatai miatt, a félelmet az elszabadult elemek viharában, és végül a találkozást azzal a Jézussal, aki a másik partról jött.

Fölfedezték, hogy Jézus az eseményeket mindig máshonnan nézi, irányítja, mint ahol ők vannak. Ezt a történetet, közös élményüket, továbbadták az egyháznak, azoknak, akik szavukban hittek. Jézus fölemel bennünket: megpróbál bennünket, de minden veszélyből kiment bennünket. Az egyháznak, a hívőknek, csak Jézusban van biztonsága.

Amikor Péter megpillantja Mesterét a hullámokon, fölkiált: „Add Uram, hogy hozzád menjek!” Viharon keresztül, hullámokon át. Add, hogy ott legyek, ahol Te vagy! Pontosan ebben áll a hit. Hinni annyit jelent, mint részt venni Krisztus életében, életművében (egzisztenciájában). Hinni nem csak annyit jelent, mint elfogadni azt, amit mond, hanem Krisztus erejével belépni abba a világba, amelyben ő van: a természetfölöttibe. Hinni annyit jelent, mint ebben a világban élni, - viharban, hullámok között – és mégsem ehhez a világhoz tartozni. Tér nyílik meg előttünk, amibe belelépünk. Erő jelentkezik, amire támaszkodhatunk. Szeretet tárul föl, amire ráhagyatkozhatunk.                             

Világok tornyosulnak egymás felé. Legalul van a testi ember. Őt nem érdekli a gyermekszemek csillogása és a csillagok ragyogása, őt csupán a test érdekli. Aztán van a szellemi ember: számára a lélek döntőbb, mint a test, a szeretet vonzóbb, mint a hatalom, az igazság fontosabb, mint a haszon. És végül van a lelki ember: számára Isten valóságosabb, mint a világ, a kegyelem foghatóbb, mint az energia, és a jövő döntőbb, mint a jelen pillanat.

A hívő is benne áll ebben a világban, érintkezik az emberekkel, és ellátja feladatát, - ugyanakkor el van telve Krisztus lelkével.  Persze ez nem egyszerű és nem könnyű dolog. Hullámok között kell járni, és viharok között kell fenntartani hitünket. Ő ma is biztat, Bátorság! Ne féljetek!  Én vagyok!” De egy biztos: Jézus Krisztus óta és általa ebben a régi világban egy új világ van születőben, a hit világa.

Mi volt akkor az Egyház? Egy roskadozó kis csónak, benne 12 egyszerű ember, és ezek is a viharban. Eveztek erősen, izzadtak keményen, de csak nem jutottak előbbre. Az egyházat korunkban kívülről a materializmus, ateizmus, újarcú kommunizmus támadja, belülről a maradiak és a haladók harca. Be kell látnunk, az egyházat nem hívei aktivitása, szervezkedése, nem tudománya, nem diplomáciája vagy intézményrendszere tartja fenn, hanem Jézus feléje nyúló keze. Ezt kell megragadnunk a hit karjaival. 

De a hívő embert most sem hagyja el a remény. A viharos hullámokon át ma is hallatszik Krisztus bíztató szava: Kicsinyhitű miért kételkedtél?

Ezért a keresztény élet hasonlít Péter vízen járásához: a világ szemében képtelenség, de Jézusra nézve, kezébe kapaszkodva lehetséges. Ámen

Szöveg: dr. Mosolygó Marcell, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye