PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Nélkülük…
Halottaink, akik egykor szeretteink, tanítóink, szüleink: őseink és gyökereink voltak. Nélkülük minden máshogy lenne. November 2-án, halottak napján Fekete András atya szavai fogalmazódtak meg róluk nekünk.
Nélkülük…
nem villanhatnának fel képek a múltból. Gyerek és fiatal korom megszámlálhatatlan villódzó emléke. S végül a bágyadt szemek, melyek néznek rám, de nem tudom megismernek-e?
Nélkülük…
nem ismerhettem volna meg, hogy a jóban, az igazságban és a hitben akkor is kell tartani, ha megbüntetnek miatta.
Nélkülük…
más értelmet kapott volna az „emberség” kifejezés is, mert tudták, hogy arról nem beszélni kell, hanem „bele kell állni”.
Nélkülük…
soha nem értettem volna meg, hogy mit jelent egy életben háromszor mindent elveszíteni, és mégis mosolygósan örülni annak a kevésnek amiért újra és újra megdolgoztak.
Nélkülük…
nem értettem volna meg, hogy lehet úgy is szeretni, hogy nem ésszerűen mérlegelsz, hanem csak a szívedre hallgatsz.
Nélkülük…
nem lenne lehetséges hogy az unokáim arcát nézem, és az ő arcukat látom. Micsoda játéka ez a léleknek? Hogy egyforma ajándék a múlt és a jövendő.
Nélkülük…
talán embertelenségnek tartanám azt a szülői döntést, hogy elengedjenek a is kamaszt messze idegenben, csak, hogy ő tanulhasson, ha már nekik ez nem adatott meg.
Nélkülük…
talán irodalmi túlzásnak tekinteném, hogy a háború és a hadifogság poklából sokkal könnyebb volt azoknak hazajönni akik az imáikból merítettek és kaptak erőt.
Nélkülük…
mást jelentett volna, a „segíteni”, „támogatni”, „nevelni”, „fegyelmezni” szavak.
Nélkülük…
talán homokra építkeztem volna, de ők sziklák voltak.
Nélkülük…
nem állhatnék most a sírjuk mellett, s nem járna csak egy szó a fejemben hogy: KÖSZÖNÖM! De ennyivel nem tudhatok le két életet – és a magamét!
S NÉLKÜLÜK nem lennék most itt, hogy torokszorító érzésekkel írjam ezt le főként magamnak. Meggyújtok még egy mécsest. Hagy égjen, mert a mécses lángja a meghosszabbított imádság.
Fekete András
