Krisztus sebei ők: nem feltépni, hanem gyógyítani kell – tanúságtétel börtönlelkészként Rókahegyen

A dámóci születésű Lippai atya történetét egészen gyermekkorától kezdte, s humorral foglalta össze egykori „kapcsolatát” a papsággal és a börtönnel: egy-egy anyai figyelmeztetés, vagy tanítóinak magatartása által megjelenő előjeleket, melyek hivatása felé terelték, de „az igazi tanúságtevő sosem kérkedik” – hangzott a Krisztus példájából is megtanulható állítás.

Tornabarakonyi és kislétai évei után, végzett mentálhigiénés szakemberként, 2005-ben a Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Büntetés-végrehajtási Intézetbe került börtönlelkésznek.

„Vállaltam, hogy olyan emberek közé megyek, ahová más nem akart” – mondta. Nem véletlen hát, hogy neki is feltették annak idején az intézetben a kérdést: büntetés vagy kitüntetés, hogy oda helyezték őt.

A fogvatartottak között Csaba atya a bibliai szamaritánus történetét éli át, s anélkül próbál segíteni a bekerülteken, hogy kíváncsiskodna, vagy elolvasná a vádiratot. Mert „nem magamtól jöttem, nekem küldetésem van. »Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást«” - idézte Lukács evangéliumát.

„Hiszek a változásban” – jelentette ki a börtönlelkész, s több olyan Isten felé fordulásról számolt be, melynek tanúja volt. Többek között a máriapócsi kegykép átszállításának alkalmával a kegyképet cipelő fogvatartott találkozását édesanyjával – a hívők mentében.
Változtatni azonban csak szeretettel tudunk, s ha hagyjuk előtörni a kérdéseket: „a belénk némított kérdések nem engedik kiteljesedni a hitet.”

Ezért is törekszik a fogvatartottakkal való közös hang megtalálására, nem tiltásokat felsorolni megy közéjük, hanem azért, hogy szeresse őket, hogy észrevegye: a tévelygőkben is van méltóság, ők is emberek, Istennek gyermekei.

Csaba atya fotókon mutatta meg a BV intézetben található kápolnát, ahol az ikonokat is a fogvatartottak festették az atya ösztönzésére. A szertartások, liturgiák célja nem az, hogy kipipáljuk és túl legyünk rajta, hanem, hogy megváltoztassuk az embert: a miséről nem egy fogvatartott távozik a végén, hanem egy testvér. S beborítva őket a szeretet palástjával „arra biztatom őket, hogy tegyék az életüket Krisztushoz” – emelte ki, s beszámolt arról, hogyan tartják meg az egyházi év ünnepeit, tartanak foglalkozásokat, missziót vagy tanúságtételt. Mindezt nem tehetné meg, ha nem volna imádságos egyházmegyei háttér és támogató BV-munkatársak nélkül, fejezte ki háláját.

„Krisztus sebei ők: nem feltépni, hanem gyógyítani kell” – zárta gondolatait.

Az előadás végén feltett kérdések nyomán az is kiderült, hogy a börtönpasztorációs munka nem csak a fogvatartott életében hoz változást. Másképpen tekint a világra, saját életére maga a lelkipásztor is.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye