Ma egy hete reggel éppen így zuhogott az eső. Kevéske lebeszélés is elég lett volna, de senki nem merte a másik miatt azt mondani: „Ne menjünk!”

Kísérő voltam három napon át, a Bekecs-Tiszalök-Nyíregyháza-Máriapócs érintésével zajló zarándoklaton. Kérettem magam, mert szerintem stílusosabb lett volna, ha a „kiszolgáló személyzet” is az erősebb nemből kerül ki. A fiúk azonban ragaszkodtak egy gyakorló és gyakorlatias háziasszonyhoz. Ezt így már kellően hízelgőnek éreztem ahhoz, hogy kivegyek két nap szabadságot.

Csütörtökön vígasztalan volt az ég, ráadásul mindössze öten indultak útnak. Hatodik társuk este érte utol őket Tiszalökön. Minden nap megáztak, néha fáztak, máskor izzadtak. Sokat imádkoztak (és folyton csak begórták a kocsiba az imaórás füzeteket…), nagyon elfáradtak. Ők hatan különbözőek. Egyikük ütemesebben haladt volna, a másik igen gyakran pihent, ám zokszó nélkül alkalmazkodtak egymáshoz a 3 x 30 km-en.

Gondolkodtam, vajon mi az oka, hogy annyi apró csodát átélhettünk, hogy nem a kimerültség érzése, hanem valami megfoghatatlan boldogság lett úrrá rajtunk. Vadidegenek miért állítanak meg az úton és kívánnak kitartást, miért segít nagy szeretettel minden ismerősünk? Kicsák Béla igazgató urat sose láttuk, szállást adott. Nyíregyházán Tilk Bandi vacsorával várt, Vincze Krisztián atya a tenyerén hordott, Kondásné meg palacsintát sütött nekünk. Ábel atya sem hagyta, hogy éhen maradjunk Máriapócson. Püspök atyának ez a maroknyi elszánt gyalogló olyan fontos, hogy a hatalmas ünnepségre készülve is szakított rájuk pár percet.

Arra jutottam: kedves az Istennek a nem égő áldozat.

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum