Diakónusszentelést ünnepeltek Nyíregyházán

Kisboldogasszonyt követő napon, szeptember 9-én szentelték diakónussá a kárpátaljai, ungvári születésű Levcsenkó Dávidot. A fiatalember egy év kihagyással csaknem tíz éve él Magyarországon, itt végezte a középiskolát és itt fejezte be teológiai tanulmányait is. A Munkácsi Egyházmegye diakónusává való szentelése is itt történt, püspöke, Luscsák Nílus atya engedélyével és kérésére, a szertartást Szocska A. Ábel nyíregyházi megyéspüspök végezte.

Egyházi előmenetelének eme fontos állomására elkísérték őt szerettei, családtagjai, barátai, s aki nem tudott személyesen jelen lenni, bekapcsolódhatott a kápolnából indított élő közvetítésbe is. A liturgia alatt az oltár mellett szolgált édesapja, Levcsenkó Róbert atya és keresztapja, Szabó Konstantin atya, akik a Munkácsi Egyházmegyét is képviselték egyúttal. Együtt imádkozott a szentelendőért Ábel püspök atyával főhelynöke, dr. Gánicz Endre, pasztorális helynöke, Szabó Tamás, a papnevelő intézet elöljárói, dr. Dobos András, Szabó Antal és Polgári Bence atyák, valamint új szolgálati helyének, a Kisvárdai Görögkatolikus Egyházközségnek a parókusa Demkó István atya, és Dávid egykori osztályfőnöke Hajdúdorogról, Takács Gusztáv atya is.

A Szent Liturgiára az Istenszülőt idéző kék színű, liturgikus öltözékben vonult a papság és az asszisztencia a Nyíregyházi Egyházmegye és a Görögkatolikus Papnevelő Intézet közös udvarán. A két és fél évvel ezelőtt megújult és felszentelt kápolnában egykori növendéktársai erősítették a kántori szolgálatot végző társaikat, s tették az énekelt imádságok hangzását mindent betöltővé. Az énekes szolgálatban korábban maga Dávid atya is mindig jeleskedett, szentelése után mindezt diakónusként a kisvárdai pap és hívek szolgálatába tudja majd állítani.

 Zoltán György fődiakónus atya Máté evangéliumát olvasta fel:

„Bizony mondom nektek: Nem múlik el ez a nemzedék, míg ezek be nem következnek. Ég és föld elmúlik, de az én igéim el nem múlnak. Azt a napot és órát azonban nem tudja senki, az ég angyalai sem, a Fiú sem, csak az Atya. Az Emberfiának eljövetelekor úgy lesz, ahogy Noé napjaiban történt. […] Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok, melyik órában jön el Uratok. Gondoljatok erre: Ha a ház ura tudná, hogy melyik órában jön a tolvaj, bizonyára virrasztana, és nem engedné, hogy házába betörjön. Legyetek hát készen, mert az Emberfia abban az órában jön el, amelyikben nem is gondoljátok!”

Szocska Ábel atya a szentelendőt maga mellé állítva kezdte prédikációját, melyben először a felolvasott krisztusi szavakhoz kapcsolódott: az ég és a föld elmúlik, de az én igéim sohasem múlnak el – a szentelés, mintegy beteljesedése is ennek a kijelentésnek, mondta, mert az Úr gondoskodni akar arról, hogy mindig legyen valaki, aki az Ő igéjét hirdeti. Dávid is meghallotta a hívást, még akkor is, ha hazájában nehézségek vannak.

Ahhoz, hogy ezen az úton járhasson, szüksége volt családjára, édesapja példamutató papi életére, édesanyja gondoskodó szeretetére, lelki atyáira. Sokan vannak, akik segítik őt. Dávid diakónus atyának magának is ez lesz a feladata az elkövetkező időszakban: segíteni, felemelni másokat.

Ennek a feladatnak a beteljesítéséhez adott a főpásztor útmutatást a sivatagi atyák egyik történetét idézve. Segítő botot kell nyújtani a bajba jutottnak, vagy akár odaadni azt, hogy maga támaszkodjék rá. De ha nincs elég erőnk, és kezünket nyújtjuk, talán maga mellé ránt. Nehogy túlbecsüld magad – hangzott a történet tanulsága –, s azzal, akinek segítni akarsz, te is elvessz.

Ábel atya dicsérte Dávid atya elszántságát, Krisztusba vetett hitét, határozottságát, heves, tüzes természetét elveiért, de óva intette fiatal testvérét: vigyázz a szívedre, mérlegelni kell és tehetségünkhöz mérten segíteni.

A bot, melyre támaszkodhatunk, nem más, mint Isten igéje, mely a világ végezetéig megmarad. Valójában ezt kell közvetítenie egész életében.

A szentelés szertartása a nagybemenetet követő felajánlás és átváltoztatás mozzanatai után következett, a hipodiakónust két alszerpap társa kísérte a királyi ajtóig, onnan – teljes átadását jelző leborulása után – két diakónus vezette az oltár körül háromszor.

Majd az oltárra hajtva fejét, a püspök fennhangon és magában mondva az imáival és kézrátételével kísérve megtörtént a szentelés.

„Az isteni kegyelem, mely mindenkor orvosolja az erőtlenségeket és pótolja a hiányokat, ezt a z istenfélő Dávid hipodiakónust diakónussá szenteli. Imádkozzunk hát érette, hogy szálljon reá a legszentebb Lélek kegyelme.”  

Ábel atya felruházta őt a diakonátus liturgikus jelvényeivel, a közösség pedig méltónak találta őt a szolgálat felvételére – Axios! azaz méltó énekleték.

A Szent Liturgia további részében gyakorolta az immár rá háruló feladatokat; az istentisztelet végén pedig a hála szavait fogalmazta meg azok felé, akik idáig kísérték és támogatták őt.   

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye