Eltelt több mint három hónap az árvíz óta, a lakóházak lassan épülne, a lelki sérülések talán még lassabban... A napokban írta le gondolatait, visszaemlékezéseit egy 10 éves görögkatolikus kislány és édesanyja, akiknek bútorokat vittünk.

Szeretném elfelejteni...

Már napok óta nem találkoztam anyával. Anya a rokonoknál volt és ekkor derült ki, hogy a víz fogságába esett. Nagyon féltem, de tudtam, nem lesz baj. Kértem Istent, hogy segítse meg anyát. Meghallgatott és megsegítette. Nagyon rossz emlék. El szeretném felejteni. Bízom benne, talán egyszer, Isten segítségével sikerül.

Végtelen víz...

Kicsik, nagyok, nők, férfiak egyetértésben, vállvetve. Mindenütt homok, zsák és "víz", 10 percenként 10 cm emelkedett, jön a hír. Erőnket összeszedve, fáradtan, lassan, éhesen tovább és tovább...

Imáink messze szállnak- "Istenem segíts!"- ne, tovább ne emelkedjen... Fáklya mellett, éjfél felé talán van remény. Könnyes szemmel fohászkodva.

Vége, nincs tovább, a víz az úr. A hitetlenek dacolva, összeroppanva-"látod, hol az Istened?". Az Istenhívők az égre nézve- "köszönöm, hogy itt a gyerekem, a családom, a barátaim, együtt vagyunk". Magunkat okolva, bűneiket keresve, de tudjuk, lesz tovább.

Hinni és bízni az Úrban, hitünket tovább és talán még lelkesebben gyakorolni. Érkeznek a barátok, idegenek, egyházak. Jönnek az adományok, nem maradtunk magunkra. Az imáink az égbe szálltak és meghallgattattak.

Nagy a baj, de együtt vagyunk és Istennek legyen hála, egészségesen. Hiszünk, bízunk és remélünk! Köszönöm Istenem!

Hajdúdorogi Egyházmegye hírarchívum