Lelki egészség az egyházban – interjú Martos Levente Balázs püspökkel

Többször éreztem már magamat úgy, hogy nem tudok többet adni, kifacsart citrom vagyok, elfáradtam. Hála az égnek, utána feltöltődtem, és újra tudtam segíteni, mosolyogni másokra. De ha ez velem, laikussal megtörténik, akkor azzal az emberrel, aki más emberekkel foglalkozik, például a papokkal még inkább megtörténhet az, hogy elfáradnak, hogy már úgy érzik, nem tudnak többet adni magukból. Hogyan őrizheti meg egy klerikus a lelki egészségét?

Nyilván érdekes kérdés, hogy mit értünk lelki egészség alatt. Az emberi személynek van egy olyan sajátos belső életfolyamata, amelyben megtapasztalja önmagát, kapcsolatban van önmagával, Istennel, a környezetével. Egészségesnek tartjuk azt, hogyha valaki a környezetével egy egészséges kapcsolatban van. Tehát, hogyha valaki befogadja és helyesen értékeli a környezetéből érkező ingereket és ajándékokat, és ugyanakkor ő is hozzá tud tenni. A felnőtt ember szereti gazdagítani a világot, nem csak mindent visszavenni belőle. Az, hogy lelki egészség, keresztény szempontból azt is jelenti, hogy a Szentlélekkel vagyunk kapcsolatban. Ugyanakkor nem jó elfelejteni, hogy testi létezők is vagyunk. Nagyon gyakran azt tapasztaljuk, hogy valaki annyira lelki akar lenni, hogy elfelejti: ő ezen a földön él. És akkor itt már nyilvánvalóan megbomlott a lelki egészsége.

Azt gondolom, hogy ha a lelki élet kibontakozásánál a legfontosabb tényezőnek az istenkapcsolatot tartjuk, akkor egyrészt folyamatosan rá kell néznünk erre a kapcsolatra, folyamatosan az élő Istennel akarunk mi is eleven kapcsolatban lenni, és ugyanakkor azt is tudjuk, hogy ez a kapcsolat sokszor, mintegy tükröződik a környezetünkkel, saját magunkkal, a saját történetünkkel, a legközelebbi szeretteinkkel való kapcsolatunkban. A spirituális hagyományok sokféleségének egyik közös pontja az egész világon – s azt gondolom, ez nem csak a keresztényekre érvényes –, hogy a leglelkibb kapcsolatoknak a hitelességét a leginkább testi vagy leginkább egyszerű emberi kapcsolatok minőségén mérik le. Ha tetszik, a lelki kapcsolatok árnyékot vetnek: ez az árnyék a földön látszik.

Ami legáttetszőbb, az úgy mutatkozhat meg valódinak, igazinak, hogy ha az emberi kapcsolatokban a környezetünkhöz, gyakran a teremtett dolgokhoz való kapcsolatunkban is egy finomság, egy tisztaság, egy igazságosság látszik meg.

Tehát tulajdonképpen azt gondolom, hogy ha igaz az, hogy Istennek élünk és halunk, akkor jó azt is észrevennünk, hogy Ő az életünkkel és a halálunkkal, a lelkünkkel és a testünkkel is törődik. Ahol ez csak elmélet marad, ahol ez nem válik napi tapasztalattá, akkor ott valahogyan elveszítettünk valamit ebből a lelki egészségünkből.

Az egészségünk egy folytonosan változó valóság. Mást jelent egészségesnek lenni 10 évesen, 50 évesen és 90 évesen. Ezzel együtt jár az is, ha valamilyen nehézséget tapasztalunk, az nem azt jelenti, hogy máris pánikba kell esnünk. Bizonyos értelemben az egészség része, hogy van immunrendszerünk. A lelki immunrendszerünket papként is vagy hitoktatóként is, elkötelezett hívőként is egy belső szabályozó rendszerrel óvnunk és segítenünk kell. Ennek része tulajdonképpen az is, hogy például a hagyományos lelki gyakorlatokat végezzük: a szentgyónást, a bűneink beismerését, a múltunkkal való szembenézést. Nagyon gyakran a mai nyelvezet a hagyományos keresztény gyakorlatoknak egy új olvasatát teszi lehetségessé. Ettől nem kell megijednünk, a hagyományunkat jól meg kell ismerni, és akkor látjuk, hogy ennek nagyon fontos lelki egészséget őrző szerepe van.

Én abban hiszek, hogy Isten Szentlelke átjárja a teremtett világot. Isten a maga módján végtelenül meghaladja és felülmúlja a mi emberi megértésünket, és ugyanakkor mégis úgy látjuk, hogy amikor hozzá közelítünk, akkor ő nagyon sok szempontból segíti a mi teremtett létünk kibontakozását.

Mi ez az újfajta olvasat, amit atya említett?

Amikor mi lelki egészségről beszélünk, akkor tipikusan például egy manapság a humántudományok szempontjából is leírt valóságot említünk. Amikor olyan szavakat használunk, hogy „el kell engedni dolgokat”, vagy „meg kell gyászolni dolgokat”, amikor körbejárjuk, hogy mit jelent az önmegvalósítás, és hogy most akkor ez helytelen vagy teljesen megfelelő koncepció az ember életére vonatkozóan, úgy gondolom, az emberi életnek egy olyan szemléletében járunk, amit ma elsősorban a humántudományok (közérthető módon) mindenféle, a mai közgondolkodásra jellemző hozzáállásban is megfogalmaznak. Ezeknek megvan a keresztény-spirituális tartalma, vagy olvasata, nem homlokegyenest ellenkező valóságokról van szó, de értve kell hozzájuk nyúlnunk.

Felmerül azért a kérdés, amikor másokkal beszélgetünk vagy másoknak segítünk, akár papként, akár laikusként,  – hiszen az egyházban sokan dolgoznak és segítenek, és ilyen módón a pasztorációnak a részesei, – hogy hogyan járok el helyesen: vajon akkor, ha a másik problémájára annyira rezonálok, hogy akár „bele is halok”? Teljes önátadásával vajon ezt adta nekünk példaként Krisztus? Van valamiféle útmutatás a Szentírásban arra, hogy a krisztusi embernek milyen módon kell érzékenynek lennie a másikra, a másik nehézségeire?

A keresztény hagyományban létezik a vértanúságnak a fogalma – ezt hozom ide, bármennyire is furcsának tűnik a párhuzam. És tudjuk jól, hogy a keresztény hagyomány nagyon fontosnak tartotta azt, tudjuk, hogy a vértanúságot az ember nem választja, hanem kapja, s azt is, hogy aki túlságosan kacsingat egy ilyen végső önáltatás irányába, az a végén könnyen bajba kerül – „a sátán kelepcéjébe”, ahogyan a Timóteusnak írt levélben olvassuk. Vagyis egy olyan fajta önáltatást, amelyikben az ember felemészti saját magát mások szolgálatában, azt a keresztény hagyomány nagyon szépnek találja, ugyanakkor végső ajándéknak értelmezi. Egy hosszú és bölcsen kimért, az Isten lelke és az ember lelke között titokzatosan alakított folyamat végpontjaként.

Nekem a fő parancsolat jut eszembe, amelyet Jézus úgy mondott: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Nagyon gyakran ismételjük az aranyszabályt, mely szerint: „úgy cselekedj mással, ahogyan szeretnéd, hogy veled cselekedjenek”. Ez a viszony hasonlít a teremtett világgal való kapcsolatunkhoz: nemcsak használni akarjuk, hanem vigyázni is szeretnénk rá. Szeretnénk továbbadni úgy, hogy az még lehetséges és szép otthona legyen egy következő nemzedéknek is.

Amikor mi egy lelkigondozói beszélgetést folytatunk, vagy amikor lelki kompetenciákat, pszichés, mentális egészséget követelő helyzetet fölvállalunk, amilyen például egy temetési beszédnek a megtartása, vagy egy gyászolóval való komoly beszélgetés, akkor valójában arra is figyelnünk kell, hogy a következő ilyen helyzetre is legyen még elég erőnk.

Amikor valaki segítséget kér, akkor egy kicsit olyan helyzetbe kerül, mint egy kisgyerek. Tulajdonképpen átél egy kiszolgáltatottságot, azt éli meg, hogy a másik mindent megadhat neki. És akkor ez a bizonyos másik nagyon erős felnőtt helyzetet él meg: bizonyos értelemben bekerülhet egy segítő börtönbe, amelyikben azt éli meg, hogy tőle függ egészen a másiknak a léte. Erre a helyzetre is rá kell nézni, és segíteni kell azt a segítségkérő embert, hogy ő is növekedhessen, ne maradjon ebben a gyermeki szerepben, ebben a kritikus kiszolgáltatottságban.

Ha megfigyeljük Jézust, hogyan bánik a hozzá fordulókkal, akkor látjuk, ahogy megkérdezi, hogy ők mit szeretnének: tehát felnőttként kezeli őket. Felszabadítja őket arra, hogy kimondják a vágyukat. Felszabadítja őket arra, hogy a saját útjukat tudják járni Isten színe előtt, és tulajdonképpen képessé teszi a tanítványait arra, hogy ők folytassák azt, amit Ő maga, az Úr Jézus megkezdett. „Szeresd felebarátodat, mint önmagadat” – senki se várná el, hogy a kedvéért a másik tönkre tegye magát. Még akkor sem, hogyha abban a gyermeki helyzetben a kiszolgáltatottságát nagyon átéli.

Ki és hogyan tud segíteni az egyház munkatársainak, klerikusoknak és laikusoknak egyaránt, hogy a hitét megőrizve végezze a feladatait – akkor is, amikor az egyház emberi arcát látja, valamilyen gyarlóságot tapasztal benne? A felmerülő problémákat ki kell beszélni, meg kell emésztenie akár a klerikusoknak, akár a laikusoknak, akik a keresztény pasztorációban dolgoznak, az egyházat, és benne Krisztust szolgálják…

A napokban mondta valaki, hogy a keresztények, illetve katolikusok közösségeit, főleg a kívülről érkezők időnként olyannak látják, mint ahol minden tökéletes, minden olyan szép, vagy legalábbis így képzeljük el, kívülről látva a többieket. Valójában nagyon kellene igyekeznünk azon, hogy a közösségeinket, és itt a hívek közösségét, a papok közösségét – a hívek és papok együttes közösségét is értem ez alatt –, átjárja egy megértő, elfogadó lelkület, amelyben helye van a törékenységünknek, és a töredezett tapasztalatoknak. Egy olyan tapasztalatnak, amelyben nem tudjuk mindenre a választ, amelyben tisztában vagyunk azzal, hogy szent meghívásnak igyekeztünk engedelmeskedni, mikor például egy ilyen hivatásra igent mondtunk, és ugyanakkor az életünknek még nem tudtuk minden egyes szögletét az Isten kezébe tenni. Ezzel a fajta töredezettségünkkel tisztában kell lenni, és nem csak a divat okán beszélnünk arról, hogy gyengék vagyunk, végesek vagyunk, hanem mert ez a tapasztalatunk.

Hogyha egy ilyen őszinte légkört sikerül az egyházban kialakítanunk, akkor úgy gondolom, nagyon sokat nyerhetünk vele.

Ferenc pápa újra meg újra arra hívja például a püspököket, és a papokat is, hogy legyenek közel egymáshoz, a hívekhez, közel Istenhez. Úgy gondolom, hogy ennek a közelségnek az egyik velejárója, hogy nem üstökösként, nem valamiféle félistenként akarjuk beállítani magunkat, még tudat alatt sem, vagy legalábbis észrevesszük, hogy tulajdonképpen egy bálványt igyekszünk csinálni magunkból, és ezért csak a tökéletességünket akarnánk megmutatni.

Hogyha közel vagyunk egymáshoz, vagy ha egy olyan közösségben merünk lenni, ahol tényleg osztozunk a mindennapi tapasztalatokban, akkor ott a töredezettségünkben is fogunk osztozni. Akkor ott ki fog derülni rólunk, hogy időnként bal lábbal kelünk fel, és nagyon-nagyon szükségünk van egy reggeli kávéra, vagy valami egyéb lelki természetű segítségre. A mindennapoknak ez a valódi osztozása szerintem létfontosságú.

Azt is hozzá szeretném tenni, hogy az úgynevezett lelki embereknek is időnként szüksége lehet szakmai segítségre. Előfordulat, hogy kerülünk olyan helyzetbe, amelyikben először is egy barátunk, aztán esetleg egy pszichológiailag képzett segítőnek a jelenléte, a meghallgatása, elfogadása, – ha nagyon óvatosan szeretnék fogalmazni –, megnyit, újra láthatóvá tesz egy olyan teret, amelyben Isten elfogadása embereken keresztül is elérkezik hozzánk.

Az egyházi szolgálatban a papságot sokszor olyan feladatok is megtalálják, melyekkel talán soha nem is akart foglalkozni. Gyakorlati dolgok, melyek olyan távolinak tűntek annak idején, amikor még a szemináriumban voltak, vagy talán nem is ért hozzá. Talán a kereteken túlmutat az a kérdés, hogy vajon az egyházi hierarchia ezzel az aspektussal mennyire foglalkozik, vajon ez egyfajta kényszerpálya, mert a nyáj nagy, a pásztor pedig kevés, vagy a papok maguk is felelősek, hiszen nem akarnak kudarcot vallani és elvállalnak mindent? Nem volna-e megoldás, ha az egyházi hierarchia nagyobb teret adna a közösségek számára, hogy ők maguk végezzenek olyan gyakorlati feladatokat, melykehez esetleg a papjuk már kevés?

A papság túlterheltsége valóban nem csak abból fakad, hogy sok a hívő, vagy sok a feladat. Kétségtelen, hogy a valódi teher mindig az, amit az ember annak él meg. Az az igazán fárasztó, amiben nem vagyunk kompetensek, vagy amit már nem tudunk jó szívvel tenni.

Azok a fajta fizikai, vagy mondjuk gazdasági természetű feladatok, amelyeket a papságnak egyebek mellett el kell látnia, gyakran a közösségek összetartásával, a templomok felújításával, anyagi természetű kérdésekkel kapcsolatosak.

Én úgy gondolom, hogy a katolikus egyház hagyományában kétségtelenül jelen van az, hogy a test és a lélek, a közösség életének a tényleges irányítása, és ugyanakkor a lelki irányítás végső soron összetartozik. Ez egyébként nehezen is képzelhető el másként. És van egy olyan fajta emberi tapasztalat, amely azt mondja, hogy kell egy végső felelős, akinél a szálak összefutnak.

Hogy mennyire tudjuk egy egyre nagyobbra növekvő közösségnek a sokféle és szerteágazó életkörülményeit ügyesen megszervezni, ebben, azt gondolom, tényleg növekednünk kell.

Az a kérdés, hogy mennyire sikerül határt szabni a tennivalóknak, mennyire sikerül nemet mondani olyan feladatokra, amelyek nem lennének igazán a mi feladataink, ugyanakkor tényleg önismereti kérdés is. Tehát nemcsak a környezet, nemcsak kényszer, hanem mi magunk vagyunk felelősek azért, hogyha túl sokat vállalunk, vagy ha elvállalunk olyasmit, amihez nem értünk, és amit nem szabadna. Ezt, azt hiszem, nagyon világosan ki kell mondani.

A növekedés lehetősége adott; az embernek papként is jó bevallania, hogy időnként izgalmas dolog belevágni olyanfajta tanulási folyamatokba, mint mondjuk egy templomnak a felújítása, vagy a kifestése, hiszen ez a szerteágazó és gazdag tevékenység vonzó. De azt is gondolom, meg kell találni egy középutat.

Egy vezető helyzetben levő ember nem teheti meg, hogy teljesen kivonuljon az anyagi javak kormányzásából, ám nagyon bután cselekszik, ha úgy gondolja: ő mindenhez ért.

Meg kell figyelnünk, melyik úton vagyunk. Ha már az előbb tanulási folyamatról beszéltem: egyszerre kell megtanulnunk a másokkal való együttműködést, valamint azt is, hogyan tudunk egy picit fejlődni, és egyre inkább okosan rálátni olyan területekre, amelyekkel azelőtt nem foglalkoztunk.

Annyira igaznak találom, amit püspök atya az előbb mondott, hogy „azt érezzük igazán tehernek, amihez tulajdonképpen nem értünk, abban tudunk úgy igazán elfáradni és kimerülni”…

A kiégéssel kapcsolatban szokták mondani, hogy az tud kiégni, aki igazán lángol. Aki nagyon szeret egyfajta tevékenységet folytatni, ha nem mer azon egy picit túllépni, vagy nem mer abban újat tanulni, vagy mindig csak ugyanúgy használja magát, vagy hagyja, hogy mintegy őt magát használják ugyanúgy, akkor abba belefárad. És ebből a fajta helyzetből egyáltalán nem könnyű kiszállni.

Lehet ennek természetesen egy lelki olvasata is: a sivatagi atyák tapasztalatában is jelen volt ez valamilyen módon akédia néven, ma kiégésnek mondanánk, bár a két fogalom egyáltalán nem azonos, mégis lehet párhuzamokat találni a kettő között.

Tehát az embernek törekednie kell arra, hogy ha van egy jó dolog, amit szívesen tesz másokért, akkor abban őrizze a lelkesedését, őrizze a jót, és ugyanakkor mindig újat is találjon, vagy egy kicsit mindig merjen valami új tennivaló felé fordulni is, és ne használódjon el abban, amit egyébként szívesen tesz.

Létezik a papoknál is kiégés? Föltehetjük ezt a kérdést?

A kiégést alapvetően pszichológusok írták le először, azt hiszem, a tanári pályán lévőknél. Ez, ha úgy tetszik, egy folyamat, illetve egy tünetegyüttes, ami nagyon gyakran segítő foglalkozásokat érint.

Amikor egy papnál ezt a szót használjuk, akkor nyilván hasonló külső jeleket látunk, esetleg föltehetjük a kérdést, hogy vajon mi minden terhelte meg őt annyira, hogy most ilyen helyzetben van? Milyen fajta csalódást kellett elviselnie? Mi az, ami megkérdőjelezte a világlátását, azt a fajta megértést, amivel a világot szemléli? Hol fogyott el az életében Istennek az a fajta elevenítő ereje, amelyet annak idején olyan valóságosnak érzett meg?

Amikor egy kisebb krízissel találkozunk, akkor arra a megújulás egy alkalmaként is tekinthetünk. A teljes kiégés azonban olyan állapot, amelyikből gyakorlatilag szakmai segítség nélkül, depressziót oldó, gyakran gyógyszeres kezelés nélkül már nem tudunk kilépni. Megmondom őszintén, hogy ilyen pappal még nem találkoztam. Olyanokkal igen, akiknek nagyon jó tett, vagy jó tenne egy megállás, megpihenés, az életük újragondolása, az életükben Isten tevékenységének újbóli felismerése, ilyen papokkal gyakran találkozom, s ilyennek ismerem magamat is nagyon gyakran. Nagyon szurkolok azért, hogy sikerüljön a megújulást választaniuk, s hogy rátaláljanak ehhez az emberi eszközökre, és Isten jelenlétére, amik így együtt adnak az életüknek új távlatot.

Püspök atya szemináriumi rektorként tevékenykedett, és most a hivatásgondozásért is felelős. Mennyire lehet ezt már szeminarista korban beépíteni, tudatosítani a papnövendékekben: hogy erre nagyon oda kell figyelni, hogy mennyire fontos a megújulás, újra és újra történő „felismerése Isten tevékenységének az életemben”? Hogyan tudja előkészíteni és felkészíteni a szemináriumban eltöltött időszak erre az embert?

Gyakran azt gondolom, hogy a szemináriumban nem tudunk mindent előre elrendezni. Minél fiatalabban érkezik valaki a papnevelés folyamatába, elvileg annál inkább alakítható, de ugyanakkor annál inkább a saját életkori, lelki feladataival van elfoglalva. 18, 20, 22, 23, 25 évesen az embernek egyszerűen mások az életkorában adódó személyes feladatai, mint 40, 50, 60, 70 évesen.

Vagyis számomra az az igazi kérdés, hogy sikerül-e egy valódi fejlődésben benne lenni, elég nyitott-e az illető arra, hogy azt az értékrendet, melyet a szeminárium próbál sugallani, illetve azokat az impulzusokat, amelyeket a szeminárium megenged, sőt, keres, a környezettel való találkozásban, a tudományoknak – és itt megint csak hangsúlyosan a mai humántudományoknak – a megközelítésében, közel engedje magához, és ha tetszik, dolgozzon önmagán.

Ez utóbbi kifejezést is – dolgozni önmagunkon – ma nagyon gyakran a pszichológia használja. Régen vagy akár ma is a hit nyelvezetében talán inkább úgy mondtuk, mondjuk, hogy Isten lelke alakít bennünket, hogy küzdjünk a bűneinkkel szemben. Ezek nem ellentétes megfogalmazások, hanem, úgy gondolom, egyazon valóságnak különböző irányból való látásmódja.

Rektorként továbbra is arra törekszem, hogy a papnövendékeknek ezt az érését valahogy segítsem, egy benső tudatosságot, őszinte légkört kultiváljunk ott együtt.

Azt, ami 20 év múlva az ő kérdésük lesz, nem tudjuk most megoldani, de ha a mostani kérdéseikben elevenen benne vagyunk, és van egy elképzelésük, egy szemléletük arra vonatkozóan, hogy milyen eszközök vannak az életben arra, hogy növekedjünk később is, akkor van reményünk, hogy 20-30 év múlva is megoldják az akkori teendőket.

Fél éve már annak, hogy püspökké szentelték atyát, biztosan megváltozott az élete, az életkörülményei, egyáltalán: sok minden. Hogyan érzi magát püspök atya ez után a fél év után, és mennyire megterhelő a feladatainak a súlya? Püspök atya hogyan vigyáz a saját lelki egészségére?

A kiégésnek az egyik jellegzetesége, az egyik első lépcsőfoka, amikor az ember kényszeredetten tesz olyat, amit egyébként lelkesen szokott. Aggályosan monitorozom a saját hozzálásomat, és gyakran tapasztalom, hogy ezt az első lépcsőfokot meglépem. Vagyis mostanában nagyon sok meghívást kapok, nagyon sok olyan helyzetbe kerülök, amelyet magamtól talán nem keresnék, de „ha már itt van egy ilyen szép lehetőség, akkor ezzel még élek”.

Valójában van bennem egy igény arra, hogy keressem annak az egyensúlyát, hogy most, az első fél évben ezt a mégiscsak felborult egyensúlyt, hogyan tudom visszaállítani, hogyan sikerül a tevékenységeknek egy olyan rendjét kialakítani, amelyikben a természetjárás, a sport, a lelkiéletnek a megőrzött keretei, a mindennapokban is egy egészségesebb szintjét segítenek megtalálni a feltöltődésnek.

Nagyon hálás vagyok nagyon sok találkozásért és új feladatért is, amelybe püspökként kerülhetek. Azt hiszem, nagyon kellene vigyáznom arra, hogy ne képzeljem azt, hogy minden kérdésre jól tudok válaszolni, és ezért aztán bízom benne, hogy időnként majd sikerül csendben maradni olyankor, amikor csendben kell maradni, és a Jóisten akkor is inkább majd megörvendeztet, hogy másokkal együtt tudok tevékenykedni.

A szemináriumban maradtam, és ez egy konkrét közösség, ennek nagyon örülök. Az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye, amelynek segédpüspöke lettem, még nagyon sok találkozási alkalmat nyújt, illetve nagyon sokakkal nem is sikerült még megismerkednem sem. Tehát még eltelik egy kis idő, mire az úgy igazán az otthonom lesz. Úgy gondolom, emberként rászorulok arra, hogy legyen egy otthonom. És ugyanakkor papként, meg püspökként is szeretném bátorítani a testvéreimet, pap testvéreimet is, a híveket is, hogy Istennek azt a szeretetét, amelyikkel ő a földi világot ránk bízta és otthonunkát tette, éljük meg, fogadjuk el, és adjuk tovább.

Nagyon szépen köszönöm a beszélgetést!

Én is köszönöm!

A beszélgetést Martos Levente Balázs püspök atyával, az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye segédpüspökével, a hivatásgondozásért felelős püspökkel és mentálhigiénés lelkigondozóval meghallgathatja teljes terjedelmében médiatárunkban és podcast csatornáinkon.

Szerző és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, az interjút lejegyezte: Juhászné Szabó Erika

Nyíregyházi Egyházmegye