Words and deeds of consolation - Varga Kapistran, OFM on school bereavement

A Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézetében a lelkigondozó-képzés egyik alapítója, valamint a Kilátó Ferences Mentálhigiénés és Lelkigondozói Szolgálat rendi felelőse, ez utóbbi munkájában az alapítástól kezdve részt vesz. A kilencvenes években kezdett érdeklődni a mentálhigiéné iránt, akkor végezte az első képzését ezen a szakterületen. Halottak napja alkalmából egy nehéz témáról beszélgettünk vele.

– Ritkán esik szó arról, hogy az iskolába járó gyerekek, fiatalok életében is előfordulnak halálesetek, ők is megélik a gyászt. Ön tanárként többször találkozott ilyen helyzetekkel. Megosztaná velünk az ezzel kapcsolatos gondolatait?

– Az iskolai halálesetek közül az egyik leggyakoribb, hogy egy diák elveszíti valamelyik közeli hozzátartozóját, az édesanyját, az édesapját vagy egy szeretett nagyszülőt. A másik, még megrendítőbb eset az, amikor egy diák hal meg, akár tanítási időben, akár azon kívül. Minden felelős beosztású kollégában ott a félelem, nehogy ilyesmi megtörténjen, mégis előfordul. A múlt évben nagy veszteség ért bennünket, amikor elveszítettük két középkorú kollégánkat: az egyiküket november derekán, a másikukat a tanév vége előtt egy héttel. Az utóbbi igazi sportember volt, a vízen érte a szívinfarktus. Kajakos gyerekek éppen kint voltak evezni a Dunán, közülük a mi diákunk ismerte fel, hogy a halott a mi matematikatanárunk. A történtek feldolgozásához segítséget ajánlottunk a fiúnak, de ő a szülei támogatásával el tudta rendezni ezt magában. A másik kollégánk annak az osztálynak volt az osztályfőnöke, amelynek tanulóit ferences szerzetesként kísérem. Amikor az ő tantermében voltunk, nemegyszer mondták a diákok, hogy itt minden rá emlékeztet. Több fiú sírt is. A nagyobbak már ki tudták mondani: „nem tudok nem rá gondolni.” Ezeket a jelzéseket észre kell venni, és nem szabad szótlanul elmenni mellettük.

Fontos, hogy a fiatal merje kifejezni a fájdalmát és azt, hogy nem tud mit kezdeni vele.

– Már a halálhír kimondása is igen nehéz.

– Éppen a múlt héten beszélgettünk hittanórán a tizenegyedikesekkel olyan helyzetekről, amelyekben ki kell mondani az igazságot. Szó esett arról a fájdalmas helyzetről is, amikor valakivel tudatni kell, hogy meghalt egy hozzátartozója. Ez nagyfokú tapintatot igényel, hiszen nem tudjuk, mit vált ki a másik emberből a halálhír. A szülők számára sem könnyű feladat ez.

Egyszer régen egy hozzánk közel álló családból az iskolánkba járt egy fiú, aki meghalt egy autóbalesetben. A tragédia itt történt, és csak ő halt meg, a többiek életben maradtak. Egy kisvárosban éltek a szülei, akiket értesíteni kellett, de abban az időben még nem volt mindenütt telefon. A városukban egy öregdiákunk volt a plébános, csak őt tudtuk elérni, így ő mondta meg nekik a szörnyű hírt. A szülők éjjel hívták az iskola akkori igazgatóját, hogy igaz-e, amit a plébános mondott. Nem tudták felfogni a szavak jelentését. Nagyon megrázó volt, ami történt és a temetés is. A fiú osztályfőnökét és az osztálytársait is nagyon megviselte ez a tragédia, sokáig magukban hordozták a nyomait. Amikor a szülők később a fiú öccsét is az iskolánkba hozták beíratni, megkérdeztük őket, hogy a történtek után valóban ezt akarják-e. „Hova adnánk?” – felelték. Megrendítő bizalmuk mérhetetlen felelősséget helyezett a vállunkra a következő négy évre.

– Mit gondol, jó, ha egy kisgyereket elvisznek egy közeli családtagja temetésére?

– Sokan elmondják a kicsinek a halálesetet, de a temetésre nem viszik el. Később aztán, gimnazistaként, egyetemistaként ezek a gyerekek panaszkodnak, hogy nem tudták lezárni a nagyszülőkkel való kapcsolatukat. Sokat segített volna ebben, ha ott lehetnek a temetésen, ha részt vehetnek a rituáléban. Sokan kíméletből nem viszik el a gyerekeket a szertartásra, de emögött sokszor inkább az áll, hogy a szülők nem tudnak mit kezdeni a gyásszal, és azt gondolják, a gyerekük sem tud. Mások féltik őket attól, hogy szembesüljenek a valósággal.

A gyerek ugyanakkor ismeri a valóságot, csak azt nem tudja, mit kezdjen vele. Ebben kell segíteni neki.

Az egészséges gyermeki léleknek van egy belső önvédelmi mechanizmusa, amely nem engedi, hogy nagyobb terhet vegyen magára, mint amennyit el bír viselni. Én négyéves voltam, amikor meghalt a nagyapám. Amikor a nagybátyám hazaért, elment a temetőkápolnába, hogy megnézze felravatalozva. Engem is magával vitt, láthattam, hogyan fekszik a nagyapám a koporsóban. Ez nagyon fontos volt nekem. De ötévesen is ott voltam a hétéves unokabátyám temetésén.

– Hogyan megy végbe a gyászfolyamat?

– Az emberi léleknek megvannak a maga törvényszerűségei, azzal kapcsolatban is, hogy miként gyászol.  Nemcsak halál esetén, hanem akkor is, ha más veszteséget él át, például elveszíti az állását vagy bármi mást, ami fontos számára. Nagyon lényeges, hogy elinduljon a gyászfolyamat, és végig is tudjon menni. Először tartjuk magunkat, nem hisszük el, ami történt, tagadjuk, majd haragszunk, lázadozunk, alkudozunk, végül belenyugszunk. A hozzáértők azt mondják, nem biztos, hogy a folyamat egyes fázisai mindenkinél ebben a sorrendben jelentkeznek, de az baj, ha a gyászfolyamat nem történik meg.

– Hogyan lehet segíteni ezt?

Az első, hogy szembenézzünk azzal, ami történt. Ezért fontos, hogy a gyerekek is ott legyenek a temetésen.

Ma előfordul, hogy hamvasztás után nem temetik el a halottat, hanem hazaviszik az urnát. Ez nem jó. Ősi belső parancs, hogy a halottakat el kell temetni. Ha az elhunyt hozzátartozója valamiért távol tartja magát attól, hogy belebocsátkozzon a fájdalomba, azzal lehetetlenné teszi, hogy elinduljon benne a gyászfolyamat. Van, amit egyedül nem tudunk megtenni, a gyásszal sem biztos, hogy képesek vagyunk egymagunk megbirkózni. De ha van mellettünk valaki, akkor már szembe merünk nézni a veszteségünkkel. Ez a valaki lehet egy segítő, egy barát, mindenképpen egy olyan ember, akiben a gyászoló megbízik, és akinek tud beszélni a fájdalmáról, az érzéseiről. Kezdeményezni kell, felajánlani neki a segítséget, de nagyon óvatosan, mert ha ezt valaki nem jól teszi, akkor a veszteség átélője bezárkózhat. Gyerekek esetében van, aki magától kér segítséget, és meg tudja fogalmazni, mit él át, más inkább csak utal rá. A jó segítő támogathatja abban, hogy képes legyen elmondani, mi van a lelke mélyén, de csak annyit beszéljünk erről, amennyit a gyerek előhoz, mert akkor, abban a helyzetben annyit bír. Ha a segítő elkíséri ezen az úton, akkor a maga tempójában fog haladni.

– Ha egy osztálynyi gyerek gyászol, őket mivel lehet segíteni?

– Egy gyászoló osztályban meg kell kérdezni a gyerekeket, hogy beszéljünk-e a halálesetről, az elvesztett szeretett személyről, az érzéseikről. Kifejezik, ha ennyi most elég volt, és jelzik a határokat.

Egy gyerek gyászfeldolgozása más, mint egy felnőtté. Ők többször térnek vissza a témára, mint a felnőttek, akik sokszor racionalizálják, elfojtják, lezárják magukban a gyászt.

Előfordul, hogy a gyerek csak sokkal később lesz rendben, és csak egy bizonyos idő elteltével tudja azt a teljesítményt nyújtani, ami a képességei alapján elvárható. Gyász esetén mindig visszaesik a teljesítmény. Ha egy osztálytárs haláláról van szó, akkor mindenképpen hozzáértő szakember segítségét kell kérni.

– Egy közeli hozzátartozó halála esetén hagyományosan egy év a gyászidőszak. Valójában mennyi ideig tart a veszteség feldolgozása?

– Van egy idő, amin túl a gyász már kórosnak számít. Általában fél év, egy év, amire helyreáll a gyászoló érzelmi élete. Ebben az egy évben vannak időszakok, amikor nagyon erősen feltör a gyász; ilyenek az évfordulók, a születésnapok és más ünnepek, hiszen a hozzátartozó még nem élte át ezeket az alkalmakat úgy, hogy hiányzik mellőle, akit elveszített. Lassanként aztán kialakul benne a tapasztalat, hogy ezek az alkalmak így is megélhetők. De ehhez kell valaki, akinek el tudja mondani, mi van vele.

– Hogyan segíthet jól az, akit a bizalmába fogad a gyászoló, és kiönti neki a szívét?

– Nem kell jó tanácsokat adnunk.

A megértés, az együttérzés, a mellé állás kifejezése a fontos.

Mondhatjuk, hogy ami történik veled, annak szabad történnie. Természetes, hogy lázadsz, alkudozol, hogy azon ábrándozol, mi lett volna, ha a szeretted életben marad. Az egészséges lélekben egy idő után bekapcsol egy önvédelmi mechanizmus, amely átlendíti a gyászon, nem engedi, hogy túlságosan belesüppedjen. A beszélgetésekben ez úgy érhető tetten, hogy a fájdalom, a rossz elmondása után idővel szóba kerül az is, hogy igen, de nem csak ez van ám… A gyászoló ekkor már el akar szakadni a fájdalomtól, megnyílik az életében jelen lévő jóra is. Fontos ez a kizökkenés, mert az érzelmi inga átlendülését jelzi, és így már van esély arra, hogy egyre kisebb kilengésekkel végül megnyugodjon a lélek. Egy elgyászolandó haláleset olyan az embernek, mintha egy óraingának hatalmas ütést adnak – idő kell, hogy visszaálljon a nyugalmi helyzetbe.

A közelmúltban sajnos az egyik diákunkat temettük. Egy orvos ismerősünk ennek kapcsán megosztott velem egy Pilinszky-idézetet, amit a költő Popper Péternek írt. Pilinszky ebben arról ír, hogy nem szereti a „pszi”-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert problémákat látnak és megoldásokat kínálnak, holott a helyzetek nagy többségében dráma van és irgalomra van szükség. Úgy gondolom, egy hívő segítő látja a problémát, de mögötte a drámát is, és tud irgalmas lenni, Isten irgalmát, mellénk állását közvetíteni. Erre mindenkinek szüksége van. Akár felnőtt, akár gyerek van gyászban, néha helyette kell kimondani, hogy nem értem, én sem értem, én is küszködök azzal, ami történt.

– Milyen érzések uralják a gyászolók lelkét?

– Először nem fogják fel, ami történt, és a miértekre keresik a választ. Sokszor elgondolkodom, mit mondjak egy-egy temetési beszédben, hiszen temettem már diákunkat, öregdiákot is. Nem normális helyzet, ha egy idősebb temet egy fiatalabbat. Tele vagyunk ilyenkor kérdésekkel, miértekkel.

Nem szeretek ezekre olyan válaszokat adni, amik kenetteljesek, le vannak öntve vallásos szósszal, s bár igazak, nem segítenek.

Sokszor az segít, ha tényleg átérzem a gyászoló lelkiállapotát, és olyasmit mondok ki, amit ő maga is érez: Nem tudok megbirkózni ezzel, nem tudok mit kezdeni vele, értetlenül állok előtte… Egy gyerek értetlenül áll a szülő halála előtt, a szülő a gyereke halála előtt.

Azt gondoljuk, ha ismernénk az okokat, ha tudnánk válaszolni a miértekre, akkor könnyebben viselnénk a fájdalmat. Romano Guardini szerint, ha egy kérdésben egyszerre szerepel a miértés az én szó, akkor arra a kérdésre soha nem tudunk válaszolni. Hogy a másikat miért érte baj, azt könnyebben megmagyarázzuk. De hogy velem hogyan történhetett meg ez, arra nincs megnyugtató válasz. Magunkkal kapcsolatban ugyanis soha nem érvényesek az általános válaszok. Megdöbbentő módon jelentkezik ebben az egyediségünk. Gyökössy Endre írja: A titkok az Úréi. („Ami rejtve van, az az Úrnak, a mi Istenünknek a dolga; ami nyilvánvaló, az a miénk s a mi fiainkéi mindörökké, hogy teljesítsük ennek a törvénynek minden igéjét” MTörv 29,28.) A személyiség titok, misztérium. Nem kísérletezhetek azzal, hogy olcsó vigaszokat adok.

Szent Pál mondja: vigasztaljátok egymást az igazságokkal. De a gyászoló akkor hallja meg a vigasztaló szót, ha őt meghallották.

– Mikor mondhatjuk, hogy valaki már túljutott a gyászon?

– Először azt érezzük, ezt a fájdalmat nem lehet túlélni. Egyszer mégis eljutunk oda, hogy belátjuk, élünk, életben maradtunk, és megmarad az életünk részeként ez a veszteség. Dávid király elcsábítja Betsábét, fiuk születik, de megbetegedik. Dávid egy hétig böjtöl, hamuba fekszik, semmit sem szól. Amikor a gyermek meghal, Dávid felkel, megmosdik, tiszta ruhát vesz. Mikor megkérdezik, miért cselekszik a gyász szokásaival ellentétesen, azt válaszolja: míg élt a fiam, volt esélyem arra, hogy életben marad, most, hogy meghalt, utánamehetek, de azzal visszahozom-e? Amikor valakinek az életében megtörténik ez a fordulat, az azt jelenti, hogy átélte a gyászt, és már tud élni utána.

Egy kanadai lelki író szerint az emberek többsége nem éli meg azt a boldogságot, amit az adott körülményei között megélhetne, mert mindig másra vágyik. Egy hetvenéves például nyilvánvalóan nem élhet úgy, mint egy tizennyolc éves, de attól még lehet boldog. Aki elveszítette egy szerettét, nem fog tudni úgy élni, mintha nem vesztette volna el, de azért érhetik örömök. A boldogságunk nem azon múlik, hogy hány évesek vagyunk, vagy hogy milyen veszteségek értek minket, hanem azon, hogy olyan boldogságot akarunk-e, ami nekünk nem adatott meg, vagy pedig észrevesszük és teljessében meg is éljük mindazt az örömöt, amiben az adott helyzetünkben részünk lehet.

Szöveg: Vámossy Erzsébet, fotó (archív): Merényi Zita / Magyar Kurír

Nyíregyházi Egyházmegye