Két lábbal a földön – interjú Makláry Ákos atyával

- Mondhatjuk, hogy pap családból való vagy, gyerekkorodtól vágytál az egyház hivatásos kötelékébe vagy később jött a hívás? 

- Pap édesapám korán elment közülünk, én mindössze hat éves voltam, amikor meghalt. Gyerekkoromat négy testvéremmel és édesanyánkkal egy nyíregyházi lakótelepen töltöttem. A hetvenes évek végén, nyolcvanas évek elején annyi árnyoldalát lehetett látni az egyházi életnek is, a kommunista diktatúra és a megosztottság oly mértékben éreztette hatását, hogy eszembe sem jutott, hogy pap legyek. Olykor úgy éreztem, hogy családunk és apukám ennek lett áldozata. 

- Volt ennek alapja? 

- Volt, hiszen másokkal együtt ő sem állt be a sorba, nem volt békepap, és ezt éreztették is vele a „rendszer katonái”, ezt pedig ő nagyon a szívére vette, ami egyszer csak megállt. 

- Mi okozta nálad a fordulatot? 

- 1989-ben Pannonhalmán már nagyon lehetett érezni a változás szelét, majd az egyik atya váratlanul megpendítette, hogy el tudna engem képzelni papnak. Először óvóbácsinak, gyógypedagógusnak, majd orvosnak készültem, de az utolsó gimnáziumi év karácsonyi szünetében történt egy olyan élmény velem odahaza, ami nagyon magával ragadott. Az, ahogyan a kispapok énekelték a Velünk az Isten-t, olyan felemelő volt, amit sosem fogok elfelejteni. Ez afféle csipkebokor-élmény volt számomra: onnantól kezdve nem volt kérdés, hogy kit fogok szolgálni. 

- Mit szólt édesanyád? 

- Azt mondta, hogy nem beszél le, de rá sem. Ebben azt hiszem minden benne volt, a többgenerációs papcsalád örömei és nehézségei, de az ő özvegységének bölcsessége is. 

- Gondolom, tele voltál izgalommal a szentelésed környékén. Hogy gondolsz vissza azokra az időkre? 

- A szentelésre való készület igazi eufória volt, az a legszebb nyár egy papnövendék életében, ott tényleg áradt a kegyelem. A célba érés és az elkezdés öröme töltött el, és nagy lelkesedéssel vártam és vártuk a folytatást, a házas és a papi élet elindulását. 

- A fiatal Ákos atya vajon ilyesminek képzelte az első huszonöt évet? Elégedett lett volna vele? 

- Talán érdekes, de nekem jövőképem a klasszikus értelemben nem volt: mindannyian tudtuk, hogy a ránk váró első időszak mozgalmas lesz. Azóta is fontosnak tartom, hogy a pap szolgáljon különböző adottságú helyeken, és alakuljon ki benne, hogy nemcsak egyetlen közösség papja ő, hanem lehet bármelyik közösségé is. A papság esetében nem beszélhetünk karriervágyról, mert az, hogy családos emberként végezheted ezt a szolgálatot, az önmagában a karrier csúcsa. Nagyon nagy segítség és valahol könnyebbség is a papi életben, hogy nem kell a polgári életre jellemző kötelező előrehaladással foglalkoznunk, ugyanakkor szabadságot is ad, mert nem lehetünk lekötelezve vágyainknak, nem kell karriert építenünk, ellenben tisztességesen kell helytállni, akármelyik szőlőbe küld is a püspökünk. 

- A papi élet melyik szegmense áll hozzád legközelebb? 

- Ennek alakulnia és változnia kell az idők során. Kezdő papként nagyon élveztem az óvodás csoportot, ugyanakkor sokkal jobban féltem az ifi hittantól, hiszen szinte kortársaim voltak, akiket vezettem. Fiatal papként sokszor nagyon nehéz volt egy temetésre felkészülni, viszont különösen szerettem jegyes párokkal foglalkozni, mert mindig volt témánk. A szolgálati időt tekintve hiszem, hogy most – emberi számítás szerint – a félidő tájékán vagyok, és a kedvelt területek a jövőben is formálódnak még. Ez pedig így van jól. Ebben éppen az a szép, ha nem válunk szakbarbárrá: nem lehet valaki világéletében egyetemi lelkész vagy belvárosi káplán. Az a fontos, hogy az ember reflektáljon életére és rájöjjön, az adott életkorban mivel tudja a legnagyobb szolgálatot teljesíteni, és mindig azt próbálja nagyon megélni, amihez abban az életszakaszban talentuma van.

Most éppen középen állok, hiszen fiatalnak öreg, öregnek pedig fiatal vagyok, de nagyon élvezem ezt a köztes életszakaszt. Ugyanakkor megismertem olyan idős papokat, akik egyáltalán nincsenek megkeseredve. Közvetlen környezetemben is láthattam olyan nyugdíjas kollégákat, akik mutatták a jó példát: az idős papnak is megvan a csillogása, és egyáltalán nem válik a szolgálatot tekintve sem feleslegessé. Remélhetőleg idővel mi, a mai középgeneráció tagjai is jobban fel fogunk szabadulni az imádságnak, az írásnak-olvasásnak és az elmélkedésnek. 

- Hogy érzed, az embereknek nehezebb most, mint huszonöt évvel ezelőtt? 

- Huszonöt év alatt öt helyen szolgáltam, általánosságban nem mernék megfogalmazni ilyesmit, mert minden kornak, helynek megvoltak a maga nehézségei. Most már a papi szolgálatom több mint felét itt töltöttem Budapesten, és azt kell mondanom, hogy a budapesti évek nagyon embert próbáló idők. A nagyvárosban, ember alkotta környezetben élünk, ahol nem sok Istenre utaló jel van. Gyönyörű a Parlament és a Budai Vár, de ezek ember által alkotott szépségek. Sokszor gondolok arra, hogy a természet közelsége Istenhez emeli a lelket, a természet megtapasztalásának hiánya pedig befelé, önmagába fordítja az embert. A virtuális világ áldásai mellett lelkünket is alakítja, és mi papok gyakran szembesülünk a változások ártó oldalaival. 

- Mennyire nagy feladat becsábítani az embereket a templomba? 

- Itt a város közepén arra nem panaszkodom, hogy nem keresnek meg minket, hogy nincs kivel foglalkozni. Budapesten azt élem meg, hogy nagyon nagy szükség van a papra, még több papra. Sok magányos és elkeseredett, problémáival egyedül maradt embert látok Isten-hit nélkül bolyongani, ők sokszor akarva akaratlanul is megtalálják az egyházat és a papot. Ismeretlenek kopognak be a templomba, így hála Istennek sokszor keresztelünk felnőtteket. Ugyanakkor nagy feladat az is, hogy a meglévő híveket megtartsuk. A közösséghez tartozók hűségét is meg kell szolgálni. 

- Térjünk vissza még beszélgetésünk végén a jubilációra. Ezüstmisét ünnepelve a papné is jubilál. 

- Július elején megköszöntük egymásnak, hogy kitartottunk egymás mellett, és azt, hogy a Jóisten megtartott bennünket. Valójában a papi jubileum is közös, mert abban, hogy én hogyan éltem meg ezt a huszonöt évet, az emberek közül a legnagyobb szerepe a feleségemnek van. Természetesen egy papcsalád életében a gyerekek is nagyon sok erőt adnak a szolgálathoz. Amikor papi házasságról beszélünk, hajlamosak vagyunk csak a pap oldaláról nézni az egészet: mennyit kell alkalmazkodni hozzá, milyen nehéz lehet vele újra és újra költözni és alkalmazkodni. Ha azonban a pap felesége oldaláról nézzük, akkor sokkal árnyaltabb a kép, mert ha csupán azt látom, hogy ő orvosként mennyit és milyen felelősség alatt dolgozik, akkor belátom, nekem is kell alkalmazkodnom. Azt is megélem, hogy a világban sokan dolgoznak nehéz körülmények között, ezért az önsajnálat nem indokolt. Nagyon megerősítő látni, hogyan él egy orvos, egy civil ember ma Magyarországon. Ez segít abban, hogy ne álomvilágban éljek, hanem két lábbal a földön: feleségeink élete által szerzett tapasztalat nemcsak gazdagítja a görögkatolikus papságot, de minket, papokat életszerűbbé, életközelibbé is tesz. Így lesz igaza a költőnek:

„Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:

Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” 

(Weöres Sándor)

Szerző és fotó: Hekler Melinda / Hajdúdorogi Főegyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye