Érintő  – vasárnapi gondolatok Szabó Csaba atyával

Lk 10,25-37

A lukácsi szakasz, az irgalmas szamaritánus történetével egy olyan helyzetbe kísér el bennünket, mely egyszerűen nem engedi, hogy ne Jézus szemével válaszoljunk a feltett kérdésre.

A szeretet, melyre Krisztus emlékeztet, nem kell, hogy keresztény emberek, pap, levita, vagy akár szamaritánus mondják, hiszen már a profán világ is ismeri a bibliai gyökerű tanítást, hogy ne tegyünk másnak olyat, amit nem szeretnénk, hogy velünk tegyenek. Ez az, amit Jézus megtanít nekünk az irgalmas szamaritánus történetével, hogy itt nem egyszerű szeretetparancsról van szó. Ez nem csak az a szeretet, mely egyszerű jószándékból fakad.

Az irgalmas szamaritánus irgalmassága a szeretetet átszúrva akarja elmélyíteni a felszínes érzelmet egy tudatos döntéssé, és tevékeny, cselekvésre hívó üzenetté. A példabeszéd már nemcsak a cselekvő szeretet példáját jeleníti meg hallgatói előtt, hanem a hit által meghatározott életre akarja most is szívünket emlékeztetni.

A pap és a levita, amikor látták a sérült embert, a történet szerint továbbmentek. Féltek? Undorodtak? Vagy esetleg siettek, mert nem volt idejük? Eszükbe jutott később, hogy mi történt volna, ha segítenek ennek a megtört „felebarátnak”? Vagy, hogy vajon mi történt végül azzal a sérült, összevert, tehetetlen emberrel?

A történet szamaritánusa nem gondolkodott ilyeneken. Tudta, hogy felebarátjának – nem papra, nem elvitára, de még csak nem is a szamaritánusra – csak egy felebarátra van szüksége, odament hozzá, a maga módján olajjal és borral kezelte sérüléseit, föltette állatára, elvitte egy fogadóba, ahol remélhetőleg hozzáértően gondoskodnak a sérült emberről, és úgy hagyta ott, hogy ha nem lenne elég a pénz a gyógyításra, akkor majd visszatér, és megtéríti tartozását. Más sebeiért magát tette adóssá. Vállalta azt, amit a sérült ember képtelen volt vállalni.

Vajon én kit szeretnék, ki legyen a felebarátom? De ki az én felebarátom?
Aki meglát, és képes cserben hagyni, ha bajban vagyok? Aki undorodik tőlem, ha megsérülök, ha megsebzett az életem? Aki úgy elmegy mellettem az utcán, hogy inkább fel sem ismer, csak ne kelljen köszönnie, mert elítél?
Vagy inkább az a felbarátom, aki észreveszi egy tekintetből, ha baj van? Aki megáll mellettem, rám néz, és a maga módján próbál segíteni, aki képes segíteni elhordozni terheimet, tehetetlenségemet, aki átölel, amikor már senki sem ölelne át, és aki még arra is képes, hogy oda vigyen az Istenhez imádságban, még akkor is, ha már én sem vagyok képes megszólítani az irgalmasság Urát.

És én milyen felebarát vagyok?
Mindenki felé képes vagyok irgalmas lenni? Mindenki felé képes vagyok az irgalmasságot gyakorolni? Vagy elég csak azok felé, akik ismernek, akiket szeretek, akik szeretnek?
Lehetséges, hogy a többi ember, vagy pontosabb fogalmazva, akikhez nem fűz érdek, azok mások felebarátai, de azt tudom, hogy nem az enyémek? Én inkább tovább megyek, nehogy bajba kerüljek miattuk. Még csak hallani sem akarom, hogy mi történt velük, nehogy részesévé válljak. A mai evangéliumi szakaszban egy dolog biztos, hogy Jézus nem erre hív minket.

Nem azért küldte a Teremtő Atya az Ő egyszülött Fiát, hogy végig vonuljon az emberek között, és megmutassa, hogy Ő az Isten. Hanem azért, hogy éljen közöttünk, és tetteivel, lépéseivel, tanításával megtanítson bennünket tudni, élni, és hinni, hogy van Isten.

Van Krisztusunk, aki bármilyen úton is vagyunk, képes bennünket észre venni.
Van Krisztusunk, aki, ha sebzettek is vagyunk, de a legtökéletesebb módon képes bennünket gyógyítani.
Van Krisztusunk, aki vállára veszi a mi keresztünket is, és ha kell, segít elhordozni.
Van Krisztusunk, aki rábízott bennünket a közösségre, az Egyházra.

Az Egyházra pedig rábízta azokat a titkokat, misztériumokat, jeleket, szentségeket, melyeken keresztül az emberszerető Isten képes gyógyulást fakasztani minden megtört, az ördög kísértése által gyötört, bűnös embernek. Vissza kell térnünk Jézushoz.

A kérdéseinkkel, nem tévedhetünk el a jerikói út kanyargós szakaszaiban, hanem szükségünk van arra, hogy a gyógyulások mellett Krisztus mutassa nekünk azt az utat, amihez ragaszkodva eljuthatunk az Isten által tervezett boldogságra. Ha pedig ragaszkodunk Krisztushoz, akkor az meg fog határozni bennünket. Meghatározza döntéseinket, tetteinket, ha kell, akkor meg fogja határozni irgalmas szeretetünket is. Ámen.

Az elmélkedést meghallgathatja a különféle szolgáltatóknál (Google Podcast, Apple Podcast, Spotify).

Szöveg: Szabó Csaba, fotó: jezsuita.blog.hu

Nyíregyházi Egyházmegye