PANNÓNIA KÁVÉHÁZ
Empátiával a koronavírus ellen
Molnár Zoltán atya írását közöljük.
A minap egy elektronikai üzletben jártam, s miközben a soromra vártam a pult előtt, meglepetten vettem észre, hogy egy 75-80 év körüli idős hölgy porszívózza az üzlet padlóját. „Vajon mit keres itt?” Az üzletben maszkos férfiak, eladók és vásárlók, meg ez az idős hölgy. Ahhoz túl idős, hogy alkalmazott legyen, talán a tulajdonos édesanyja, vagy nagymamája, de hát nem tudja, hogy most járvány van, és okosabb lenne otthon maradnia? Sorra kerültem, aztán az eladó a raktárba ment, hogy utánanézzen a kérésemnek. Megint az idős hölgyet nézem, ahogy szinte kitolja az embereket a sorból, látszólag nem törekszik semmilyen távolságtartásra. Aztán azon gondolkodom, hogy vajon miért van itt, milyen szükséglete van, hogy most itt akar lenni? Azt olvastam valahol, hogy az embernek naponta 16 ölelésre van szüksége, hogy egészséges maradjon. Az ölelés a szeretet, a közösség, az összetartozás megtapasztalását adja. Na de mi van azokkal, akiket senki nem ölel meg? Nem naponta 16-szor, hanem egyetlen egyszer sem? Hát akkor legalább egymás közelében lenni, mert nem jó az embernek egyedül lennie! Hogyan tud sóvárogni egy-egy nagymama arra, hogy lássa az unokáját, megölelje, adjon valamit, mert közben maga is kap! A szeretet valami titokzatos csere, adok valamit és el is fogadok valamit, amit sokszor szavakba nem foglalunk, s talán még a tudatosság szintjét sem éri el, de mégis elemi erővel munkál belülről: élni, szeretni annyi, mint kapcsolatban lenni…
Ez a járvány átformálta, átformálja az életünket. Nincs kézfogás, nem ülök le édesanyám asztalához, mert kapar a torkom, nem látom az arcát a velem beszélőnek. Miközben a vírus ellen védekezünk, közben éhezünk, kiéhezünk… Nagyon fontos betartani minden óvintézkedést, mert igazi orosz rulett ez az egész, fiatalok is meghalnak, meghalhatnak, izompacsirtákat is úgy földhöz vág olykor, hogy hetekig nem bírnak a lábukra állni. Védekezni kell, ahogyan csak lehet és nem csak magunk miatt, hanem a gyermekem, a házastársam, a kedves szomszédom stb. miatt! S közben, mert kiéhezünk, és mert ingerlékenyek vagyunk, mert belülről tiltakozunk az ellen, ami történik, mert félünk, mert a bizonytalanság lerontja az erőinket egy más fajta veszély ellen is védekezni kell! Néztem ezt az idős hölgyet, míg vártam, hogy visszaérkezzen az eladó, és már nem a kezdeti meglepődés, indulat volt bennem, hogy mit keres itt, hanem egyre inkább érteni véltem, hogy szüksége van arra, hogy kapcsoltban legyen, hogy emberek között legyen…
Az empátia nem azt jelenti, hogy ugyanúgy érzek, mint a másik, nem is azt, hogy éreztem már én is hasonlóan, vagy voltam már hasonló helyzetben, amit gyorsan meg is osztok veled. Az empátia azt jelenti, hogy értem, hogy milyen érzések vannak benned, értem, hogy most mire lenne szükséged, és erre reagálok. Manapság az emberek talán jobban éheznek, meglátni az éhséget a düh, a csalódottság, a félelem, zaklatottság, a fájdalom mögött – ez az empátia. Az erőteljes érzelmi megnyilvánulások olyanok, mint a lavina, magukkal sodornak mindenkit, aki az útjukba kerül. Az empatikus ember ellenben olyan, mint aki maga nem kezd el zuhanni, hanem utána nyúl még időben a zuhanónak és ezzel megmenti őt.
Végre megjött az eladó, kifizettem az árut, majd elindultam a kijárat felé. Az idős hölgy épp kikapcsolta a porszívóját, egy pillanatra megálltam mellette: „Kezét csókolom, további szép napot kívánok!” – mondtam mosolyogva a maszkom mögül, majd kiléptem az üzlet ajtaján.
Molnár Zoltán
