Interview with priest Véghseő, Tamás

Sokéves kutatómunka nyomán, annak mintegy lezárásaként megszületett egy a görögkatolikus egyháztörténelmet a maga teljességében, a kezdetektől 1972-ig bemutató monográfia, melynek címe Bizánci rítus, katolikus hit, magyar identitás. Alcíme sejteti, hogy a kötet csupán az egyik szeletét mutatja be a magyar görögkatolikusok történetének, vagyis ez az első kötete a tervezett sorozatnak. Hány kötet várható még emellett?

Ez a kötet egy ötéves kutatási projektnek az egyik záró kötete. Ez alatt az öt év alatt arra vállalkoztunk kutatótársaimmal, Terdik Szilveszterrel és Szabó Péterrel, hogy a magyar görögkatolikusságnak a kialakulását, fejlődését, jellegzetességeit három különböző irányból megközelítve próbáljuk meg bemutatni. Az egyik irány a történelem, a görögkatolikus vallási közösségnek a története, erre vállalkoztam én, és ennek az összefoglalása ez a kötet, melyről most beszélünk.

Terdik Szilveszter kollégám művészettörténészként az egyházi művészetnek a fejlődését, a jellegzetes görögkatolikus és azon belül a magyar jellegű görögkatolikus egyházművészetnek a kialakulását, fejlődését és főbb képviselőit vizsgálta. Az ő kötete hamarosan a nyomdába kerül: a hét folyamán.

Szabó Péter pedig kánonjogi szempontból vizsgálta azt, hogy a katolikus egyházon belül, a katolikus kánonjogon belül, hogyan alakult ki ez a sajátos magyar görögkatolikus egyház, ami 2015 óta már egy metropolitai rangú egyház. Az ő munkája is hamarosan nyomdába fog kerülni.

Lesz még egy rövidített angol nyelvű kötet, ami a külföldi olvasó, érdeklődő közönség részére rövidítve foglalja össze a kutatási eredményeinket. December 31-én zártuk hivatalosan a projektet, és január 31-ig tart az elszámolási időszak, a szakmai beszámolót készítjük, és ezek a folyamatban lévő munkák egymás után jelennek meg.

Ez egy monográfia a maga teljességében próbálja láttatni a magyar görögkatolikusságnak a történetét, illetve a görögkatolikus identitást. Tamás atya, milyen más történetíró munkák szolgáltak előképül ehhez a monográfiához, ehhez az egyháztörténeti részhez? Volt-e egyáltalán hasonló monografikus vagy szintetizáló szemléletű mű korábban?

Igen, mindenképpen meg kell említenünk Pirigyi István atyának a munkásságát, aki valóban elsőként a magyar görögkatolikusok közül arra törekedett, hogy földolgozza a magyar görögkatolikusoknak a történetét. Az első ilyen munkája 1982-ben jelent meg, tehát több mint 40 éve jegyzet formájában: a hittudományi főiskola hallgatói számára állított össze egy jegyzetet. Ez része volt annak a megújulási kísérletnek, ami ekkor a 70-es évek végén, 80-as évek elején Timkó Imre püspök atya idejében jellemezte a hittudományi főiskolát, amikor arra törekedtek az atyák, hogy saját jegyzetsorozattal, főiskolai jegyzettel jelenjenek meg.

Pirigyi István atya ekkor foglalta össze először jellegzetes jegyzetkiadásban a magyar görögkatolikusoknak a történetét, majd pedig a rendszerváltás után, 1990-91-ben jelent meg két kis kötetben A magyarországi görögkatolikusok története I-II., ami a korábbi jegyzetnek egy egybővített változata. Én is ebből tanultam annak idején, mert 1990-91-ben tanultam éppen Pirigyi István atyától a magyar görögkatolikus egyháztörténetet itt, Nyíregyházán. Ez egy nagyon jó könyv. Én azt mondom 30-40 év távlatából, hogy csodálatra méltó ez a munkásság. Elsősorban azért, mert a kutatási lehetőségei rendkívül korlátozottak voltak. Tehát István atyának arra volt lehetősége, hogy a Debreceni Egyetem könyvtárában a régi folyóiratokat kikérje, és jegyzetanyagát figyelve elsősorban sajtóanyagból tudott dolgozni. Mert a hazai levéltárak az egyháztörténeti kutatások előtt többnyire zárva voltak. Az, hogy Rómában, szentszéki levéltárakban kutathasson, vagy akár eljusson Bécsbe, a közös külügyminisztériumnak a levéltárába, Beregszászra, ahol egyébként született, és ahol a Munkácsi Egyházmegyének a levéltárát őrizték akkor is és őrzik ma is, hogy oda eljusson kutatni, az egy teljesen lehetetlen dolog volt. És ennek ellenére ez tulajdonképpen egy nagyon jó kötet. Viszont látszanak azok a hiányok is, amelyeket ő akkor nem tudott magyarázni.

Ezek szerint a Pirigyi-mű egyfajta alap volt a megíráshoz?

Igen. Így van. Nekem nagyon sok kérdésem fogalmazódott meg már akkor is, én erre világosan emlékszem. Amikor Rómába kerültem, és elkezdtem ott egyháztörténettel foglalkozni, rájöttem, hogy lehetőségem van ezeket a kérdéseket megválaszolnom. Elmehetek olyan helyekre, ahol ott van a válasz, ahonnan ki lehet bányászni. Igazából azt kell, hogy mondjam, ez az én döntésemben meghatározó volt, ezeknek a kérdéseknek a jelenléte.

Abban a döntésemben is, hogy végül egyháztörténész lettem, és ezzel kezdtem el foglalkozni.

És a professzorát, a tanítvány most úgymond túlszárnyalta... 

Ez a természetes rendje. Remélem, hogy majd 15-20 év múlva azokat a hiányokat, amelyeket én nem tudtam, akár azért, mert előkerülnek új források vagy elkerülték a figyelmemet, azt majd valaki más pótolja, ez a tudománynak a lényege és ez a szépsége is.

Elhangzott, hogy a művet egy ötéves kutatómunka, előzte meg, amelyet az MTA SzAGkHF Lendület Görögkatolikus Örökség Kutatócsoportja végzett. Az öt év alatt atya határokon átívelő levéltári látogatásokat tett: Rómától Beregszászig sokfelé kellett utaznia vagy bekérni dokumentumokat. Ebből született a monográfiát megelőző hat forráskiadvány, vagyis hat kötetnyi forrás (több mint négyezer oldal), melyeket tehát Pirigyi István nagyrészt nem is ismerhetett. Ezek feldolgozása és összesítése a monográfia. Mondhatjuk, hogy innentől, aki a magyar görögkatolikusokkal akar foglalkozni, akár tudományos szinten is, annak ez egy megkerülhetetlen mű?

Remélem, hogy az lesz. S hogy mi a jelentősége ezeknek a forráskiadványoknak? E mögött egy tudatos döntés áll, hiszen elkészíteni egy monográfiát nem jelenti azt szükségszerűen, hogy az oda vezető utat is részleteiben a nyilvánosság elé kell tárni, vagyis hogy milyen forrásokból állt össze az a monográfia, általában elég lábjegyzetben jelölni azokat a levéltári jelzeteket, ahol a dokumentumok megtalálhatók, és aki akarja, menjen és keresse meg. Mivel valóban arra törekedtem, hogy ez egy megkerülhetetlen mű legyen, de nem a teljességre törekedtem, nagyon sok olyan kérdés van, melynek tárgyalásáról le kellett mondani, akár csak időhiány vagy terjedelmi okokból.

Akik érdeklődnek a téma iránt és szeretnének ezzel foglalkozni, de nem fognak eljutni mondjuk a vatikáni levéltárba, hogy azokat a forrásokat, melyeket én esetleg csak lábjegyzetben megjelölök, a forráskiadványban, újra tudják olvasni és értelmezni.

Milyen megfontolások szerint végezte ennek az óriási anyagnak az egységbe sorolását?

A történeti feldolgozásoknál a kronológia az egy alapvető dolog, és egy olyan rend, ami a befogadót, az olvasót is segíti, hiszen mindannyiunknak van saját élettörténete, tehát a gondolkodásunkat is meghatározza a sorrendiség, az időrendnek a szerkezete. Így a kötetet is alapvetően kronológiai rendben állítottam össze, egy kivétellel. Egy helyen volt egy olyan rész, ahol úgy gondoltam, hogy a kronológiai rendtől érdemes elrugaszkodni, de e fejezet után visszatértem.

A fogalommagyarázatokat, a történeti áttekintést a mindennapi olvasó számára is közérthető formában kapjuk meg a kötetben. De van-e valamilyen javaslata az olvasó számára a befogadáshoz?

Én mindenképpen azt javasolnám, hogy elejétől a végéig, folyamatosan olvassuk, éppen a kronológiai rend miatt. Viszont azt is javaslom már az előszóban is, hogy ha van egy olyan kérdéskör, ami megragadja az olvasónak a figyelmét,

érdemes a lábjegyzetben megadott internetes elérhetőségét ezeknek a forrásköteteknek megnyitni.

Hiszen ma már nem életszerűtlen azt elképzelni, hogy valakinek ott van a kezében a könyv, és számítógép vagy okoseszköz is van a közelben, és akkor meg tudja nyitni ezeket a forrásokat. És ha valamit esetleg nem ért, vagy valami homályos marad, vagy többet szeretne róla tudni, akkor érdemes azokat a hivatkozott dokumentumokat elolvasni. És nem kell megijedni attól, hogy ezeknek a forrásoknak jelentős része idegen nyelvű. Ma már olyan eszközök állnak a rendelkezésünkre, amelyek lehetővé teszik a fordítást, akár még latinból is.

Ez és általában maga a digitális világ szerintem óriási kapukat nyit meg a kutatások előtt, még az ilyen egyháztörténeti kutatásoknál is. Ma már egy külön műfaj a digitális bölcsészetnek a tudományterülete, melyben óriási lehetőségek vannak. Bátran merem azt mondani, hogy én magam se jöttem volna rá olyan összefüggésekre, amelyek végülis kiderültek, ha ez a lehetőség nem lett volna.

Nem véletlen az, hogy kezdenek rájönni a kutatók arra, hogy ez meg fogja reformálni a történeti kutatásokat is. Főleg akkor, amikor a mesterséges intelligencia még a másik részét is el tudja végezni a munkának sokkal hatékonyabban. Nemcsak arra korlátozódik, hogy én emlékszem, ezt már olvastam valahol, hanem ő megjegyez mindent, és hozzárendel mindent valamihez. Ez egy óriási dolog.

Történelmünk, történetünk, egyháztörténetünk megismerése szükséges ahhoz, hogy a maga teljességében lássuk egyházunkat, vallásunkat. Egyfajta tükör ez, amely, ahogyan atya írta a könyvbenel egy helyen, nem mindig azt mutatja, amit szeretnénk. Vagyis nem úgy történtek dolgok, ahogy mi véltük korábban. Ki tudna-e atya ezek közül emelni néhányat, amelyek korábban rejtve maradtak, de görögkatolikusként büszkék lehetünk rá. Vagy esetleg a másik oldalról, hogy bár fájdalmasak, de tények, amelyek most felszínre kerültek. Hogyan lehet ezeket a helyén kezelni?

Először arra szeretnék egy kicsit reflektálni, hogy végeredményben mi az értelme ezeknek. Mert úgy gondolom, hogy gyakran, amikor egyháztörténelemről van szó, akkor nagyon sokan megrekednek azon a szinten, hogy milyen érdekes, milyen jó meglátni azt, hogy régebben mit, hogyan csináltak, vagy egy-egy tárgyat kézbe venni, vagy akár liturgikus tárgyat is, és elmerengeni azon, hogy régen hogyan is történt. De a történelemkutatásnak nem ez a feladata. Nem a múltról szól.

A történelem kutatása nem a múltról szól, hanem a jelenről és a jövőről. És az, hogy történeti kutatásokat végzünk, azt azért tesszük, hogy a jelenben jó döntéseket tudjunk hozni, és a jövőt tudjuk építeni. A történelemből nagyon sok olyan ismeretet tudunk meríteni, ami esetleg segítene abban minket, ha ismernénk, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, amelyek esetleg korábban megtörténtek. És ezekből le lehetne szűrni olyan következtetéseket, amelyek a jövő szempontjából is meghatározóak.

Mit lehetne kiemelni, amire büszkék lehetünk, és amit napjainkban talán már elfelejtettünk? Én nagyon fontosnak tartanám azt kiemelni, hiszen ez egy nagyon aktuális kérdés napjainkban, amikor szinodalitásról beszélünk, az egyházban a hívők hangjának a meghallgatását, a hívek bevonását az egyháznak az életébe:

Fontos lenne látnunk azt, és erre büszkék lehetünk, hogy a magyar görögkatolikus egyház születésénél fogva szinodális egyház, ilyen értelemben. Mert nem létezne ma magyar görögkatolikus egyház, ha magyar identitású és nyelvű görögkatolikus hívek évtizedeken keresztül nem küzdöttek volna érte. És ezekben a küzdelmekben nem a papság vitte, tartotta magasra a zászlót,

mert nem is tehette, hiszen egyházfegyelmi kötelezettségeik voltak, és voltak olyan püspökök, akik ezt kifejezetten tiltották is, hogy magyar görögkatolikus papok ilyen mozgalomban részt vegyenek. Voltak olyan püspökök, többnyire a munkácsi és az eperjesi, akik jóindulatúlag támogatták ezt, de aztán, amikor a Szentszék tiltotta, akkor nekik is tiltani kellett, és volt úgy, hogy fegyelmi eljárást is kellett indítani. Viszont a híveket ez nem tartotta vissza, és itt

ki kell emelni a hajdúdorogiakat, akik kezdettől fogva ennek a küzdelemnek a nagy harcosai voltak. Számtalan hibát elkövettek, tegyük hozzá, de azt, hogy az ő kitartásuk nélkül magyar görögkatolikus egyházról nem beszélhetnénk, ez egészen biztos.

Ha most föltesszük a kérdést, hogy a magyar görögkatolikus egyházban hol van ez a világi jelenlét? Nem tapasztaljuk meg. Amikor 1912-ben létrejött a Hajdúdorogi Egyházmegye, aztán 1924-ben a Miskolci Apostoli Kormányzóság, még akkor is rengeteg világi hívőt találunk az egyház környezetében, akik tevékenyen működtek az egyház érdekében, akik az akkori püspököket rengeteg területen tehermentesítették. Ma már el nem tudnánk képzelni azt, ami megtörtént a tízes és a húszas években is: hogy a magyar görögkatolikus egyház ügyeiről, és általában a görögkatolikusoknak a helyzetéről, egy világi ember, Illés József, országgyűlési képviselő, jogtudós, évente jelentést tett személyesen először XV. Benedeknek, aztán XI. Pius pápának. Minden évben januárban fogadta őt a pápa, és neki átadott egy jelentést arról, hogy mi a helyzet. Egy világi ember. Ma az, hogy egy világi ember eljusson a pápához, és ott egyházi ügyekben tárgyaljon a pápával, teljesen elképzelhetetlen. Pedig ez így volt egészen a II. világháborúig. Nagyon sok világi tevékenykedett, akár a sajtó területén is, nem kézi vezérelten, hanem önállóan, a magyar görögkatolikusok érdekeinek a képviseletében. A MAGOSZ nem egy kirakatszervezet volt, hanem olyan, amelyik akár még a püspökkel is vitába szállva működött és dolgozott.

Ez a történet ott szakadt meg, hogy 1945 után Magyarországon egy új társadalmi rend alakult ki, amely kiirtotta a civil társadalmat. Nem csak az egyházit, hanem általában a civil társadalmat. Megszüntette az egyházi egyesületeket is, a mozgalmakat is. Minden, ami egyházi részről a társadalom befolyásolására alkalmas volt, ezeket megszüntette. És ezzel ki is irtotta, mivel évtizedeken keresztül, 1990-ig fönnmaradt, ki is irtotta a civil társadalmat, illetve az egyházban a világi jelenlétet. És ez nem épült újjá. Ez nagyon fontos. 1990 után nagyon sok nyugat-európai segítséggel Magyarországon újjáépült a civil társadalom. Több tízezer civil szervezet és egyesület van, meg érdekképviseletek: változatosak. Az egyházban viszont nem épült újjá. Nincsen. Voltak mindig törekvések, kezdeményezések, de aztán igazából ezek ott szakadtak meg, és ott szakadnak meg, amikor a résztvevők rájönnek arra, hogy nincs érdemi beleszólásuk a dolgokba. Az egyház felépítése ezt ma már nem teszi lehetővé.

Ez akár egyfajta kritika is?

Ez kritika. És úgy gondolom, hogy mivel sok teret kap a mi közbeszédünkben is a szinodalitásnak a gondolata, én úgy gondolom, hogy erre lenne érdemes visszatérni. És ez egy fájdalmas dolog, mert nyilvánvalóan meglévő struktúrákat megváltoztatni nagyon nehéz. Viszont úgy gondolom, hogy ez még a püspökeinknek is óriási segítség lenne. A felelősség megosztásának a lehetősége.

Mint tudós, igyekszik objektív maradni az ember, de milyen hatással volt atyára, mint görögkatolikusra és mint görögkatolikus papra a kutatás egésze és ennek a műnek a megírása? Mit és hogyan tett hozzá a hitéhez ez az elmúlt néhány év?

Úgy fogalmaznék, hogy számomra az, hogy görögkatolikus papként foglalkozhatok a saját egyházamnak a történetével, olyan, mint egy múltba induló zarándoklat.

Nyilvánvalóan a történész szakma eszközeivel is tárgyilagosságra törekedve végzem a munkát, de amikor a történetben újra és újra visszaköszönnek olyan nevek, amelyek a családomhoz, felmenőimhez tartoznak és őket jelölik, akkor az természetesen hatással van rám is. És én úgy érzem, hogy engem nemcsak lelkesített az ilyen felfedezés, hanem mindig meg is erősített abban, hogy azért a mi egyházunk egy küzdelmekben született egyház, nagyon sok minden rátapadt, ami nem volt feltétlenül szükséges, hogy rátapadjon, mert rossz döntések születtek. Viszont alapvetően az egésznek az origójában van egy lelkipásztori igény, amit minden korban tisztelni kellene: az, hogy

magyarul értő emberek magyarul akartak imádkozni. Ez egy teljesen egyszerű dolog. És úgy gondolom, hogy mivel a mi egyházunknak a kezdetén ez az igény jelen volt, ezért a mi egyházunknak a léte teljes mértékben indokolt.

És jó is, hogy így alakult. És bízom abban, hogy jövője is lesz. Mert ahogy említettem, a történelemkutatás a jelenről, meg a jövőről szól. És sose szabad elfelejtenünk azt, hogy a mi egyházunk egy ilyen egészen sajátos konstellációból jött létre: bizánci ritus, katolikus hit, magyar identitás, ami ugye a magyar történelemben egy adott helyen, egy adott időpontban felfedezhető, vagy érzékelhető létszámú vallási közösség kialakulásához vezetett. De nem szabad elfelejtenünk azt, hogy azok a gazdasági, társadalmi, demográfiai folyamatok, amelyek létrehozták ezt a közösséget, ezek ugyanúgy le is bonthatják. Napjainkban is zajlanak demográfiai változások, akár itt a környékünkön is. Még a migrációban nem is vagyunk érintettek. De azért látjuk azt, hogy Magyarországon is egyre átalakulóban van a társadalom, belső migráció mindenképpen van. Hagyományos görögkatolikus területek kezdenek kiürülni. Ezek a változások, amelyek minket létrehoztak, akár még a létünket is veszélyeztethetik. Ezért kell nagyon átgondolt döntéseket hozni, hogy mi szolgálja ennek a közösségnek a megmaradását. És úgy gondolom, hogy mivel kicsi közösség vagyunk, ezek a társadalmi, demográfiai változások sokkal gyorsabban, hamarabb érintenek minket hátrányosan, mint mondjuk egy többmilliós közösséget. Ezért nálunk, a mi berkeinkben

minden döntésnek, még kisebb jelentőségű döntéseknek is, alapvetően arról kell szólniuk, hogy szolgálják-e a megmaradásunkat vagy nem szolgálják. Mindig kicsiben kell gondolkodni. Lehet nagyban is tervezni, de a lényegi kérdésről sem szabad elfeledkezni, hogy az, amit most eldöntünk, amilyen irányba most elindulunk, az vajon hosszú távon valóban szolgálni fogja-e a mi közösségünknek a megmaradását. Ez a fő kérdés.

Atyának személyesen mit jelentett ennek a könyvnek a megírása? Tulajdonképpen lezárhat egy korszakot most az életében?

Személyesen mindenképpen azt jelenti, hogy egy hosszú kutatómunkának egy fontos állomásához érkeztem. Lezárni nem zárnám le, mert én is olvasgatom azóta, mióta kezembe vehetem a szöveget, és látom a hiányosságait, meg nyilvánvaló területek ki is maradtak. De ezek abban segítenek, hogy a következő feladatokat tudjam megtervezni. Már nagyjából látom is, hogy a következő években, ha Jóisten megsegít és tudom csinálni, akkor milyen területen szeretnék kutatásokat végezni.

Nagyon köszönöm a beszélgetést.

Én köszönöm a lehetőséget.

A fenti interjú csupán egy részlete podcast csatornánkon meghallgatható teljes beszélgetésnek. Kattintson!

Podcast a Médiatárban. Kattintson!

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye