The Meeting of our Lord and Savior Jesus Christ in the Temple

A teljes beszélgetést ITT hallgathatja meg.

Egy újabb találkozásról szól a február 2-án tartott katolikus ünnep: gyertyaszentelő, másnéven az Úr találkozása Simeonnal. Mi is hívta életre ezt a találkozást? Nevezhetjük ezt tervszerűnek Isten emberrel való művében? És ha igen, miért?

A kérdésfeltevésben te is azt mondtad, hogy gyertyaszentelő, más néven az Úr találkozása Simeonnal. Én fordítva mondanám: ez a Találkozás ünnepe, az ősi görögkatolikus elnevezése is ez az ünnepnek, és persze a gyertyaszentelő is ott van mellette, de nagyon fontos megragadni az ünnep az eredeti lényegét.

[…]

Én mindig az ősi tanításokat keresem abban, hogy egy-egy ilyen ünnep miért is emelkedett az ünnepek sorába. Nagyon szeretem a találkozás elnevezést ezzel az ünneppel kapcsolatban.

[…]

Minden találkozást az életben, ami fontos nekünk, a szeretet hívja életre. Az Isten végtelenül szereti az embert, és az, hogy ő magához akarja valahogy hívni, találkozni akar vele, ez a terv része. De ez nem azt jelenti, hogy mindent megírt előre.

Mondok egy történetet. Nagyapám hazaszökött a második világháborúban a szibériai fogságból, mert megtudta, hogy ikrei fognak születni. Szegények meghaltak utána, de a lényeg nem ez, hanem hogy az életét kockáztatva is meglépett a szibériai fogságból megnézni a gyerekeit, mielőtt elvesztette őket. És ebben a történetben is benne van az, hogy ’hajt engem a szeretet valaki felé. És nekem ez nem elég. Ha szeretem őt, akkor én vele akarok lenni’. A szerelmes történetek is erről szólnak.

És erről szól az Istennek a meghívása is Simeonnal kapcsolatban. Az Isten közeledik: mindenütt ott van ez az üdvtörténetben. A karácsony is erről szól. Közeledik hozzánk az Isten. Kérdés: te közeledsz-e hozzá? … És ezek a találkozások így jönnek létre. Ez a magja, és ez a lényege.

A tervszerűségben van igazság, mert Istennek egy nagy terve van: hogy velünk együtt legyen. Simeon életében is: ad egy ígéretet az elején, amit a végén teljesít be. Ezért különleges ez a történet. De kell hozzá Simeon akarata, ennek az ígéretnek az elfogadása is.

Ha mi, a ma emberei egymásnak ígérünk valamit: felhívlak, megkereslek, meglátogatlak, neked adok valamit stb. olyan zokon tud esni, ha nem történik meg azonnal. Annyira hirtelen szeretnénk ezeknek a vágyaknak és ígéreteknek a beteljesülését. Mindenféléket gondolunk a másikról, vagy akár magunkat kezdjük vádolni. Hogy lehetett ilyen jól viselnie ezt a késleltetett megvalósulást Simeonnak? Hogyan tudjuk ebben a tekintetben Simeon magatartását példaként látni magunk előtt?

Jó példát nem nehéz látni benne, de annál nehezebb követni ezt a példát, és ennek meg is van az oka. És nemcsak mi vagyunk az oka, hanem az a világ, amiben most élünk. Én bevallom őszintén, hogy nem tudom, pontosan mikor kapja ezt az ígéretet az Istentől, de biztos nem két perccel azelőtt, hogy ez beteljesedik. És nekem a fejemben mindig is egy ilyen végletes kép volt erről, hogy akár kaphatta fiatalon is. Miért ne? Az isteni kinyilatkoztatás, ahogy az egyik nagy mágus mondja az egyik nagyon híres könyvben, „nem késik, hanem akkor jön, amikor akar”.

Egyébként mindegy, hogy csak pár évet várt rá, vagy évtizedeket, mert a mai világra egyik sem jellemző. Belegondolunk-e abba, hogy Simeonban micsoda türelem és elkötelezettség volt? Kap egy ígéretet az Istentől, és meg tudja várni, hogy ebből mi lesz. Bizakodik. Ott van. Figyel.

Amit sugallt a kérdésed, az nagyon igaz szerintem. És a mai világban egyre igazabb: az instant ígéreteknek a korában élünk, ahol minden egy kattintásra van tőlünk; a bombarecepttől a szentek életéig: minden. És még a csúnyább dolgokat nem említettük. Egy pillanat alatt elintézünk bármit, ami emberileg lehetséges a távolból. Az instant ígéretek kora pedig instant emberekké tesz minket.

Az, hogy kapunk egy fontos ígéretet, amire még holnap is emlékszünk, és holnaputánra tervezünk vele, kezd kiveszni a világból. Ez óriási probléma. Instant ígéretek és instant kattintások korában élünk, és ennek szöges ellentéte Simeon és az az ünnep, amit ma látunk.

Van egy ember, aki kap egy ígéretet Istentől, és évekig vár. Hosszú távon. És bízik ebben az ígéretben: micsoda tanúságtétel! Ő azt a találkozást, melyben az élete beteljesedik, megérdemelte. Ő azért megharcolt. Ez is hiányzik a mai korból. Nemcsak az instant ígéreteket szeretjük, hanem az instant jutalmakat is. Mert nem igazán akarunk megharcolni már azért, amink van. Elfelejtettük. Világszinten is, Európa szinten is, keresztény szinten is. És ez nagyon nagy probléma.

Ez az ünnep ilyen szempontból egy nagyon fontos üzenetet vihet: az Isten legfontosabb ígéretei hosszútávúak. A keresztény életben: Jézus nem kampányolt azzal, hogy mindent instant megold. „Aki utánam akar jönni, vegye föl a keresztjét és kövessen engem”, mondja Jézus.

[…]

Meg tudom-e érteni ezt a hívást, meg tudom-e becsülni, meg tudom-e őrizni a szívemben ezt az ígéretet, amit én is kapok az Istentől, és meg tudom-e várni Őt. Óriási kérdés.

A ma embere, mi, telve keserűségeinkkel, bajainkkal, problémáinkkal képesek vagyunk-e felismerni, hogy elérkezett az a pillanat, amit vártunk? Hogy ez az, amire vártunk. Az emberi természet sajátja, hogy akaratunk, miután kielégül, újabb cél felé tör, újabb ígéretre vágyik, újabb vágyakat kezd kergetni. Tudunk-e, kell-e megelégednünk és megnyugodnunk, mint ahogy Simeon tette ebben a találkozásban? Tudunk-e kapott ajándékainknak örülni, és hogyan kell utána cselekednünk?

Minél kevesebb a várakozás, a küzdelem valami iránt, azzal egyenesen arányban csökken a jutalomnak az érzése is. És ez visszafelé is működik.

[…]

Simeon egy egyszerű ember volt, aki kapott egy ígéretet, és ezt a hívást mindannyian megkapjuk az Istentől. Ő abban volt különleges, hogy oda is figyelt erre a hívásra. Hogy ő hűséges tudott hozzá lenni. Nyitva volt a szeme és a szíve.

[…]

Szerintem nem először ment a templomba akkor, amikor az a két ismeretlen, a fiatal hölgy a párjával – József és Mária – a kisgyermekkel oda belépett. Ő ott volt, figyelt. És akkor be is teljesedett a nagy pillanat. Mindegyikünk életében vannak ilyen nagy pillanatok. Én ezt hiszem és vallom. És ezek a nagy pillanatok mindig más és más köntöst öltenek. Van, hogy egy szenvedés, van, hogy valaki elvesztése. De van, hogy egy öröm, egy siker. Van, hogy egy katarzis: bármi lehet. Ezek a pillanatok ott lesznek, amikor az Isten belép a mi életünkbe is. Csak van itt egy nagyon nagy kérdés: mi ott vagyunk-e abban a pillanatban?

Mert a mai ember nincs ott a saját pillanataiban.

De hogyha ott vagyunk, akkor utána egy másik élet következik. Ezt nem lehet kikerülni...

Az mindig egy új fejezetet nyit. Simeon ezért mondja, hogy „Most bocsátsd el Uram, a Te szolgádat.” Lezárult a fejezet. Az a fejezet a múlté. Ő azt végig járta, és most világosan valami új kezdődik. Ez az, amiről beszélsz. Mindannyiunk életében így van ez. Így kell, hogy legyen. Ez így természetes.

Lukács azt írja: Simeon „a Lélek sugallatára ment a templomba”. Őt vezette valami. De ahhoz engedned kell vezetni magadat. Oda kell figyelni erre az ihletésre, amit a Szentlélek hoz. Az Isten sugallatára megy a templomba, és ott van. Ő megérkezik abba a pillanatba. És én nagyon félek attól, hogy ma rengeteg ember van, aki nem érkezett meg a fontos pillanataiban.

Ott vannak az ünnepek: tálcán kínálják, hogy legyenek ilyen pillanataink, hogy megérintsen egy karácsonyi üzenetben az, hogy engem szeret az Isten. De ehelyett van égősorunk, meg novembertől plázakarácsony. Csak ez nincs: nem érkeztél meg a pillanatba.

A Szentlélek korában élünk, miért ne segítene? Csak kérd! Aki kér, az kap, aki keres, az talál! Kéred-e? Keresed-e? Vezet-e téged? Hagyod-e, hogy vezessen? Simeon hagyta. A lélektől vezéreltetve volt ott a templomban. És akkor megérkezett az a pár. Eljött a pillanat. Ott volt.

A fogyasztói társadalom arra épül, hogy pörgetni az egyik vágyat a másik után. Ebbe bele vagyunk szorulva ma. És hozzá vagyunk ehhez szokva. Pörgetjük az egyik vágyat a másik után.

Az Isten olyan pillanatokat ad, ami tényleg örökre szól. És ezt nem szabad utána megkérdőjelezni. Nem szabad utána eltagadni. Nem szabad utána ehhez hűtlennek lenni. Hanem pont fordítva: ezt ápolni kell a szívünkben, és őrizgetni, és nevelni és ebből élni. Mert ezt az isteni kegyelmet nekünk is adni kellene másoknak. Csak kérdés, hogy mit tudunk adni, ha nekünk sincs.

„Most bocsásd el Uram, a Te szolgádat” – mondja Simeon. Mit is kér ezzel az Atyától? A beteljesítő halált? Hogyan viszonyul ez a kis történet a halálhoz? És milyen megjelenési formái vannak még a Szentírásban, melyek a halálhoz való emberi viszonyulásunkat befolyásolhatják, melyek a halál fogadására, elfogadására, mondhatnám úgy is: meghalni tanítanak?

Simeon ezzel a mondatával, hogy „Most bocsátsd el Uram, a Te szolgádat”, egy olyan hősies dolgot tesz, egy olyan egészséges példát mutat, amit nagyon sok keresztény tud mutatni, ha hitben élte az életét. De ez a hit kell hozzá, hogy így tudjak viszonyulni egy fejezet lezárásához. Itt, Simeonnál a fejezet vége a földi élet vége. Úgy élte végig az életét, hogy hűséges maradt az ígérethez, amit az Isten adott.

Látjuk sokszor ennek az ellentétét is: a lázadást, a „Miért engedi ezt Isten!” felkiáltásokat, az elfordulást, az isten-átkozást, ez is egy reakció. […] Csak nem biztos, hogy ez az, amire szánt minket az Isten.

Ha a halálról gondolkodunk, kétféle módon látjuk a halált – és mind a két megközelítés jelen volt az emberiség történetében.

A nagy tolvaj: mert elvesz tőled mindent. Kicsavarja a kezedből az irányítást, amit a legtöbben imádunk, sajnos, és kicsavarja a kezedből a vagyonodat. Kicsavarja a kezedből mindazt, amit elértél itt, a Földön. Mindazt, amit összegyűjtögettél, elraktározgattál, félretettél, féltve őriztél, amit nem mondtál ki. Ezt mind elveszi tőled. A nagy tolvaj ugye milyen igazságtalan?

A másik felől meg ott volt az a gondolkozás, már a sztoikusoknál, sőt még előttük is, az emberiség őskorától, attól a szent pillanattól, hogy az Isten az embernek megadta, hogy ő ember legyen, és van értelme és szabad akarata. A szabad akaratra való rádöbbenés pillanatában rájött az ember arra is, hogy meg is fog halni, ez az átka egyben e tudásnak. Egyből ott volt egy másik gondolkozás is, már az ókortól fogva, hogy a halál az egyetlen igazságos dolog. Mert a halál az, aki mindenkit elér, aki mindenkit egyaránt vesz, nincs előtte gazdag, szegény, fiatal, öreg, fiú, lány, tök mindegy neki: az egyetlen igazságos dolog.

Akkor most kinek van igaza? Nagy kérdés. Én azt gondolom, hogy a Szentírásból érdemes kiindulni, meg az Isten örömhíréből. Sokféle megközelítés van a Szentírásban is ezzel kapcsolatban. Lehetne nekem bölcselkedni: ahogy élünk, úgy halunk, de az élet nagyon sok mindent tartogathat. Papként annyi haláleset gyászolásánál voltam már ott, hogy nem merek ilyen nagy igazságokat mondani. Mert nagyon sokszor nagyon fájdalmas ez, nagyon egyedi esetek vannak, nagyon nehéz témakör.

De egy biztos, hogy minden görögkatolikus Szent Liturgiában a jó halál kegyelmét szoktuk kérni. Mert az kegyelem.

Elmondok itt egy sztorit. Láttam egy videót egy keleti szerzetesről amint meghal.

Hosszú szakállal, szerzetesi ruhájában feküdt az ágyban, és imádkozta a csotkit. Pörgette a csotkit. A kis öreg szerzetes nézett, a csotkit imádkozta, olyan szép volt az arca, én nem tudom másképp mondani ezt neked, és akkor egyszer csak letette a csotkit, keresztet vetett és behunyta a szemét: a jó halál kegyelme. Az Isten erre méltatta, nem mindegyikünknek adja meg, nem is reklamálhatunk: ez a jó Isten posztja, majd eldönti, hogy melyikünknek mi jut. De van ilyen. És ha nagyon szenvedett volna, valószínűleg akkor is tudott volna valahogy méltósággal elmenni. Mert volt benne egy olyan attitűd, amit egész életében gyakorolt.

A halál mindig próbatétel lesz, mindig, s mindaz, ami vele jár: a félelem, a fájdalom, a búcsúzás. Az egyik jezsuita atya mondta, hogy keresztényként se döngessük a mellünket: nem arról van szó, hogy mi nem félünk a haláltól. Félni ér, ő így mondta, csak kétségbe ne essünk. Ez nagy különbség. És mi minden görögkatolikus temetésen az apostoli szakaszban Szent Pál leveléből olvassuk föl, aki azt mondja: „ti ne legyetek olyanok, mint akiknek nincs reménységük”. Óriási mondat. Mert ez az egyetlen dolog, ami megkülönbözteti a mi halálunkat bárki másétól. Hogy abban a pillanatban is van mibe kapaszkodni. És Krisztus föltámadásának a fényében látjuk mindig a halált is. És Simeon szerintem ugyanúgy az isteni ígéretnek a fényében látta ezt a véget.

És itt akarok visszakanyarodni egy nagyon fontos dologra, amit az elején kérdeztél, és ez válasz az első részére is a beszélgetésnek, és az utolsónak is. Ebben a mondatában fejeződik ki igazán, hogy ő megvilágosodott az Istenben. Azt mondja, hogy „Most bocsátsd el Uram, a Te szolgádat”. Ez a saját életére vonatkozik.

És tudja, hogy lezárult.

És tudja, hogy megvolt az értelme.

És tudja, hogy az Isten ígérete beteljesedett rajta.

Ez a beteljesedés. Ez a megvilágosodás: amikor ezt az ember fel tudja ismerni, és el tudja fogadni, még ha a saját haláláról is van szó. Simeon el tudta fogadni. Ebben látszik az ő egész életének a bölcsessége. Simeon tudott találkozni az Istennel, tudta a rendjét. Érezte a rendjét. Ez a megvilágosodás.

Kispál és a Borz furcsa szövegeket írt. Mikor először hallottam tőlük, hogy beszél, aki keres, hallgat, aki talál, akkor azt gondoltam, hogy ez valamilyen prófétai üzenet szerintem. Az én életemben egy nagyon fontos üzenet. Simeon sem beszélt már tovább, hanem hallgatott. Ő megtalálta. Beszél, aki keres, hallgat, aki talál. Simeon talált, és azt mondta, hogy be van fejezve.

„Most, bocsátsd el Uram, a Te szolgádat.” Óriási dolog. Ez olyasmi, amit ennek az ünnepnek a kapcsán biztos, hogy érdemes átgondolni, és kicsit valahogy a mi életünkre is alkalmazni.

A teljes beszélgetést ITT hallgathatja meg.

Forrás és fotó: P. Tóth Nóra, lejegyezte: Juhászné Szabó Erika

Nyíregyházi Egyházmegye