Érintő – vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

Mt 6,14-21

A mai vasárnap, amely a hagyomány szerint vajhagyó vasárnapként szerepel az egyházi életünkben, jelzi, hogy elközelgett az egyházi év legszebb és egyben legnagyobb áldásokkal kecsegtető időszaka: a nagyböjt. A szent negyven nap, a készület ideje: többféleképpen is ismerhetjük a böjti időszakot. Ám nagyon sokan nemcsak ismerjük, hanem félre is ismerjük ezt a valóban lelki gyümölcsökkel kecsegtető időszakát keresztény életünknek.

Tanítványaimmal a hittanórákon magunk is készültünk a böjti időszakra. Egyikük a kérdésemre, mit jelent nekik a böjt, félénken válaszolt: – Félelmet, Tibi atya! – Mégis mitől félsz? – kérdeztem meglepődve. – Attól, hogy most negyven napig nem ehetek húst! – válaszolta. Gyermekien őszinte válasza megdöbbentett. Megdöbbentett, hogy mennyire félreismerjük a böjtöt: hogy csupán éhségtől korgó gyomrú, száraz kenyérhéjat rágcsáló keresztényeket látunk magunk előtt, ha a böjtre gondolunk; hogy csak úgy tekintünk rá, mint egy újabb megszorításra, lemondásra, önként vállalt szenvedésre. Ezt pedig ki vállalja szívesen? Ki akar így böjtölni? A kérdésre pedig egyszerű a válasz: ha csak ezt jelenti a böjt, akkor senki. Egyébként is nagyon nehéz a mai világban a böjtről, az önmegtagadásról, a lemondásról beszélni. Sokan alapból elutasítják, a régi idők őskövületének tartják ezeket. Mások böjtölnek, de csupán egészségügyi célból.

Mégis: akkor mitől több, mitől üdvös a keresztény ember böjtje? Azt gondolom, erre a felvetésre maga Jézus Krisztus adja meg a választ a ma hallott evangéliumban. Egyszerűen, de kristálytisztán.

A böjt ugyanis Jézus tanítása szerint nemhogy lemondás, áldozathozatal és szegénnyé válás, hanem egyenesen kincsek gyűjtése! Azaz: gazdagodás! Amikor a böjtről beszél, egyenesen arra figyelmeztet bennünket, hogy gyűjtsünk kincseket. Olyanokat, amelyeket nem rág meg a moly és nem emészt el a rozsda. Örök kincsekről beszél, és pont a böjt kapcsán. Gyűjtésről, gazdagodásról szól és nem lemondásról. Csodálatos alkalom és lehetőség – Jézus szavainak a fényében – ez a negyven nap. Hiszen így már nem arról gondolkodom, hogy mit fogok ezalatt az idő alatt elveszíteni, hanem arra figyelek, hogy mivel leszek gazdagabb. Ha pedig a gazdagodásom, a lelki növekedésem a cél, akkor máris jó úton vagyok a szent negyven nap helyes eltöltése irányában.

Igaz, ez az út jár némi lemondással. Le kell ugyanis mondanom a hamis, az értéktelen kincseimről. Azokról, amelyek csak látszólag tesznek gazdagabbá, közben pedig eltávolítanak önmagamtól, embertársaimtól és Istentől. Mi pedig igazi kincseket keresünk, isteni kincseket.

Ilyen módon neki kell kezdenünk egy kis gyomlálásnak. Kihúzni azokat a gazokat, amelyek csupán igazi kincseink elől veszik el az éltető táplálékot. Erre csodálatos alkalom és lehetőség az előttünk álló böjti időszak. Most gyomlálhatunk: felismerve, erősítve és táplálva az értéket, félredobva a haszontalant, a talmit, az értéktelent. Nem egyszerű a feladat: időt, önismeretet és végtelen bátorságot követel meg tőlünk. De ahogy a kiskertünkben is a gyomlálás után indul növekedésnek a palánta, és hoz sokszoros termést, úgy lelkünk is növekedéssel és bőséggel hálálja meg szorgos munkánkat. Ami pedig a legnagyobb biztonságot adja munkánknak az az, hogy a legnagyobb kertész, Jézus Krisztus siet segítségünkre, aki maga adja az erőt munkánkhoz és a bőséges termést fáradozó gyermekeinek.

Ha pedig a kertészkedésnél tartunk, engedtessék meg, hogy saját példámat hozzam segítségül. Egyik emberi gyarlóságom, hogy nagyon szeretem az erős paprikát. Tudva ezt egyik kedves elsőpéntekes nénink, még a tél kezdete előtt megajándékozott néhány tő habanero paprika palánttal. Fűtött, világos helyen gondozgattam, és reménykedve vártam, mikor ízlelhetem különösen csípős termését. Ám egyik nap meglepődve láttam, hogy kezd elhervadni a paprika. Kétségbeesésemre feleségem adta meg a választ, amikor szelíden megkérdezte: „mikor locsoltad meg szerencsétleneket utoljára?” Válasz nélkül és pironkodva ragadtam meg a locsolót és öntöztem meg palántáimat. Szinte hallani lehetett a növények hálás sóhaját, amivel megköszönték az éltető folyadékot.

A lelkünk is ilyen gyakran elhanyagolt palánta, amely áhítozik a víz, az életadó folyadék után. Ha a nagyböjtre úgy tekintünk, mint lelkünk Isten igéjével, jócselekedetekkel, szeretettel való öntözésére, akkor sokkal szívesebben és a bőséges termény reményében kezdhetjük el azt.

Kívánom, hogy az előttünk álló böjti időben legyen erőnk a gyomlálásra, az igazi kincsek megtalálására, legyen Isten kegyelme öntözője és ösztönzője minden jó szándékunknak, hogy meglátva a feltámadott Krisztus kegyelmét együtt örülhessünk az örök élet bőséges termésének. Ámen.

Az elmélkedést meghallgathatja podcast csatornánkon.

Szöveg: Egri Tibor, fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye