Nagy dolgokat cselekszik az Úr: az igazi ökumenizmus egy vegyes házasságban – a házasság hetét ünnepeljük II.

Orsi és Csabi mindketten zenészek, mindketten sokgyermekes család tagjai. Még egy közös vezérfonala van az életüknek: a mély istenhit. Csakhogy egyikük büszke református, másikuk mély gyökerekkel rendelkező görögkatolikus család sarja. Mi történik, ha két ilyen fiatal egymásba szeret? Mi sül ki abból, ha egyikük Bibliával megy az első randira? Hogyan alapít családot két élő hitű, de eltérő egyházi hagyományt követő fiatal? Milyen vallásúak legyenek a gyermekeik? Hogyan éli meg a hitét egy ilyen család? Hogyan fogadja a nagycsalád a „fekete bárányt?” Ezekre a kérdésekre kaphatunk választ az alábbi beszélgetésből, mely nem csak a házasság hete, hanem a nemrég véget ért ökumenikus imahét kapcsán is időszerű.

Hogyan ismerkedtetek meg?

Orsi: Mindketten a Szegedi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán tanultunk, én hárfa szakon, Csabi klarinéton. Ebben a minőségünkben gyakran vendégszerepeltünk különböző zenekarokban, egy ilyen alkalommal találkoztunk először.

Csabi: Néha láttam Orsit az egyetemen, láttam rajta, hogy szép, csinos lány, de nem foglalkoztam vele többet. Miután egy békéscsabai koncerten beszéltünk egymással, rákerestem a nevére az interneten, és megtudtam, hogy aktív a görögkatolikus parókia életében. Akkoriban volt egy viharos kapcsolatom, aminek hamarosan véget vetettem, és elhatároztam, hogy szeretném Orsit jobban megismerni.

Orsi: Kezdetben egyetemi ügyekkel kapcsolatban keresett, de ahogy egyre többet beszélgettünk, hamar rájöttünk, hogy bár különböző módon, mégis azonos az életfelfogásunk.

Reformátusként mit gondoltál az eltérő hitről?

Csabi: Az már világos volt, hogy aktív tagja a parókiának, tehát gondoltam, hogy fontos neki a hite. Sok fejtörést okozott ez a tény, nem tudtam eldönteni, hogy udvaroljak-e neki, vagy sem, mert nekem is meghatározó volt a református identitásom. Aztán hosszas töprengés után arra jutottam, hogy

Szerintem Isten előtt nem azon áll vagy bukik a hitünk, hogy Mária szülés utáni szüzességéről, vagy hasonló hittételekről hogyan gondolkodunk, hanem azon, hogy az Evangélium megjelenik-e az életünkben. Nem a dogmatikai kérdések fontosak a mindennapi életben, hanem, hogy hitből élünk. Egy hétköznapi példával élve: ha letört, bosszús vagyok, akkor a más felekezetű feleségem is meg tud vigasztalni egy zsoltárverssel, egy imádsággal, amivel nem csak kizökkent a rossz kedvemből, de az Istennel való kapcsolatomat is segíti. Ehhez az állapothoz azonban rögös út vezetett, keményen meg kellett dolgoznunk érte.

A szerelem mellett kardinális kérdés volt az eltérő hitetek. Hogyan nyilvánult ez meg az udvarlás alatt?

Orsi: Az első randira Bibliával jöttél! (Nevetnek.)

Csabi: Hát, igen. Most szép, hogy már ilyenekről beszélünk, de az udvarlás alatt azért próbáltuk egymást győzködni, adogattuk egymásnak a könyveket, amiket el is olvastunk.

Orsi: Én máig nem olvastam el az egyiket (nevetnek). De igyekeztünk meghallgatni egymást, Kálvin-kommentárokat és katolikus dogmatikát olvastunk együtt, és igazából onnantól kezdve, hogy komolyra fordult a kapcsolatunk, minden vasárnap két helyre jártunk templomba.

Csabi: Nekem fontos volt, hogy mindent átbeszéljünk, mielőtt komolyra fordult volna a kapcsolatunk. Tudnom kellett, mit gondol bizonyos dolgokról, hogyan hisz. Nem akartam, hogy pusztán az előítéletemből fakadóan képzeljek valamit a katolikusokról, hanem valóban meglássam, milyen a hitük. Az ismerkedés elején főleg erről volt szó. A szüleink is fiatalon házasodtak, én sem párt kerestem magamnak, hanem feleséget, akivel leélhetem az életem, gyerekeket nevelhetünk, és ez csak úgy megy, ha előbb meggyőződök a hitéről.

Voltak nehézségek e téren?

Csabi: Voltak. Nekem mélyvíz volt, amikor elkísértem Orsit az egyik ifjúsági gyalogos zarándoklatra. Máriapócson kijöttem a templomból, mert nem bírtam nézni azt a sok embert, amint csókolják az ikont. Minden nap más pappal vitatkoztam, aztán a végén már nem volt kivel. Valamelyik ment Fülöp atyához panaszkodni, hogy kezdjen valamit evvel a református gyerekkel, mert már nem tudnak vele vitatkozni. Ő meg mosolyogva mondta, hogy az egyik unokahúgának udvarolok. (nevetnek.)

Orsi: Csabi gyülekezete a kevésbé elfogadók közé tartozik. Sokan nem nézték jó szemmel, hogy görögkatolikus lánynak udvarol. Egyszer „letámadta” egy hölgy, hogy tudja-e, hogy mit tesz, és, hogy bálványimádó vagyok… Volt olyan is, hogy kijöttem egy istentiszteletről, mert fájó volt hallgatni, ahogy éppen a katolikus hívekről beszélt a lelkész.

Csabi: Az eset után beszéltem a lelkésszel. Én magam is vívódtam, egyrészt ki kellett állnom a feleségem mellett, aki félő volt, hogy többet nem is akar majd a templomunk közelébe jönni, másrészt alázattal kellett neki jeleznem, hogy Orsi ezekből többet sérül, mint épül. Azt gondolom, hogy komolyan vett, és a továbbiakban éreztük rajta, hogy tapintatosabban fogalmaz.

Hogyan vált a különbözőség egységgé?

Orsi: Szerintem az elején mindketten azt hittük, majd „áttérítjük” a másikat. Aztán mindketten megmaradtunk a felekezetünknél, de nyitottabbá, megértőbbé váltunk a másik egyház felé. Egy idő után megértettük, hogy a különbözőségeink ellenére egyek vagyunk, és a szerelmünket ez csak erősíteni tudja. Mára a kezdeti győzködések átformálódtak egy közös hitéletté, amiben nem a saját igazunkat próbáljuk érvényesíteni, hanem a másikat a saját módján Krisztus és az üdvösség felé terelni. Istennek talán pont az volt a szándéka velünk, hogy a mi kapcsolatunk, a mi életünk az ökumenizmus élő példája legyen.

Csabi: Rájöttem arra, hogy nem olyan kirívóak a különbözőségeink. Megpróbálom meglátni ugyanazt a görögkatolikus hitben is, amit én megtaláltam a református hitben. Az istentiszteleteink eléggé különböznek, én jobban szeretem, hogy nálunk az Isten igéje van a központban, és modernebbek az énekeink. Nekem furcsa volt a sok ismétlés a görög liturgiában, de nyilván ezeknek szimbolikus jelentősége van. Túlzónak tartom a Mária-kultuszt, meg az ikonok tiszteletét is. De megismertem a görög liturgiát is, amely ugyancsak Isten dicsőségére mutat, csak más módon. Orsi egyik pap sógorához (a három közül) többször jártam beszélgetni, megismerni a görögkatolikus lelkiséget és liturgiát.

Orsi: Jártunk a parókusunkhoz, az egyik pap sógoromhoz, és később az én javaslatomra református jegyescsoportba is. Szóval nem bíztuk a véletlenre, ezek is mind megerősítést jelentettek.

Csabi: Sokat sétáltunk, beszélgettünk. Sokszor voltam Orsiéknál is, mert a családi háttér is fontos számomra. Azt láttam, hogy mind a szülei, mind a testvérei hívő, szép családi életet élő emberek. Nagyon megfogott, hogy vasárnapi ebéd közben nem egyszer a prédikációról beszéltek. Már nem maradt sok kétely bennem.

Hogyan fogadta Csabit Orsi görögkatolikus családja?

Orsi: Talán kicsit sokkoló volt mindenkinek, de az is lehet, hogy nem gondolták komolynak a fellángolásunkat. Csabit mindenki fenntartásokkal kezelte, de könnyen megtalálta a családdal a közös hangot.

Csabi: Szeretnek, elfogadnak. Főleg a sógoraim adják az ívet néha, csipkelődnek, de sosem bántóan, és én veszem a lapot, nem sértődök meg. Apósoméknál például a piarista kávéskészlet mellett, amelyeken Mária, Isten Anyja szerepel görög betűkkel, van egy számomra fenntartott ICXC NIKA matricával leragasztott csésze is. Talán ez is kicsit viccesen szimbolizálja az irántam való elfogadásukat.

Okozott fejtörést az esküvő?

Orsi: Persze. Csabi elfogadta, hogy a teológiánk szerint a házasság szentségét nekem csak katolikus pap szolgáltathatja ki. A mi részünkről mindenben kompromisszumképesek voltunk, de Csabiék gyülekezete nem. Szó sem lehetett arról, hogy katolikus pap, főleg püspök végezzen szertartást a református templomban. Olyan ötletek is fölmerültek, hogy legyen egy esküvő itt is, ott is, de ezt hamar elvetettük. Végül a megoldást az hozta, hogy a lelkészünk lánya is azon a napon ment férjhez vidéken, így Fülöp atya esketett minket egy másik református templomban, a beszédet az ottani lelkipásztor mondta.

Csabi: Én ezt elfogadtam, és csak annyit kértem, hogy az első gyerekünk legyen református. A következő kettő lehet görögkatolikus, a többit majd meglátjuk.

Hogyan nevelitek hitre a gyermekeiteket?

Csabi: Sokat beszéltünk erről is az esküvőhöz vezető úton. A keresztelőkről már beszéltem (a második kettő valóban görög lett). Megbeszéltük, hogy a hitünket közösen, családként éljük meg. Egyelőre nincs belőle semmi gond, református lányunk is énekel mindent a görög liturgián, sorban áll áldozásnál áldásért. Később lehet, hogy lesznek még kérdések, esetleg problémák is, de bízunk benne, hogy az Isten kegyelme majd átsegít ezeken az akadályokon is. Ha a református lányunk egyszer úgy dönt, hogy görögkatolikus szeretne lenni, nyilván bántana kicsit a dolog, de

Orsi: Esténként közösen imádkozunk, nézegetjük a képes Bibliát. A református lányunkat is megtanítottam keresztet vetni, de nem kötelezem rá. A gyerekek katolikus óvodába, (hamarosan iskolába is) járnak, tehát ott is ebben a szellemiségben nevelkednek. Járnak református és görögkatolikus hittanra is.

Csabi: Kezdetben minden vasárnap 9 órakor református istentiszteletre mentünk, aztán rohantunk a 10 órás Szent Liturgiára. Ebből kifolyólag egyiken sem tudtunk teljesen részt venni. Ezért Orsi egy ideig délutánonként eljárt valamelyik katolikus templomba.

Orsi: Már megszületett az első lányunk, amikor rájöttünk, hogy így nem tudunk teljes valónkkal ott lenni egyik helyen sem, nem tudunk közösségi életet élni sem. Át kellett gondolnunk, hogy megszentelni akarjuk-e a vasárnapot, vagy csak rohangálni ide-oda. Végül meghoztuk azt a nehéz döntést, hogy egyik héten ide megyünk, másik héten amoda. Nyilván nem ideális, hogy csak kéthetente járulok Szentséghez, de a családdal közösen csak így tudjuk megszentelni a vasárnapot. Az szóba sem jött, hogy külön járjunk templomba. Ez mindig közös program. A vasárnapokon kívül közösek az ünnepek is. Elég hamar kialakítottuk, hogy mikor melyik szertartáson veszünk részt. Azért előfordul, hogy mind a két helyre elmegyünk, például nagyszombaton. Az egyetlen alkalom, hogy különválunk, az húsvétvasárnap, mert a reformátusoknál olyankor úrvacsoraosztás van. Ilyenkor Csabi később csatlakozik hozzánk.

Fekete Károly református püspök a vegyes házasságról azt mondta, hogy az igazi ökumenizmus az, amikor egymás hite által gazdagodtok, megismertek egymás hitéből olyan dolgokat, ami nálatok nincsen, és ezáltal színesebbé és gazdagabbá válhat a hit, ami akár még jobban meg tudja szentelni a kapcsolatot és a családi életet. Érzitek ezt a saját házasságotokban?

Csabi: Teljes mértékben. Mint mondtam, én keményen dolgoztam ezen, és nem is nagyon tudnám ezt máshogy elképzelni, bár nyilván könnyebb az az út, amikor két görögkatolikus vagy két református házasodik. De mi tudatosan, a házasságunkat és önmagunkat Istenre bízva éljük az életünket boldogan – immár több mint nyolc éve.

Orsi: Ez a színesség tényleg jelen van a hitéletünkben. Visszagondolva szerintem nekem nagyon kényelmes volt megélni a vallásomat úgy, hogy a környezetemben mindenki hívő görögkatolikus, ez volt a természetes.

Ez a másság a kapcsolatomban „fölrázott” a hitben,

többet olvastam, imádkoztam. Apai nagyszüleim sosem tudták elfogadni, hogy római katolikus fiuk görögkatolikus lányt vett el. Talán ezért is voltak az én szüleim elfogadóbbak Csabival szemben, nem akarták ugyanazt a hibát elkövetni. Mi is átléptük ezt a korlátot, nem csak az esküvőnkön, hanem gyermekeink keresztségét illetően. A választás lehetőségét szeretnénk mi is megadni a gyerekeinknek. Már evvel is színesedett a hitünk.

Csabi: Nyilván nem szeretném, ha valamilyen vallási szekta tagjai lennének, de örülni fogok, ha istenfélő emberré válnak, akár protestánsként, akár katolikusként. Szerintem a mi hozzáállásunk is az ökumenizmus gyümölcse, melyet egymás megismerése nélkül nem tapasztalhattunk volna meg.  

Orsi: Azért jó humora van Istennek, hogy egy ilyen, masszív görögkatolikus családban a három papné után a negyedik lány egy reformátushoz megy feleségül. Szokták is mondani a családtagjaim viccesen, hogy mi vagyunk a fekete bárányok. Azt is hozzátenném, hogy eleinte ridegnek, zártnak tűnt a református közösség, darázsfészekben éreztem magam. Éreztem a pillantásokat, hallottam az összesúgásokat a hátam mögött. De mára ez is megváltozott. Részt veszek ott is a női közösségben, ahol jobban megismertek, és látták rajtam, hogy nem „bálványimádó” vagyok, hanem istenhívő, látják rajtunk, hogy eleven hitünk van, melyet együtt élünk meg, és eszerint neveljük a gyerekeinket is, –   és most már elfogadnak. Mindez a szemléletváltás megint csak nem történt volna meg, ha nem ismerkedünk meg. A mi házasságunk talán rávilágít több más felekezetű hívőt, hogy nem a vallás alapján kell megítélnünk egymást. Számomra az istentisztelet sem olyan rideg már, az Isten sokszínűségét tapasztalom meg ebben is. Az esküvői meghívónkon ez a szentírási szakasz szerepelt:

Örülj és örvendj, mert nagy dolgokat cselekszik az Úr! (Joel 2, 21)

Ezt egy előrevetített bizonyosságnak gondoltuk, hogy a mi egymás hitét elfogadó szerelmünk az istenhiten alapul, az Úrral kötjük a házasságunkat, tehát bizonyosak vagyunk abban is, hogy megcselekszi azokat a nagy dolgokat, amiket a hívő embereknek megígért, illetve biztosak lehetünk benne, hogy ez egy szép szentségi házasság lesz, kegyelemmel és áldással – amit azóta is nap mint nap tapasztalunk. Minden házasságban vannak hullámvölgyek, nehézségek, próbatételek, nálunk is. De az Istenre hagyatkozva, egymás hitébe is kapaszkodva lendülünk át minden nehézségen.

Csabi: Egy másik szentírási szakasz is eszembe jutott:

„Én azonban és házam népe az Úrnak szolgálunk.” (Józs 24,15)

Evvel foglalhatnám össze a mi házasságunkat, családunkat. Nem elsősorban az a meghatározó, hogy mit mond a pápa, vagy mit mond Kálvin, hanem az, hogy egyénileg, házastársakként és családban is egyedül az Úr szolgái legyünk, és az ő útjain járjunk. Ezt szeretnénk továbbadni gyermekeinknek is, és reméljük, hogy ők is ezen az úton fognak majd járni.

Szöveg: Király András/Göröghír, fotó: Király András, magánarchívum

Nyíregyházi Egyházmegye