Otthonról haza, szétszakadva is együtt – a házasság hetét ünnepeljük IV.

Nem lehet nem észrevenni. Színes egyéniség, a maga vidámságával, extravagáns megjelenésével. Jó a társaságában lenni, ragadós a jókedve. Pedig felkaphatná minden nap a fekete kardigánt, tükrözve a hangulatát, vagy felülhetne egy érzelmi hullámvasútra. De nem teszi, nem engedi meg magának. Menekült: a szó szoros értelmében - az orosz-ukrán háború viszontagságai elől. Immár két éve él Debrecenben két lányával, Karinával és Veronikával. Férj és apa nélkül kellett felépítenie egy új jövőt családjának. A semmiből. Interjú Diana Zhurinával, a Szent Efrém Görögkatolikus Iskola német tanárával.

Hogy kerültetek Debrecenbe?

Lassan két éve, hogy Debrecenbe jöttünk Ungvárról. Előtte nagyon sokat imádkoztunk és reméltük, hogy talán elmúlik a háború, és nem kell az otthonunkat elhagyni, de nem így alakult. Viszont az elsődleges motivációnk a gyerekek voltak: oda szerettünk volna menni, ahol könnyebben be tudnak illeszkedni, és jól is érezhetik magukat a nehézségek ellenére is.

Hogyan lehet elindulni egy ilyen ismeretlen úton?

Sok segítséggel. A Katolikus Karitásznak nagyon sokat köszönhetünk. Ingatlant kellett keresnünk, meg persze nekem munkát. Az unokatestvérem egyébként debreceni, ő már tizenöt éve itt él, ő is segített minket ebben. Eleinte nehéz volt: mégis csak egy új ország, új élet: mindent fel kellett fedezni, újra tervezni. Szerencsénk is volt, hiszen én elég aktív típus vagyok, egyfajta kihívásként éltem meg a dolgot, és tudtam, hogy a Jóisten velem lesz. Persze sokat voltam szomorú, hiszen a férjem, Vladimir Ukrajnában maradt még fél évig. Nagyon aggódtam, nehogy behívót kapjon, mert akkor viszik a frontra. A férfiaknak nagyon nehéz odakint, nem biztonságos. Nem tudnak kimenni a házból sem, online dolgoznak.

Mondhatni, hogy Debrecenben a görögkatolikus egyház felkarolta a családot.

Mikor Magyarországon megtudták az adatok feljegyzésénél, hogy görögkatolikusok vagyunk, máris a Szent Efrém Iskolát ajánlották. A kisebbik lányom el is kezdte itt a tanulmányait. Persze az első lépések nem voltak olyan könnyűek, mert ukrán oktatás után egy magyar iskolában tanulni nem egyszerű. Az idősebb lányom pedig a Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumba ment, ahol német-angol tagozatra került, neki már egy kicsit könnyebb dolga volt a nyelvi beilleszkedés terén. Sőt:

Most pedig már két éve, hogy én is itt dolgozom a Szent Efrém Iskolában német tanárként. Úgy érzem, a munkatársak is elfogadtak.

Térjünk vissza Vladimirhez!

A férjem tehát nem tudott azonnal velünk jönni, mert az otthoni vállalkozását le kellett zárnia, hivatalos ügyintézés miatt ott kellett maradnia, de mindig meglátogatott minket Magyarországon ebben az átmeneti időszakban. Egy pénteken azonban hívta az ismerőse Ukrajnából, hogy már ne is menjen vissza Debrecenből, mert nem fog tudni többet kilépni a határon külföldre.

Nehezen élte meg, váratlanul érte a hír.

Téged nem?

A nők abból a szempontból szerintem könnyebb helyzetben vannak, hogy minket mindig motiválnak a gyerekek: intézni kell nekik az iskolát, segíteni őket az első lépésekben. Ezek a teendők minket, nőket lekötnek. De a férfiaknak más a missziója: fenn kell tartani a családot. Ott forogtak Vladimirban is a gondolatok: mit fogunk csinálni a későbbiekben? Hova fogunk menni? Hogyan fogunk tovább élni ebben az új nagyvilágban?

Végül is az lett, hogy még távolabbra került tőletek.

Igen, a férjemnek van egy ismerőse Angliában, és meghívta magához, hogy építsék együtt a vállalkozását: autókereskedelemmel foglalkoznak. Amit tudtunk, anyagilag belefektettük az üzletbe, lesz, ami lesz alapon. Sokat dolgoznak, és sajnos nem sűrűn tud Debrecenbe jönni. Főként ünnepeken igyekszik meglátogatni minket. Apa és férj nélkül nem könnyű...De segít a Jóisten, tudom. Nem sokkal érkezésünk után felfedeztem az Attila téren a görögkatolikus templomot, rendszeresen járok oda, és érzem, hogy Isten velünk van, csak ő tud nekünk segíteni, hogy kibírjuk ezt a nehéz időszakot. Hiszen

Krisztusnak sem volt egyszerű, igaz? Cipelte a saját keresztjét, hát felvettük mi is a miénket!

Miért imádkoztál legutóbb?

Mindig kértem a Jóistent, hogy ne legyünk olyan nagy távolságban a férjemmel. Igaz, hogy 22 éve vagyunk házasok, de akkor is szerettük volna, ha együtt vagyunk. A gyerekeknek is nagy szükségük van apára. De a férjemnek más ötlete volt. Mi mentünk el hozzá Angliába egy hónapra. Kipróbáltuk, milyen lenne, ha mi költöznénk oda. Teljesen más kultúra, más emberek. Nemcsak angolokkal, hanem rengeteg külföldivel van tele az ország. És ők már egy más Angliát szeretnének felépíteni, éppen ezért az angolokban már nagyon kevés a bizalom az idegenek felé. Emellett a gyerekek sem érezték magukat biztonságban. Egyértelmű volt, hogy visszajövök a gyerekekkel Magyarországra.

Mikor érezted, hogy új otthonotok van?

Egy év kellett hozzá, mire azt éreztem, hogy mindenki beilleszkedett. Mikor a gyerekek már nemcsak az osztálytársakról, hanem a barátaikról számoltak be itthon. Akkor már éreztem, hogy itthon lehetünk Magyarországon. Vegyes családból származom, anyukám magyar volt. Az itteni tradíció, kultúra sokkal közelebb áll hozzám, mint bármely másik. Nagyon hálásak vagyunk, hogy így befogadtak minket.

Mit tanultatok a férjeddel ebből?

Elsősorban azt, hogy nem szabad feladni, minden nehéz helyzetből fel kell állni, és tovább menni. Keresni a fényt az alagút végén, és persze támogatni a másikat a döntéseiben.

Biztos voltak azért nehéz időszakok is.

Igen. Olyankor felhívtam őt, sokat beszélgettünk. Sőt: felhívtam a barátnőmet is, aki pszichológus. Ő azt tanácsolta, menjek, fedezzem fel a várost, keressek olyan kikapcsolódási lehetőségeket, amik feltöltenek. Le kellett foglalni magamat, hogy ne rágódjak se a múlton, se a jövőn. Most a futás és a fotózás lett az új hobbim. Egyébként

Pedig két év alatt sokat változik az ember.

Igen, és ez a változás látványos volt: nemcsak én, de a gyerekek is észrevették, hogy az apjuk egy kicsit megváltozott. Nem olyan, mint volt. Jeleztük is neki, hogy talán kicsit elszokott a családi légkörtől, mert ugye csak magával kellett törődnie hónapokig, de most, hogy újra többet vagyunk együtt, újra igazodni, alkalmazkodni kell egymáshoz.

Mi lehet a titkotok?

Mindig, mindent meg kell beszélni. Ha tetszik valami, azért, ha nem, akkor azért érdemes megvitatni. Még ha sokszor nem kellemes, akkor is. Azt is bátran ki merem jelenteni, hogy felfrissült a házasságunk. Nagy vágyakozással várjuk mindig a pénteki napokat, amikor látogatóba jön a férjem. Ugyanakkor aggódás is eltöltötte a gyerekeket. A nagy távollét megijesztette őket, vajon meddig lesz apa és anya együtt, esetleg elválnak? Sajnos, sok ismerősünknél szétmentek a szülők. Persze nyugtattuk őket, hogy minden rendben lesz.

Ha minden rendeződne otthon, hazamennétek?

Már nem. Már itt vagyunk itthon, befogadtak minket és biztonságban vagyunk. Engem a munkahelyemen megbecsülnek, nagyon jól érzem magam a munkatársak és a diákok körében. A gyerekeinknek pedig barátai vannak, ami nagy boldogsággal tölt el. A rokonok, akik kint maradtak, nem laknak nagyon messze. Bármikor meg tudnak minket látogatni. Újra megtapasztaltam az életben, hogy a fényt akarom látni, és menni előre, én már nem akarok hátra nézni, mi volt Ukrajnában. Most már második éve érzem, hogy ha igyekszünk jók maradni, jót cselekedni másokkal, akkor a Jóisten is olyan embereket küld mellénk, akik szintén jók és megkönnyítik az életünket. Ez velünk is így történt.

Végeláthatatlan ez a háború. Ráadásul mire újraépítik az országot, az még nagyon sok idő.

Csak szépen, lassan, lépésről lépésre kell haladni hozzá.

Minden jó, ha a vége jó! Mi a happy end?

Debrecenben hamarosan nyílik a BMW-gyár. A férjem nagyon ügyes volt, elküldte az önéletrajzát és kapott is egy állásajánlatot! Nagyon boldogok vagyunk, most egyelőre továbbképzésre kell járnia Németországba, így már hetente egyszer tud jönni hozzánk látogatóba. Júliustól pedig Debrecen lesz az ő otthona is. Végre, egy fedél alatt leszünk újra!

Szöveg és fotó: Bródi-Szilágyi Icus/Hajdúdorogi Főegyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye