Művészettörténet: lezárhatatlan műfaj – interjú dr. Terdik Szilveszter művészettörténésszel

Milyen elvárásokkal és célkitűzésekkel indult el a Lendület projekt öt évvel ezelőtt, és milyen irányokat vett az eredeti elképzeléshez képest?

Ennek a projektnek Véghseő Tamás a szellemi atyja. Már 2009 óta dolgozunk együtt különböző pályázatok keretében. Egy norvég OTKA pályázattal (Norvég Finanszírozási Mechanizmus és az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) – szerk.) indult, aztán volt két másik magyarországi OTKA, azoknak a folyománya lett ez, a Tudományos Akadémia által is támogatott Lendület kutatócsoport, mely közben egy szerkezeti átalakításon esett át, de a nevében megtartották az MTA rövidítést, mintegy jelezve, hogy ez a Magyar Tudományos Akadémia fiatal kutatókat itthon tartó projektjeinek az egyike.

Itt a fiatal kutató alapvetően Véghseő Tamás, mi pedig kutatócsoportot alkottunk körülötte. Van egy egyházművészeti szekciója, amelynek én vagyok az egyedüli tagja, illetve rövidebb ideig segítettek kutatókollégák. A liturgiatörténetbe Dobos András kapcsolódott be, aki éppen a doktoriját is írta ebben az időszakban. És van egy kánonjogi szekciója, amelynek Szabó Péter a vezetője és kutatója.

[...]

Az egésznek az a célja, hogy a magyar identitásúvá vált görögkatolikusságnak a történetét dolgozza föl, 1780-tól egészen 1972-ig, Dudás Miklós megyéspüspök haláláig. Ez az az intervallum, amikor arról beszélhetünk, hogy léteztek már magyar görögkatolikusok – igazából korábban is –, különösen itt Szabolcs vármegye területén, melybe még akkor beletartozott természetesen a hajdúvárosok egy része, Hajdúdorog is, amely a magyar identitású görögkatolikusság egyik meghatározó jelentőségű települése.

[...]

Hogyan fogsz a műkincsek utáni nyomozásba? Hogyan kezded ezt az utat, mely térben és időben nagyon távoli is lehet akár?

A műtárgyak egy része ismert volt eddig is, mert vannak olyan szaktudományos munkák, amelyek egy-egy régiónak a műtárgyállományát már fölmérték. Éppen Szabolcs-Szatmár megyének – a ’80-as években még így hívták –, adták ki akkor a műemléki topográfiáját, amelyben a görögkatolikusok nincsenek túlreprezentálva, de azért néhány egyházközségnek a jelentős anyagát már abban regisztrálták. Valójában az ’50-es években zajlott az anyaggyűjtés, mely alapján 1986-ban és ’87-ben a megye topográfiája (Szabolcs-Szatmár megye műemlékei I-II. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986-87 – szerk.) megjelent. Emlékszem, hogy gyerekként a könyvesboltban megvetettem a szüleimmel – nem voltak túl lelkesek, mert akkor egy kötet 300 forintba került, ami nagyon komoly költség volt –, de megvették, és én azt gyerekként is sokat bújtam, és akkor már kiderült, hogy itt van egyfajta előmunka, amiből el lehet indulni; izgattak engem, hogy megvannak-e vagy sem ezek a tárgyak, hol vannak most?

A 2009-es, első norvég OTKA pályázatban az volt a feladatom, hogy az 50 legkorábbi, álló templomunkhoz tartozó egyházközséget inventarizáljam: leltárt, jegyzéket készítsek ezekről a templomokról és a bennük található tárgyakról. Ezt több-kevesebb sikerrel sikerült két év alatt elkészíteni. Ma már tudom, hogy ez egy irreális vállalás, mert 50 templomot nem lehet két év alatt fölmérni, de azért sok mindent sikerült megnézni a helyszíneken. 

Az egyháztörténészek találkozóján éppen a nagykállói ezüstök adták az előadásom fő témáját: ma ezek a legkorábbi ismert ötvöstárgyaink az egész történeti Munkácsi Egyházmegyére lebontva. XVII. századi tárgy nagyon minimális van: sem Kárpátalján, sem Szlovákiában, talán a román oldalon, Máramarosban fellelhetők ilyen régi ötvöstárgyak. A kállói parókia történetében ezeket a tárgyakat már nagyon régóta számon tartják. Már az 1880-as években egy helyi református lelkész írt Nagykálló történetéről, amelyben minden felekezet megkapta a maga fejezetét, ő is említi ezeket a korai tárgyakat: már akkor is nagyon büszke volt rá ott mindenki.

Azt is említettem az előadásomban, hogy sajnos 2000 után azt a templomot többször kirabolták, mindent elvittek, ami mozdítható volt. Az volt a szerencsénk, hogy ezeket a tárgyakat már rég nem a templomban őrizték, hanem a parókián. A tárgyegyüttes szerencsésen túlélte nemcsak a mindenféle háborúkat, hanem a XXI. század elejének a fosztogatásait is. 

Sajnos 2011-12-ben újra kifosztották a környékbeli görögkatolikus templomokat, ami már az én inventarizációm után történt. Azóta is keresi a rendőrség az eltűnt tárgyakat, volt, amikor az én fotóimat kellett elküldeni. A kelyhek voltak a fő célpont: Nyíradonyból is ellopták a kelyheket, és Biriből is, ahol apukám szolgált. Sajnos ott is betörtek 2011-ben vagy 2012-ben, az elvitt tárgyak nem voltak túl értékesek, de a templom építésével egy időből származtak.

Így került elő ez a korai tárgyegyüttes, és erről szólt az előadásom is, hogy noha írott forrás nagyon kevés van, és csak mellékesen említik általában a nagykállói görögkatolikus – akkor még – ortodox közösséget, de ezek a tárgyak arról tanúskodnak, – akkor Nagykálló volt a megyeközpont a XVII. században, a vármegyei gyűlések egy részét ott tartották –, hogy ez egy erős közösség volt.

[...]

Ez a nagykállói együttes, amely 1648 és 1698 között készült tárgyakból áll, a mi történetünk szempontjából nagyon izgalmas, nagyon érdekes; két tárgyon is van magyar nyelvű felirat, ezek egyértelműen az egyházközség vagy a parókia megrendelésére készültek. Az egyik egy ezüst tányér, egy diszkosz 1648-ból, és van egy szép oltárkereszt, mely szintén nagyon ritka a korszakban, az pedig 1698-ból származik.

Az ötéves kutatómunka nagyon sok új eredményt is hozott. Ismertté vált a Máriapócsi kegytemplom ikonosztázának első festője. Több görögkatolikus templom ikonosztázionjának pontos készítéstörténetére derült fény, vagy éppen olyan elpusztult emlékekre vonatkozó adatok is előkerültek, melyek korábban ismeretlenek voltak. Te melyiket tartod a görögkatolikusság szempontjából leginkább érdekes, legfontosabb felfedezésnek, és melyik volt az, amelyik a te szívedhez a legközelebb áll?

Nekem a legérdekesebb, amit először említettél, a Máriapócsi kegytemplom ikonosztázának az első festőjére utaló levéltári adat előkerülése. Volt egy nagyon érdekes restaurátori megfigyelés az egyik kiszerelt kép kapcsán. A bemutatott emlékanyag ma a frissen megnyílt Görögkatolikus Múzeumban tekinthető meg Nyíregyházán. Ennek az anyagnak az ikonállománya jórészt már a ’80-as években bekerült, aztán a ’90-es években gyarapodott, és jelentős részét Puskás Bernadett koordinálása mellett különböző restaurátorok újították fel 2000-ig bezárólag.

Aztán kezdődött egy újabb szakasz, voltak olyan régi ikonok, amelyek magántulajdonba kerültek az évtizedek folyamán, és elkezdték beadogatni az Egyházmegyei Gyűjteménybe. Ilyen a Krisztust, mint nagyfőpapot ábrázoló ikon is, amely a máriapócsi ikonosztázról került le 1896-ban. Ez ott a bazilita időkben is megvolt, valószínűleg az altemplomban őrizték még az ’50-es években is, ahonnan magántulajdonba került. A tulajdonosok 2013-ban engem kerestek meg, mivel tudták, hogy óraadó vagyok a Magyar Képzőművészeti Egyetem Restaurátorképző Intézetében, és fölmerült bennük az, hogy restauráltatnák, és azt követően oda is adnák az Egyházmegyei Gyűjteménynek ezt az ikont. Ez egy kiváló lehetőségnek bizonyult.

Kiderült, hogy ez egy olyan ikon, ami alapvetően vászonra van festve, és van alatta egy fatábla, melyre rá van húzva, rá van feszítve, tehát a képet nem közvetlenül a fatáblára festették. Nagyon jó iskolai feladatnak bizonyult, mert két hallgató is tudott rajta dolgozni: egyik hallgató a vászonképen mint negyedéves munkán, egy másik, ötödéves a fatáblán mint a diplomamunkáján.

Amikor ezt a fatáblát kutatták, az ottani vezető tanárnő, Forrai Kornélia figyelte meg, hogy a fatáblán volt egy korábbi ikon, amit lekapartak, de az előkarcolás, az előrajz kivehető volt, még ki is lehetett tapintani, készítettek róla egy kis vázlatrajzot, és azt mondta, hogy őt nagyon emlékezteti ez az előrajz egy másik Krisztus főpap-ikonra, amely a szentendrei Úrszínváltozás szerb templom ikonosztázán látható.

Ezen én is nagyon elcsodálkoztam, hogy mi köze volt egy Szentendrén dolgozó rác vagy szerb festőnek Máriapócshoz, és nem is haladtunk ezzel a kérdéssel előrébb, de közben a máriapócsi ikonosztázt is restaurálták 2009-10-ben, és ott is volt egy nagyon nagy meglepetés: az oromzatán, a proféta képek alatt, az 1896-os átfestés alól előjött egy nagyon korai, részben töredékes próféta sorozat, és ott sem tudtuk, hogy ki a festő. Látszott, hogy nem az, akire adataink vannak 1783-ból, hanem még korábbi lehet. A Szentendrei Szerb Egyházi Múzeum mostani igazgatója, Vukovits Koszta, aki a szerb művészettel foglalkozik, azt mondta, hogy őt nagyon emlékezteti a profétasor egy Egerben dolgozó, még földolgozatlan, Csongrádi Péter nevű rác festőre, aki pont az 1750-es években volt aktív.

Ennyiben maradtunk, hiszen ez úgynevezett stíluskritikai módszerrel elfogadható, majd később Vukovits Koszta kikutatja, úgyis írja a monográfiát erről a festőről. Kárpátalján egy görögkatolikus pap, volt püspöki titkár, Makarij Medvigy atya, aki nem művészettörténész, de autodidakta módon foglalkozik a témával, mert szereti a művészettörténetet, kutatni kezdett a beregszászi levéltárban, ahonnan mi már nagyon sok anyagot megszereztünk másolatban, én is kutattam ott. Az atya egyszer csak küldött egy latin nyelvű szerződést, mely arról szól, hogy 1752 februárjában Olsavszky Mánuel püspök szerződést kötött Csongrádi Péter egri rác festővel, hogy fesse meg a máriapócsi templom ikonosztázionját. Tehát itt egy művészettörténeti megfigyelés – mely módszertanilag elfogadott, de mindig kétkedünk addig, amíg írott forrás nem támasztja alá a megfigyelésünket –, igazolódott egy írott forrás segítségével, amely tényleg kimondta, hogy ez a rác festő ott megfordult, dolgozott Máriapócson, be is fejezte a munkát. 

Fura módon 30 év múlva az egészet lecserélték. 1783-ban részben lekaparták, a kivehető táblákat kicserélték, és így járt ez a Krisztus főpap-ikon is, hogy lekaparták, de nem ráfestették az új ikont, hanem egy vászonképet feszítettek rá. Nekünk szerencse, bár nem értjük, hogy miért kaparták le, ha úgysem festették újra a táblát, de ez is igazolta azt, hogy a művészettörténeti megfigyelés, amely Csongrádi Péterhez kapcsolta az első rétegét a máriapócs ikonosztáznak, az valóban egy helyes megfigyelés volt, és a levéltári adatok ezt alá is támasztották. Úgyhogy én ezt tartom az egyik legizgalmasabb felfedezésnek az öt éves munkánkban, ami már egy tíz éves kutatásnak a beérése. 

Az utolsó anyag, melyet az előadáson mutattam, az pedig már szinte kiesik a mi kutatási témánkból: a tiszaadonyi görögkatolikus templom oltárának oszlopai. Ezekről azt mondtam a restaurátornak, amikor elkezdte munkáját, hogy szerintem ez sokkal korábbi, mint a templom. Amikor elkezdte letisztítani, szétestek az oszlopok, és akkor előjött benne az a felirat, melyre én sem számítottam, hogy ti. 1629-ben készültek Ungvár mellett, Alsódomonya nevű községben. Ez azt jelenti, hogy évszázadokon keresztül többször újra hasznosították ezeket a szép, fejezetes, szőlőindákkal díszített törzsű oszlopokat. A XX. század folyamán – pontos történetét még nem ismerjük – az 1906-ban épült tiszaadonyi templomba került ez a kis baldachinos oltár, melynek a négy oszlopa biztosan 1629-es, és a mennyezetének egy része, melyet a négy oszlop tart, az pedig későbbi, de az is az 1780-as vagy 1790-es évekből származhat. 

Ránézésre jelentéktelennek, csúnyának tűnt, mert nagyon sokszor átfestették olajfestékkel, ami roncsolja, elfedi a műtárgyaknak, a faragásoknak a szép, faragott felületi textúráját, de azok előjöttek, és szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy szétestek az oszlopok, hiszen bennük ez az „időkapszula”, melyet a faragó a jövőnek szánt, újra föltárult. Pedig a művész nem gondolhatta, hogy ezt látni fogják, mert az nem normális, hogy egy oszlop szétesik, vagy legalábbis nem szokás szétszedni, de elfáradtak a ragasztóanyagok és széthullott. Az oszlopon egy mesternév is olvasható, akiről soha eddig senki nem hallott – persze lehet, hogy valahol, valahogyan majd előkerül. 

Időben tehát ez volt a legrégibb eredmény. Távolságban meddig jutottatok el? Hiszen Áment Gellért fotográfussal jártad az országot, és az országhatáron túlra is eljutottatok, amiből sok kötet született már.

Ahová együtt mentünk, az Máramaros volt, illetve a történeti Szatmár megyében Nagybánya környéke. XIX. századi festőket kutattunk alapvetően. Ez nem egyszerű terep, mert a volt görögkatolikus templomok ma általában ortodox tulajdonban vannak, és az ember mindig fél, hogy mi lesz a reakció, hogyha oda mi beállítunk – ráadásul Magyarországról, mert az is kétes érzelmeket válthat ki azért a mai, ottani helyi lakosságban.

De nagyon jó meglepetések értek. Nagybánya környékén több faluba vasárnap mentünk, kiszámolva, amikor véget érhet a liturgia: akkor biztos ott van a pap is, lehet vele beszélni, és ha ő engedi, akkor lehet fotózni. És tényleg így jártunk többször, s ezek a román ortodox papok egészen meglepő módon nagyon kedvesek voltak, mondták, hogy nyugodtan fotózzunk. És ez egy nagyon jó élmény volt 2017-ben.

Így ott több olyan ikonosztázt dokumentáltunk, amelyeknek a megmaradása elég kérdéses. Volt, ami rossz állapotban volt, volt, ami szépen restaurált állapotú volt, és volt, ami már nem felel meg a mai ízlésnek, látszik, hogy a hívek se szeretik. Az egyik faluban egy eléggé gyengekezű XIX. századi festő komplett ikonosztázát találtuk meg, ahol nem is gondoltam, hogy lesz ikonosztáz. A román ortodoxok templomokról, uniós pénzből készítettek egy teljes fotósorozatot már a 2000 utáni években, amelyben nagyon pici fotókat lehet találni minden templomról. Én ezt megpróbáltam szisztematikusan végignézni, és a fotók alapján, amiről úgy gondoltam, hogy nekünk érdekes lehet, oda elmenni. Így például egy Schuller Károly nevű, teljesen elfelejtett – nem is tudjuk az életrajzi adatait – festő munkáit találtam meg, aki Aranyosapátiban a szószék evangélistáit is festette, valamint Tornyospálcán egy ikonosztázt. Ennek a töredékei is bekerültek tíz éve az Egyházmegyei Gyűjteménybe. S az egyik faluban találtunk egy komplett, helyszínen álló ikonosztázt tőle, amelyet még mi akkor dokumentáltunk, de nem vagyunk benne biztosak, hogy még megvan. De ez is egy jó élmény volt.

Gellért nagyon gyorsan tud dolgozni. Egy nagyon szerény fiú, tudja, hova kell elbújni fotózni, hogy ne zavarjon, de hamar elkészüljön a munkájával. Ez a ’17-es utunk hosszú volt, akkor Máramarosra és Szatmárba mentünk át, és nagyon jó eredményekkel zártuk: abból a fotóanyagból sok mindent sikerült publikálni.

[...]

Mit ad hozzá a munkád a hitedhez? Hiszen nap, mint nap templomokban, egyházi liturgikus-művészeti tárgyak között, ikonok között, ikonosztázionok előtt vagy, templomok, egyházművészeti alkotások állnak a vizsgálódásaid középpontjában. Tudod-e ezt függetleníteni, és inkább szakmai szemmel figyelsz, vagy azért megérint, és bevonódsz akár a hited kapcsán is, vagy a hiteddel is a munkába?

Lehet ezt objektivizálni, de nekem nem nagyon szokott sikerülni. Azt látom, hogy egy műalkotásnak mi az objektív művészeti értéke, de általában engem az szokott megfogni, ami személyesen megérint belőle. Én nem nagyon tudok megbízásokból foglalkozni olyan tárgyakkal, vagy nem szívesen foglalkozom olyannal, amihez én nem tudok személyesen kötődni, ami persze azt a veszélyt is hordozza magában, hogy szubjektívvé válik a vizsgálódásom. De szerintem ez a szubjektív elem adja meg azt a töltetet a szövegeimben, ami engem ebben leköt és szórakoztat, inspirál, hogy úgy mondjam. Amin keresztül megtalálom benne azt a személyes vonalat, amit nem is biztos, hogy kifejtek a szövegeimben, de ami miatt én tudok kötődni ahhoz a műtárgyhoz, és ami arra sarkal, hogy azzal foglalkozzam, kutassam, kikutassam a történetét, és leírjam az egész históriát. Ez a része szerintem nagyon fontos, tehát ha ezt elveszíti az ember – akármivel foglalkozik, akármit kutat, – akkor egy bérmunkává válik az egész, amit lehet csinálni, de hát akkor az már nem rólam szól, hanem egy favágás, ami egy termelési feladat, ami szerintem kevésbé izgalmas.

Nemcsak ikonokkal foglalkozom, hanem más típusú szakrális művekkel is, meg nem csak mindig szakrális művekkel, de az biztos, hogy én ebben a világban érzem otthon magam. Szerintem itt érződik az, hogy gyerekkorom óta a templomban otthonosan mozgok: ministránsként nekem a harangozó néni volt a harmadik nagymamám. Ez egy olyan személyes kötődést eredményez, mellyel az ember nagyon biztonságosan tud mozogni ebben a közegben. A kívülről jövő kutatóknál azt látom, hogy van bennük egy bizonytalanság, félelem. És sok olyan dolgot látunk, amit az, aki nem belülről jön, sokkal nagyobb erőfeszítéssel tud kívülről megérteni, vagy észre sem vesz. 

Ami persze el is terelhet minket, mert az érzelmi töltődés, vagy az a tudás, amit mi belülről tudunk az ikonokkal kapcsolatban, vagy a liturgikus tárgyakról, (jobb esetben tudjuk, hogy mire szolgál, mi a helye az egyházi közegben), egy nehézséget is jelent, mert mi természetesnek vesszük, de nem gondolunk bele abba, hogy mások számára talán nem evidens.

Az biztos, hogy az ikonokkal való foglalkozás egy kimeríthetetlen dolog. Mindig azzal szembesülök én is, hogy mennyire nem tudok semmit, vagy mennyire töredékes a tudásom. Állandóan előjön valami újdonság; teljesen más szemszögből is lehet vizsgálódni, és olyan kimeríthetetlen, gazdag ez a hagyomány, – nemcsak a nagy központokban, hanem itt a mi kis szűkebb régiónkban is – rengeteg izgalmas dolog van. Ez egy folyamatos tanulást jelent. Tagja vagyok a Templomépítési és Egyházművészeti Bizottságnak, ahol számomra is kihívás, hogy a főpásztorok irányába, vagy a többi tag irányába bizonyos dolgokat meg kell indokolni: hogyan lássuk meg, ami nem természetes, vagy mit őrizzünk meg a régiből, hol van annak a helye az újak között, mit válasszunk. Ez egy folyamatos reflexiót igényel mindenki részéről. 

Én szeretek személyes kapcsolatban lenni a műtárgyakkal, szakrális tárgyaknak tekintem őket, attól függetlenül, hogy múzeumi környezetben vannak. Engem akkor is mint szakrális tárgyak izgatnak, ha nem feltétlenül csak a művészi értéküket tudom kiemelni. Művészi értékük egy külső szemlélő számára nem mindig  jön át, mert hogy nem is mindig van. De igazából a szakrális szerepük és a történeti értékük szerintem gyakran ki tudja egészíteni, vagy fölül tudja írni azt az esztétikai hiányt, amit egy átlag szemlélő érzékel, vagy ami miatt számára nem tud érdekes lenni a tárgy.

A teljes beszélgetést meghallgathatja podcast csatornánkon.

Vagy elolvashatja ITT.

Információt ITT találhat a megjelent könyvről.

Szöveg és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye