Érintő – vasárnapi gondolatok Egri Tibor atyával

Mk 9,17-31

Ifjúkorom egyik meghatározó filmélménye volt az Oscar-díjas „The Shawshank Redemption” című alkotás, amely magyar fordításban „A remény rabjai” címet kapta. Amennyire nagy hatást tett rám a film, annyira nem voltam kibékülve a címével. A film a soha el nem múló, legyőzhetetlen és a „mindennek ellenére” való reményt, mint isteni erényt állítja elénk példaként. Viszont a cím, könnyen érthető olyan emberekre, akiket rabságba vetett a soha-nem-teljesülő, „istenségnek látszó, csalfa, vak Remény” – ahogy Csokonai írja A Reményhez címzett ódájában. A műalkotás viszont teljesen másról szól: rabokról, akik a végsőkig hisznek reményeik teljesülésében, a szabadságban, és ezért minden áldozatot hajlandóak meghozni. Ezért helyesebb lenne, ha a „rabok reménye” címet adták volna a fordítók a filmnek. 

Ezen a ponton megkérdezhetik, kedves testvéreim, hogy biztosan jó helyen járnak-e? Hogy nem filmkritikát szeretnének olvasni, hanem az Evangélium üzenetére kíváncsiak. Én mégis azt hiszem, hogy mind a film, mind pedig a mai Evangélium ugyanarról a csodálatos isteni erényről, a reményről szól.

A reményről, melyet olyan sokszor mintha elveszítenénk.
A reményről, amely mégis életünk, hitünk és szeretetünk egyik mozgatórugója.
A reményről, amely nélkül „reménytelen” lesz az életünk.

Mi is ez az erény, amire vágyunk, amely éltet bennünket, s a jövő felé lendíti életünket?

Az evangéliumi történet és a film szereplőinek közös vonása, hogy mindannyian rabok. Rabok, akik vágynak a szabadulásra, a megváltásra, akik nem hajlandóak feladni a reményt. Ez az egy kincsük, ami még maradt nekik. És amíg a film szereplői saját el- vagy el-nem-követett bűneik miatt vannak rabságban, addig az evangéliumi fiút és édesapját a szörnyű betegség szorítja elszakíthatatlannak tűnő láncokkal. Mindannyiuk számára elérhetetlennek tűnik a szabadulás. A rabok szabadulási kérelmére az ítészek ütik rá az „elutasítva” pecsétet. Míg az édesapa a számtalan sikertelen gyógyítási kísérlet, lélekbemaró csalódás súlya alatt görnyedezve keresi fel az „igazságosság bíráját”, Jézus Krisztust. Ám közös mindnyájukban, hogy egy dolgot soha nem adnak fel: a szabadulás reményét. 

Azt hiszem, cselekedeteikben érhető tetten az isteni erények egyikének, a reménynek az igazi mivolta. Mert milyen is az igazi remény?

Az igazi remény tevékeny. Amíg az ember reménykedik, addig nem áll meg, nem adja fel. Addig keresi, kutatja a megoldást, a szabadulást, az üdvösséget. Így tett az apa is szeretett fia érdekében. Hány és hány orvost keresett fel? Hányszor hitte, hogy most meg lesz végre a gyógymód, az egészség? És hányszor csalódott. Hányszor látta már lelki szemeivel a célvonalat – és kellett rádöbbennie, hogy újra a startnál van. De nem adta fel! Látni akarta az Üdvözítőt, a megoldást: Jézust. És ment, egyre csak felé, tántoríthatatlanul, céllal, reménykedve. Csakúgy, mint a rabok. Nem beletörődve a megváltoztathatatlanba, hanem kapaszkodva az utolsó, halvány reménysugárba is. És végül a hittel megerősített remény mindannyiuknak szabadulást hozott. Új életet. Húsvétot. Üdvösséget. Mert ilyen a remény: tevékeny és állhatatos. 

A remény nyitott a másikra. A film legmeghittebb pillanatai azok, amikor a régi rab, Red és a főhős, Andy beszélget. Red évtizedek óta, a szabadulás reményét elvesztve, szenvtelenül magyarázza a börtönlét szabályait barátjának. Andy szemében azonban mindig van valami furcsa, megmagyarázhatatlan csillogás. Olyan remény, amit nem törhet meg az idő, a kegyetlen lét, a gonoszság, amely mindig hisz a szabadulásban. És ez a csillogás idővel Redet is magával ragadja. Nem érti, miért és mire fel, de ő is elkezd hinni! 

Ezt a csillogást látjuk az édesapa szemében is, amikor pillantása találkozik Jézuséval. A megkeseredett, csalódott üres szem belenéz a Mester tekintetébe. Kinyílik a másik felé! És elkezd az ő szeme is csillogni! Mert most már látja a remény teljesülését. Látja a szenvedés végét. Látja a gyógyulást, fiát boldogan szaladgálni, egészségesen élni! Élni! Mert ilyen az életre, a másikra nyitott remény, aki találkozik a céljával. 

Az igazi remény pedig nyitott Istenre. Egy kedves orvos barátom, aki nagyon sok ember halálos ágya mellett állt már, egyszer azt mondta: a legnagyobb bűn, amit egy ember elkövethet, ha elveszi a másiktól a reményt. És valljuk meg őszintén, emberi életünk talán legnagyobb borzalma, ha valaki azt mondja ránk, hogy te reménytelen vagy. Mert mit jelent ez? Most már nem foglakozom veled! Számomra örök rab maradsz. Nem írom alá a szabadulási kérelmedet. Kedves testvéreim, ez a földi pokol, az igazi kárhozat. És éppen ezért, milyen csodálatos, hogy Jézus Krisztus „széttörte a pokol bilincseit”. „Szétszakította az adósleveleket.” A „börtönök zárait összetörte”. Vagyis: minden reménységünket beteljesítette. Nem is tudjuk felfogni, mekkora kincset ajándékozott nekünk ezzel a hatalmas kegyelmével. Megadta, hogy ne kelljen többé reménytelenül, bűneink börtönében sínylődni. Megadta a megbocsátás kegyelmét, hogy mi is megbocsáthassunk és bocsánatot nyerhessünk. Megadta az üdvösség drága kegyelmét, hogy mi is üdvözülhessünk. És ebben a csodálatos és felemelő pillanatban ér össze az evangélium, a film és a húsvét öröme. A film rabjait a remény a szabadsággal ajándékozta meg. Az édesapát az egészséges fiával, a fiút teljes élettel töltötte el az életadó, krisztusi remény.
És engem? És nekem? 

Ámen.

Az elmélkedést meghallgathatja podcast csatornánkon vagy a különféle szolgáltatóknál!

Szöveg: Egri Tibor, fotó: P. Tóth Nóra / Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye