Él az én lelkem és dicsér téged – Lakatos László atya temetése

Nem végső búcsú volt ez, hiszen ahogy Laci bácsi – ahogy mindenki ismerte – hitte és tanította, földi életünk végén csak egy időre veszünk búcsút egymástól, hogy az örök életben újra találkozzunk.

A papi temetés különös szépsége, hogy a papestvérek az egész szertartás alatt elhunyt testvérük bűneinek bocsánatáért, s számára az örök boldogság elnyeréséért imádkoznak, hogy a földi szolgálat után az Úr mennyei oltáránál is szolgálhasson. Minden temetés, de különösen a papi temetés fölér egy lelkigyakorlattal. Nemcsak a szó profán értelmében, nemcsak szomorú lelkünk megerősítéséről, „edzéséről” van szó, hanem annak a titoknak megértéséről, melyről maga Jézus Krisztus tett bizonyságot halálával és feltámadásával.

A szertartás énekei mindvégig szinte sulykolják belénk az eltávozást, a halált: „Az elköltözött s a sírban nyugvó halott figyelmeztetőleg mondja mindenkinek: jöjjetek hozzám mindnyájan, föld szülöttei, és lássátok a megfeketedett testi szépséget.” „Sírnom kell és zokognom, ha a halálra gondolok és látom a koporsóban nyugvó, isteni képre teremtett szépségünket, elhervadva s dicsőséghagyottan, emberi alak s ékesség nélkül.” De mindez azért történik, hogy megértsük a titkot: a földi halál az örök élet kezdete. „Óh, rejtélyes csoda, minő titok történik velünk.” Nehéz az érzéseket legyőzni, nehéz ezt a titkot megérteni, ehhez kérjük a bölcsességét az egész szertartáson át: „taníts meg engem a te igazságaidra!”

Élet és halál, fájdalom és öröm viaskodása e szertartás. Egyszerre látjuk szerettünk eltávozását, mozdulatlan holttestét, érezzük hiányát, és hirdetjük, énekeljük, tudjuk az ő föltámadását. „Mert, mint a virág, elhervad, és mint az árnyék, elmúlik, porrá lesz minden ember, de a harsona szavára földrengés közt a holtak mind feltámadnak.” A szertartás zsoltárai, könyörgései, szentírási szakaszai világosan és egyértelműen megerősítenek bennünket a viaskodás győztesének kiléte felől: a győztes az élet, az öröm, az ujjongás: az örök élet, Jézus Krisztus. Ezt erősíti meg a hét evangélium is, melyek mindegyike az örök életről, a feltámadásról szól.

A nyitott sír, a lélekig hatoló énekek és könyörgések mélyen belénk oltják a megváltoztathatatlan tény bizonyosságát: halandó zarándokok vagyunk földi életünkben, mely ugyanígy fog véget érni, mint Laci bácsié: egy koporsóban. „Rettentő és félelmetes titok ez mindnyájunk előtt, midőn a lélek a testtől elválik, mert a lélek sírva távozik, a földnek átadott test pedig elhantoltatik” – énekeljük a szertartáson. A lélek sírva távozik, egyszerre félve az Isten ítéletétől, és örülve színe látásának.

Laci bácsi koporsóját látva ezt énekelve mi is megrendülünk – eltávozásán búslakodva és saját eljövendő ítéletünktől rettegve. Ám ahogy az ének folytatódik, ő már a túloldalról, az örök életből szól vissza hozzánk: „miért sirattok engem oly nagyon, miért nyugtalankodtok hiába, ó emberek? Hisz „tudjuk, hogy ez a mi földi sátrunk leomlik, és Istentől kapunk nem kézzel alkotott örök hajlékot az életben.” (2Kor 5,1-2) Laci bácsi nemcsak életében tanított, és kívánt még sokáig élni, hogy taníthasson, hanem halálában is. „Az elhunyt mindnyájunkat megtanít, hogy a halál mindenkinek nyugalom.”

Laci bácsihoz több, igen erős szállal kötődöm, nagyon sok mindent köszönhetek neki – mondta beszédében Fülöp metropolita. Amikor Szegeden szolgált, én voltam az egyetlen gyermek, akit megkeresztelt, s a szeminárium évei alatt is sok mély beszélgetéssel erősített meg a papi hivatásomban.

Jellegzetes figura volt, és talán nem tiltakozna, ha az „Isten bolondja” titulussal illetnénk. Annak idején nekünk, kispapoknak kicsit bohókás, együgyű embernek tűnt. És valóban, egy ügye volt mindig: az Isten. Nem is tudom, hányszor helyezték püspökei új szolgálati helyre, ő azonban mindig, mindenhova erre az egy ügyre irányuló készséggel ment és szolgált.

Laci bácsi ebben a szelíd együgyűségében nagyon is mély ember volt. Mély volt szolgálatában, kapcsolataiban, tudományos tevékenységében. Bármikor beszélgettem vele, minden kérdésemre tudott válaszolni, és amire nem, azt bevallotta, és megígérte, hogy utánanéz a válasznak. Mindig utána is nézett, és megkeresett a válasszal – akkor is, amikor én már rég elfelejtettem, amit kérdeztem.

Mindig, minden körümények között az emberek szolgálatában állt. Mi sem, és talán ő maga sem vette észre, hogy nyugdíjba ment, mert mindig ott volt a templomban: szolgált, gyóntatott, imádkozott.

Nyelvismerete nemcsak a tudományos munkájában volt segítség, hanem szolgálatában is. Fáradhatatlanul szolgálta a görögkatolikus egyház föltámadását Kárpátalján, és Hollandiában is egy évtizeden át ünnepelte a húsvétot a kint élő görögkatolikus hívekkel.

Laci bácsi tehát az egy-ügyűségében hihetetlen mély lelkiséget hordozott. Ezt az egyszerűséget, alázatot, mély lelkiséget kell megtanulnunk tőle. Most nem dicsérne meg, de talán már elárulhatom utolsó szavainak egyikét. Azt kérte, a temetése ne róla, hanem Krisztusról, a feltámadásról szóljon. Ugyanez jellemezte egész életét is: Istenhez, Istenről szólt. Az ő egyszerűségében sokakat vezetett Istenhez.

Azt is fontosnak tartotta elmondani utolsó szavaival, hogy ő mindig elégedett volt, mindig boldog volt, teljes volt az élete. Azt kérte, fejfáján az szerepeljen: itt nyugszik egy boldog pap, Lakatos László.

Nemcsak szép példájával és remek könyveivel marad itt velünk, hanem imádságával is. Ahogy énekeltük a szertartáson: él az én lelkem és dicsér téged – úgy él Laci bácsi lelke is az örökkévalóságban, és már ott dicséri az Istent.

Laci bácsi egyszerűsége, alázatossága, egész élete istendicséret volt, egy csodálatos papi élet. Ezt a csodálatos papi életet, istendicsőítését ő most nem fejezi be, hanem az örök életben folytatja tovább.

Mi, akik itt maradtunk, földi életünkben próbáljuk meg követni őt ebben.

A szertartás végén Ábel püspök kereszt alakban szentelt olajjal hintette be Laci bácsi isteni képre teremtett szépségét, jelképezve az irgalom olaját, majd kehelytakaróval fedte be arcát. A koporsót mindhárom püspök szenteltvízzel hintette meg, majd annak lezárása után paptestvérek vitték ki a templomból.

Laci bácsit az Északi-temető papi parcellájában temették el.

Szöveg és fotó: Király András/Göröghír

Nyíregyházi Egyházmegye