PANNÓNIA KÁVÉHÁZ

Mert ő gondolattal sírt

Riczu Sára írása.

A szőke hajú lány az ablak előtti széken ült. A nyílászáró csukva volt, a meleg, nyári levegő nem áramlott be rajta. A Nap már réges-régen lenyugodott, az ég sötétkék volt és enyhén felhős. A csillagok néhol kiragyogtak a feketének tűnő fellegek közül. A Göncölszekér egyik csücskére éppen rálátott a lány. A fényes égitestek mégse kötötték le a figyelmét. Sokkal inkább tetszett neki a fenyőfa körül kergetőző madárpár. Keringtek a tűlevelek között, és halkan csicseregtek. A szőkeség átható kék szemeivel csak nézte őket, s arra gondolt, bárcsak olyan szabad lenne, mint ők. Az arckifejezése olyan semmilyen volt. Hiába nézte bárki, nem tudta mit gondol, mit érez a lány. Ugyanúgy nézett ki az ablakon, mikor boldog volt, és akkor is, mikor szomorú. Nem mosolygott, nem nevetett, nem kiabált, nem sírt. Sohasem volt könnyes a szeme. Mintha minden érzelem elszállt volna belőle, mintha képtelen lett volna arra, hogy bármit is mutasson magából. Az esti órák már hajnalira váltottak, de a lány még mindig csak ült, és nézett ki az ablakon. A madárkák már elrepültek. A Nap felkelt, majd ismét lebukott a horizonton újra és újra. Ő még mindig csak bámult előre. A madarak minden este visszajöttek és minden hajnalban tovaszálltak. Az idő telt, s már olyan sok pillanat múlt el, hogy a fenyőfák tűlevelei is lehulltak. Leperegtek akár a szemcsék a homokórában, de a lány arca még mindig kifejezéstelen volt. Millió perccel később a lány pislogott egy nagyot, s abban a másodpercben, mikor a szeme csukva volt, hallani lehetett egy fél gondolatát: „úgy repült, mint egy szárnyaszegett…” Hogy repül egy szárnyaszegett? Esetlenül, bukdácsolva, kissé szenvedve, de minden mozdulatért megküzdve. A lány éveken át ült a széken, miközben kifelé nézett az ablakon, miközben bámulta a világot. Kívülről, mintha nem is létezett volna. A gondolatok azonban cikáztak a fejében. Fényes ötletek, versek, novellák, idézetek. A tűlevelek újra kinőttek a fenyőn, s újra lehullottak, de a szobában még mindig állt az idő. A fenyőt kivágták, s újat ültettek helyette. A lány még mindig csak ült. „… úgy repült, mint egy szárnyaszegett…” Ez hallatszott minden pislogásakor. Mert a lánynak nem volt könnye, ő gondolatokkal sírt.
 

Riczu Sára