Nagyböjti kihívás – akár egy tavaszi metszés

„Krisztus ezekkel a szavakkal szólítja a halott Lázárt: »Lázár jöjj ki!« Jn 11, 43. Vele együtt kapjuk mi is a kihívást: Lázár jöjj ki – a gödörből, a sötétségből, a megszokásból, a bűnökből, a mulandóból, a csak-biológiából! Lázár: te és én, az emberiség… Köszönöm, hogy veletek meghallottuk a kihívó szót!”

– Szabó Tamás pasztorális helynök atya, a Szent Miklós-székesegyház parókusa így fogalmazta meg röviden értelmét a közösség férfi tagjait megszólító Szent András-kihívásnak – a kihívás szellemi atyjaként –, melyet nagyböjti útjuk során bejártak.

Az egyházközség Szent András nevét viselő férfiköre kiegészülve további férfitársakkal a közösségből – csaknem harmincan – nagy kalandra vállalkoztak: elfogadták a „kihívó szót”, a Szent András-kihívást, mely húsvétra készítette fel őket a nagyböjt során. Ugyanakkor a következő beszélgetésből világosan látszik, hogy többet jelentett ez számukra húsvétra való készülettől: közösséget építettek, istenkapcsolatot erősítettek, önfegyelmet gyakoroltak, irgalmas cselekedeteket vittek véghez és közelebb kerültek egymáshoz és önmagukhoz is.

És kivételesen egy olyan kihívásról van szó, amelyben nem a teljesítéskényszer motiválta a tagokat, s ha valaki valamit nem tudott elvégezni, akkor sem volt vesztes, sőt újrakezdő lehetett és maradhatott mindvégig.

Az egyházközség élénk mindennapjainak egyedi színfoltja volt az utóbbi hetekben a Szent András-kihívás, melyről a kihívást teljesítő három egyházközségi taggal, Ecsedi Lászlóval (Laci), Polyák Károllyal (Karcsi), valamint Fedor Györggyel (Gyuri) beszélgettünk, aki a kihívás megalkotásában segítette a lelkipásztorokat.     

Mi az a Szent András kihívás?

Karcsi: A Szent András-kör az egyházközség férfi tagjainak a csoportosulása. Már körülbelül két éve működik itt az egyházközségben. Hogy elmélyítsük a nagyböjti készületünket, az atyáink (Szabó Tamás, Kocsis Dániel, Orosz István Mokiosz atyák – szerk.) megszólítottak minket, hogy van-e kedvünk egy kihíváshoz. Tulajdonképpen a személyes megszólításukat kell dicsérnünk, hogy a Szent András-kört kibővítették még több férfival, férfi társunkkal, akik nagyrészt apák, de mindenki jöhetett, aki vállalta ezt a böjti kihívást, részt vehetett ebben a nagy kalandban, hogy a nagyböjtöt mindenki képességeihez mérten egy bizonyos mankóval, segítséggel végigvigye: együtt, közösségben. Röviden így tudnám összefoglalni.

Azt mondtad, hogy kibővítették az atyák ezt a bizonyos Szent András-kört. Mennyien vettek részt végül is ebben a kihívásban?

Karcsi: Közel harmincan.

Hogyan működik a gyakorlatban ez a kihívás?

Laci: A legelejét úgy kezdtük, hogy egy zarándoklaton vettünk részt az atyákkal: Napkorról indultunk, kb. 16-17 kilométer volt. Az volt a legelső kihívás az egész challenge-ben, és utána minden reggel kaptunk egy elmélkedést a megadott e-mail-címünkre, azt elolvastuk, illetve gondolkodtunk, elmélkedtünk rajta. Ez volt, ami beindította a napunkat. Emellett volt még a Szent Efrém-ima, amit minden nap mindenki – ki hangosan, ki magában – mondott el. Az adott egy lelki feltöltődést – nekem mindenképp –, hogy tudtam: rajtam kívül még közel harmincan, talán nem egy időben, de ezzel az imával indítjuk a napunkat.

Milyen kihívások szerepeltek ezekben a reggeli üzenetekben?

Gyuri: A reggeli üzenetek mindig olyan szentírási részek és a szentírási részekhez kapcsolódó gondolatok voltak, amelyek egyrészt arra készítettek minket, hogy gondoljuk végig mélyebben az elolvasott tartalmakat, másrészt pedig, hogy a tartalmaknak az üzenetét kapcsoljuk a hétköznapi életünkhöz.

Ennek a kihívásnak az is egy nagy előnye, hogy nemcsak az imádságos életünk és a Jóistennel való kapcsolatunk erősödik meg, hanem elgondolkodunk egy csomó olyan témáról, amiről egyébként nagyon ritkán gondolkodik az ember: ki vagyok én, kinek vagyok én a segítségére, mi az én célom ebben az életben, hogyan élem meg a sikereimet és a kudarcaimat. Nagyon-nagyon sok olyan önismereti téma vetődik fel a szentírásolvasás kapcsán, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy fejlődjünk, ugyanakkor mégsem tesszük ezt a hétköznapokban.

A szentírási részleteken és az elmélkedéseken, imán kívül nagyon sok egyéb olyan dolgot csináltunk, amivel mind a testünket, mind a kapcsolatainkat, a figyelmünket, a gondolkodásunkat és természetesen az imaéletünket is erősítettük, és ezzel együtt készültünk egyedül, közösségben és a Jóistennel támogatva a húsvét, a feltámadás csodája felé.

Amikor találkoztunk, említettetek extra kihívást. Tulajdonképpen mik szerepeltek azok között a feladatok között, melyek néha extra módon megterhelték a mindennapokat, néha pedig csak egyszerűen kihívást jelentettek, hogy elvégezzétek őket?

Laci: Volt olyan, hogy heti háromszor, legalább harminc percet mozogjunk. Az ránk volt bízva, hogy mit: csak egy séta, vagy egy kerékpározás, egy futás, vagy éppen egy hétfő esti ping-pongozás (erre is teret biztosított a parókia – szerk.). Ez volt az alap. Aztán volt olyan hét, amikor megháromszoroztuk ezt az időintervallumot, tehát nem 90 perc, hanem egy héten keresztül 270 percet kellett „kötelezően” mozogni. Ezek voltak a testi kihívások.

Gyuri: Volt még olyan kihívás, ami arról szólt, hogy kontrolláljuk a testünket: egyrészt a sporttal, másrészt azzal, hogy mivel táplálkozunk, és hogyan telnek a napjaink. Egy másik ilyen extra kihívás arról szólt, hogy nemcsak a szerda és pénteki böjtöket tartjuk, hanem aki egy kicsit erősebben csinálja, az, mondjuk, egész héten át húsmentesen étkezik, vagy volt olyan választható nap, amikor dönthettél arról, hogy kenyér és víz, vagy gyümölcs és gyümölcslé napot tartasz. És ugye ez nem arról szólt csak, hogy eszünk vagy nem eszünk, hanem arról szólt, hogy megtanuljuk azt, hogy magunk felett, a vágyaink felett kontrollt tudjunk gyakorolni, és ne a külső ingerek, vagy a megszokás vezesse az életünket, hanem mi döntsünk arról, hogy mi fontos, és mivel szeretnénk foglalkozni.

Extra kihívás volt az is, hogy tölts több időt az elmélkedéssel, akár kint a természetben, hogy rakjál rendet a fejedben, de rendet rakhattál nyugodtan a garázsodban is. Szóval más olyan aktivitás is volt, ami extrábban arra sarkallt minket, hogy a készülődés az valóban ne csak az idő elmúlásáról szóljon, hanem arról, hogy minden egyes nap, minden egyes órában egy picit tudjunk előre lépni. Nem kell nagyot: nem kell belehalni, de minden nap, minden órában egyet lépjünk előre. Természetesen emellett nagyon-nagyon sok olyan állandó kihívás volt, amit napról napra, hétről hétre teljesítettünk.

A kihívásnak szerintem nagyon nagy előnye és értéke volt, hogy azt érezhettük: sosem vagyunk egyedül. Tehát, hogy ezt nemcsak én csinálom, hanem a többi – több mint húsz – férfi is velem együtt csinálja, gondol erre, küzd ezzel. Időről időre természetesen arról is beszéltünk, hogyan is állunk ezekkel a kihívásokkal és hogyan változik a mi életünk általuk.

Hogyan kommunikáltátok egymás között az aktuális állapotot, érzéseket?

Karcsi: Van egy e-mail csoportunk, ahol az atyák megosztották velünk a napi elmélkedéseket és szentírási részleteket, és egy-egy Google-táblázat, amiben mindenki felvezethette, hogyan teljesítette az adott napra vagy hétre vonatkozó kihívásokat.

Az extra kihívásokhoz visszatérve: volt a teremtett világ védelme érdekében is egy hetes kihívásunk. Divatos szóval a környezettudatosságunk fejlesztése érdekében, ökológiai szemlélettel próbáltuk a hetet végigcsinálni, tehát kevesebb hulladékot termeltünk, nem jártunk autóval: letettük az autót és bicikliztünk, gyalogoltunk.

Vagy a „digitális detox” néven elhíresült kihívás, hogy lehetőség szerint ne használjuk, vagy csak munkára, csak szükségleteinkre használjuk a telefont és ne a szórakoztatásunkra. Ezzel időt spórolunk, s azt az időt akár imára, akár a családunkkal való kapcsolatunk fejlesztésére tudtuk fordítani. Jó visszajelzések érkeztek a feleségeinktől, gyerekeinktől ezzel kapcsolatosan.

Nem volt titkos ez a kihívás, nem egy titkos társaság ez. Időnként megosztottuk a családtagokkal azokat az elmélkedéseket, imákat, stb., melyekben mi is részt vettünk, és így ők is bele tudtak folyni a mi böjtünkbe, a kihívásainkba, a challenge-be.

Gyuri: Talán még azzal egészíteném ki az elhangzottakat, hogy van egy nagyon fontos plusz még a rendszerben, és ez pedig az, hogy meghatároztuk: minden héten mindenki választ valakit, akit felhív telefonon, és megkérdezi: hello, mi újság van, és hogy állsz egyébként a böjtöddel? És ezt ugyanúgy regisztrálhattuk persze elvégzett feladatként, de azon túl óriási élmény adott, hogy olyan emberekkel váltottam szót, akivel egyébként nem biztos, hogy beszéltem volna, vagy akivel régen nem beszéltem, de most felhívtam. Olyan dolgokról beszéltem a társaimmal, ami egyébként nem szokott téma lenni közöttünk. És ez egyrészt megerősítés abban, hogy van értelme, amit csinálunk, és a másiknak is vannak élményei és eredményei. Másrészt pedig

egy teljesen új dimenziót, platformot nyit arra, hogy egymást megismerjük, és hogy a kapcsolataink erősödjenek. Ez a fajta társas támogatás, amit beleraktunk ebbe a kihívásba, megsokszorozta az egésznek az élményét, és én hiszem, hogy az eredményét is.

Meg lehet kockáztatni azt a kijelentést, hogy a Szent András-férfikör állandó tagjainak száma bővülni fog?

Laci: Én azt gondolom, hogy mindenképp. Főleg úgy, hogy ennek az egész challenge-nek – ahogy a Gyuri is mondta – a fél idején tartottunk egy közös eszmecserét, hogy ki, hogyan éli meg az eddigieket, mik a tapasztalataik, mi az, ami tetszik, és hogy esetleg vegyünk-e bele még új dolgokat is.

Nekem nagyon tetszett, hogy kimozdultunk a komfortzónából. Én személy szerint szoktam tartani a 40 nap alatt a böjtöt, de nem így, és jó volt, hogy irányítva volt a böjtölésem, mert én ennek, szerintem, a töredékét csináltam volna csak meg.

De itt van egy táblázat, ahol nyomon tudjuk követni, hogy mi az, amit megtettél, s mi az, amivel esetleg el vagy maradva még. A legalább heti egyszeri telefonhívás is nagyon hasznos dolog volt – számomra mindenképp.

Gyuri: Ami még érdekesség, szerintem, hogy azon túl, hogy felhívtuk és ezzel erősítettük egymást, néha kaptunk egy e-mailt egy-egy társunktól, aki spontán, azért, mert neki ekkora élményt és örömet okozott a kihívásban való részvétel, leírta azt, hogy neki milyen eredményei vannak, hogy érezte magát, neki mit adott az életében. Tehát kvázi tanúságtételek jelentek meg a kihíváson belül, ami borzasztó fontos, hiszen az embereknek egy 40-50 napos időszakban a motivációja nagyon komolyan hullámzik. Hallani a másikat: én ezt értem el, erre figyelek, ezzel küzdök, az mindig megerősít minket. Amikor hullámvölgyben lennénk, akkor kihúz minket onnan, amikor éppen a hullámnak a tetején vagyunk, akkor boldogsággal tölt el, hogy nemcsak egyedül én vagyok így, és megérzem, hogy a többiek is ott vannak velem és hasonlókat élnek meg.

Neked nehéz volt teljesíteni ezeket a feltételeket, melyeket a kihívás napjai szabtak?

Karcsi: Voltak olyan területek, ahol nekem nem volt nehéz, például a húsmentesség nekem nem jelentett problémát, sőt, azt mondom, hogy új lehetőségeket nyitott meg. Szeretek főzni is, és így az olyan ételekre koncentráltam, melyeket hús nélkül el tudok készíteni. Így a családomat is tudtam motiválni, hogy velem együtt azt fogyasszák, amit én elkészítek.

A legnehezebb talán a digitális világból való kilépés, mert ebben zajlanak hétköznapjaink. Számítógépen dolgozom, nagyon könnyű elcsábulni, ide-oda kattintani, mikor felugrik egy hír stb. Ez az, ami talán manapság a legnehezebb. Azt vettem észre, ha ezt kordában tudjuk tartani, akkor rengeteg időt spórolunk meg, és átfordul sokkal hasznosabb tevékenységre az, amit ugyanazon idő alatt el tudunk végezni.

Volt még egy kihívás, amiről nem beszéltünk. Ez a karitatív része a böjti vállalásoknak. Ez arról szól, hogy lemondunk valamiről, és amiről lemondunk, azzal általában spórolunk, tehát ez számszerűsíthető. És ezeket a lemondásainkat egy ládikába gyűjtöttük, dobtuk be. Mondok egy példát. Hétvégén felbontunk egy üveg bort a feleségemmel, azt megisszuk, de például ezt nem csináltuk meg a nagyböjt alatt. Ennek az árát szépen betettük hetente a dobozba. Vagy ehhez hasonlók: valamit éppen meg akartam venni, de eszembe jutott, hogy miért venném meg, van-e erre szükségem. Ha nincs, akkor az is egy megtakarítás, és ezt már karitatív célra fordíthatjuk.

Meglátjuk, hogy mennyi gyűlik össze a ládikában, és majd eldöntjük közösen, milyen célra fogjuk fordítani.

Gyuri: Amit Karcsi mondott, az egy borzasztóan fontos eleme volt a böjtünknek, mert a férfiak azért, ha összeülnek, összeállnak, akkor ott beindul egy versengés. De nem azt szerettük volna megnézni, ki tud több pénzt adni a dobozba, hanem ez arról szólt inkább, hogy ki tud jobban odafigyelni arra, hogy valamit nem vesz meg, vagy nem használ fel, amire szüksége van. Tehát feltétele volt a dobozba berakott adománynak az, hogy az nem származhat másból, mint abból, hogy valamit nem használtál, nem vettél meg, valamit kizártál az életedből, amiről utólag simán kiderül, hogy felesleges lett volna egyébként. Így nem versennyé vált, hanem sokkal inkább a figyelem és a felajánlás volt a fókuszban.

Annyira sok kihívással nézünk szembe a mindennapokban, akár a munkában, akár a családban. Kell nekünk egy újabb kihívás? Milyen létjogosultsága van mégis ennek a böjti kihívásnak?

Karcsi: Hogyha csak a világi részét is nézzük: közösségépítő volt. Tehát azzal, hogy megszólítottak minket az atyák, sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Templomba járunk hétvégenként: vasárnaponként láttuk egymást sokan, de elmentünk egymás mellett. Most már, ha az utcán is találkozunk, akkor egy közösséghez tartozónak valljuk magunkat, és ezzel a görögkatolikus közösségi lelkiségünk is fejlődik. Az egyházközségnek a közössége sokkal erősebb tud lenni, tudjuk egymást segíteni, tudunk egymásról, és ez szépen rétegződik szépen, mint a hagymának a héja: van a belső rész, és egyre jobban rakódnak rá az emberek. Mindenkinek vannak barátai, és ez a kapcsolatrendszer így fejlődhet. Látjuk az elmúlt két-három évben, hogy a kovid után mennyire szépen fölfejlődött az egyházközségünk létszáma, a templomba járók is. És jó lenne, hogyha a nőknél is lenne egy a mienkhez hasonló kör, s a végén valahogy összeérne a két halmaz majd.

Laci: Én is megkaptam a feleségemtől: jó nektek, hogy van ilyen közösségetek – hiányolják, hogy nekik is legyen valami ehhez hasonló szerveződés. Más is mondta, hogy a felesége picit irigykedve nézett rá, hogy az atyák ilyet szerveztek nekünk, Gyuri segítségével, mert hogy Gyurinak oroszlán része volt benne.

Gyuri: Gondoljunk arra, hogy maga a Jóisten is egy közösség, és a kereszténységünk is egy közösség. A közösség nem azt jelenti, hogy egymás mellett imádkozunk, nem azt jelenti, hogy odabiccentek a másiknak a templomban, hanem azt jelenti, hogy ismerem a másikat, hogy a másikra figyelek, és ott vagyok neki, ha bármire szüksége van. Ez a kihívás egy lehetőség. Annak a lehetősége, hogy a közösségünket, vagy azt a közösséget, aki ebbe belevág, azt egyszerűen újraépítse. Olyan ez, mint egy tavaszi metszés: a kihívásokkal levagdosol magadról egy-két fölösleges ágat, de ezzel az a célod, hogy ami marad, az még termőbb, még erősebb legyen. Ezt gondolom a mi közösségünkről is: azzal, hogy ezeket az élményeket közösen megéltük, azzal, hogy elkezdtünk a 40 nap alatt arra figyelni, hogy ne csak magunkra, a Jóistenre, hanem egymásra is koncentráljunk, ezáltal óhatatlanul erősebbé váltunk. És hogyha egy egyházközség erősebb, akkor az azt jelenti, hogy több mindent tud tenni, és minél láthatóbb, minél erősebb, annál vonzóbb. Ha belegondolunk, ennek a kihívásnak a teljesítése egyfajta missziós munka is. Annak a megmutatása, hogy lehet ilyen közösségben is élni. És az ember társas lény. Tehát nagyon szeretnénk másokkal lenni, és azt szeretnénk, hogy szeretve legyünk. De ezt nem lehet máshol, mint közösségben elérni. Ezt mindenképpen megnyertük.

Számodra hogyan kamatozott ez a negyven nap?

Gyuri: Nagyon sokféleképpen. Az egyik az, hogy felnőtt kereszténnyé válni nem egyszerű dolog. Ez nem arról szól, hogy azokat az imákat mondjuk, amit gyerekkorunkban megtanultunk, azokon a szertartásokon veszünk részt, melyekbe belenőttünk, hanem arról szól, hogy elkezdjük keresni a saját utunkat, hogy hogyan tudunk a legjobban a Jóistennel együtt lenni és hozzá közeledni. Az a sok-sok imádság, ami benne volt ebben a kihívásban, azok a közös imaalkalmak ebben erősítettek meg. Elmondhatatlan érzés, amikor fél hatkor bemész a templomba, és azt látod, hogy másik huszonvalahány férfi, akinek egyébként munkája van, családja van, millió elfoglaltsága van, együtt imádkozik, elmélkedik és énekel. Ennek olyan ereje van, amit nem lehet jól szavakba önteni, akármennyire szépen fogjuk kifejezni magunkat, viszont azonnal lehet érezni, amikor belecsöppensz. Nekem ez volt az egyik, ami hatalmasat adott ebben a folyamatban.

Laci: Gyurihoz csatlakoznék: öt órakor találkoztunk a templomban, eljöttek a sötétben, nem volt senki, még az utcákban sem jártak emberek, de mi eljöttünk férfitársaimmal a templom fényébe, és közösen imádkoztunk… Nekem is nagyon nagy élményt nyújtott. Az egyik társammal pedig a telefonhívás jó gyakorlata a továbbiakban is meg fog maradni, mert elmélyült a kapcsolatunk.

Neked volt katartikus élményed ez alatt a negyven nap alatt?

Karcsi: Amit elmondtak a társak: a közös imák a templomban szép események voltak. Egyik szombat reggel a püspök atyától is kaptunk egy nagyon kedvező visszajelzést: szombat reggel általában 3-6 ember van a templomban, de nagyon jól esett neki, hogy hirtelen megjelent ott 25 ember, ráadásul férfiak, neki is jó volt együtt imádkozni velünk a reggeli imaórát.

Aztán fizikailag is, böjtöltünk, kevesebb élelmiszert vettünk magunkhoz és húsmentesen étkeztünk. Ennek ellenére, úgy érzem, fizikailag is erősödtem, hiszen a sport is része volt a kihívásnak, az a heti három alkalom, amit minimum meg kellett tennünk – persze egyre több lett a mennyiség, mert igényli az ember a mozgást –, s hogy letettük az autót és gyalogoltunk, biciklivel jártunk, tornáztunk stb. ez fogyást is eredményezett. Tehát leadtuk a fölösleget, nekem személy szerint az elmúlt hat hétben több, mint hat kiló lement, úgyhogy ez is egy pozitív része volt a kihívásnak. Erre nem mindig figyelünk oda a hétköznapokban, a sok munka meg egyebek mellett.

Laci említette, hogy Gyuri, neked oroszlán részed volt a dologban. Szabó Tamás atya, Orosz István Mokiosz atyával és Kocsis Dani atyával hármasban voltak azok, akik a lelki táplálékot adták. Neked milyen szereped volt benne?

Gyuri: Ez is nagyjából úgy működött, mint maga az egész kihívás, hogy összeültünk és közösen gondolkodtunk azon, hogy mi lenne hasznos. A kihívás egyes elemei nagyon tudatosan vannak összerakva. Vannak olyan részek, amik arról szólnak, hogy imádságon, elmélkedésen keresztül közelítsünk a Jóisten felé, erősítsük a kapcsolatunkat. Vannak olyan részei, amikor az emberek találkoznak egymással, akár egy szertartással, akár a Szent András-körben, akár ahogy említettük korábban, egy zarándoklat kapcsán. Szól arról, hogy kontrolláljuk a saját életünket, és kontrolláljuk a saját testünket. Ez lehet az étkezés, ahogy Karcsi említette, egy sétálás vagy egy edzés. De ugyanakkor arra is lehet vállalkozni, hogy mondjuk hideg zuhannyal zárjuk vagy nyitjuk a napot, és nem meleg vízzel zuhanyozunk, és erősítjük az akaratunkat abban, hogy amit elhatároztunk, azt végig tudjuk vinni.

Volt olyan része, aminél másokra figyelünk, másokért imádkozunk, másokért olyat teszünk, amit egyébként nem tennénk meg, legyen ez egy megbocsájtás, legyen ez valamilyen segítség, vagy valaminek a felajánlása. És természetesen arról is szól, hogy mindezt időről időre felül kell, hogy vizsgáljuk. A felülvizsgálat félidőben történt a Szent András-körben, ahol megosztottuk a tapasztalatainkat, és ránéztünk, hogy van-e értelme annak, amit kitaláltunk. Azt is végiggondoltuk, hogy ez tényleg előrébb visz-e, motivál-e, segít-e minket. Olykor a reggeli istentiszteletek, imádságok utáni közös kávé vagy reggeli kapcsán tudtunk arról beszélni, hogy van-e, amit kivegyünk, vagy van-e, amit belerakjunk ebbe a folyamatba.

Vagyis ez a kihívássorozat, úgy volt megtervezve, hogy nagyon sok oldalról érintsen minket, és elősegítsen egy vágyott változást az életünkben. Természetesen sok munkával, támogatással, de azért, hogy valóban úgy tudjunk a húsvétra felkészülni és a feltámadásban találkozni Krisztussal, hogy mi a lehető legtöbbet megtettünk ezért a kapcsolatért és a saját fejlődésünkért.

Mindazok mellett, hogy lelkileg, szellemileg, testileg is egy célt próbáltatok követni, volt egy kis külsőség is, ami ehhez közös körhöz kötött titeket. Mi volt ez?

Laci: Egy Szent András-challenge karkötő, egy gumiszalag, de kaptunk telefonjainkra letölthető háttérképeket is a kihívás elején. Ha megnyitod a telefonod, akkor lásd és tudd, hogy van egy csapat, egy közösség, amihez a 40 nap alatt a böjti időszakba tartozol, s amiről eszedbe jut, hogy mi az irány, hová akarsz eljutni.

Hogyan segített titeket ez a pár kis apróság, külsőség a kapcsolódásban?

Gyuri: Akár a karkötőre nézel, ami ugye a karodon van, és ránézel naponta több százszor, akár a telefonodra pillantasz – s ez a két olyan dolog biztosan mindig ott van veled –, percről percre emlékeztettek arra, hogy nem vagy egyedül, hogy valamiért élsz, valamiért mész előre, valamiért küzdesz.

És ha ezek a pici, apró emlékeztetők képesek arra, hogy valóban irányítsák a figyelmünket, akkor ezzel már elértük a célunkat. Ha mi döntjük el, hogy mire akarunk figyelni, akkor igazából mi vagyunk a saját életünknek a kontrollja, és nem a minket érő hatások vagy befolyások fogják meghatározni azt, mire figyeljünk, vagy hogyan éljünk.

Karcsi: És a kísértések… Főleg az elején, amikor indultunk, nehéz volt rögtön nemet mondani. Akkor több erő kellett ahhoz, hogy visszautasítsak egy eseményen egy pohár italt, vagy egy húsos tálról nem a húsért nyúlni. Tudatosítani kellett, hogy amit vállaltam, ahhoz tartsam magam. Nekem rögtön azzal indult az első hetem, hogy egy olyan társaságba kerültem, ahol inni, enni kellett volna. És most mit csináljak hamvazószerdán? Álljak be a sorba, vagy tudjak nemet mondani? Igen. Ez volt a legmeghatározóbb élményem az elején, hogy itt nemet tudtam mondani, és onnantól kezdve már könnyebb volt az egész, mintha átbillentem volna, és akkor bele tudtam állni a kihívásba rendesen.

Laci: Hasonló élményem volt nekem is. Nagyon kedves barátomnak volt a kerek évfordulós születésnapja. Sokan voltunk, de én is nemet mondtam. És nagyon örültem annak, hogy a barátom megértette: ezt most végig akarom csinálni.

Sokat beszéltünk a célról, és most már itt vagytok a célegyenesben. Mi vár még rátok?

Gyuri: Ránk a nagyhét vár, és nem mindegy, hogy ez a nagyhét, hogyan telik el. Ha sikerült erősebben megtartani ezeket a kihívásokat, vagy egyáltalán tudtunk másképp figyelni magunkra, Jóistenre, egymásra, és a fontos dolgokra, akkor a nagyhét az kicsit olyan, mint egy hosszú futás, egy félmaraton, vagy egy maraton. Én csak félmaratont futottam, úgyhogy arról van tapasztalatom: egy félmaratonnak a végén, amikor már fáradt vagy, meg lehet, hogy sérültél, annak az öröme, hogy látod a célt, egyszerűen úgy vonz, mint a mágnes. És nagyon-nagyon más érzés úgy befutni a célba, hogy megküzdöttél érte, mint ha egyébként addig kocsival hoztak volna, és a végén besétálsz a többiekkel. Szóval itt a belerakott munka, a belerakott idő, meg az energia teszi értékessé azt, hogy még jobban tudunk figyelni nagyon sok mindenre az életünkbe.

Karcsi: Negyven nap alatt, szakértők mondják, ha kitartóan végigvisz valamit az ember, az már alkalmas arra, hogy a régi, rossz szokásainkat levetkőzzük, és hogy az új, jó szokásainkat, amiket betartottunk ez idő alatt, azt meg tudjuk őrizni. Tehát ezek nem múlnak el nyomtanul, nem úgy lesz remélhetőleg, hogy a húsvét, föltámadási szertartás után mindent elfelejtünk.

Megünnepeljük egy koccintással, de nem fogunk átesni a ló másik oldalára. Persze, ciklikusan változik ez, de úgy gondolom, lesznek jó szokásaink, amik berögződnek, és ezeket fogjuk is folytatni a nagyböjtön túli időszakban is.

A beszélgetést meghallgathatja podcast csatornánkon ERRE a LINKRE kattintva.

Szöveg: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, design: Zadubeszki Norbert/Nyíregyházi Egyházmegye

Nyíregyházi Egyházmegye