Interview with Priest Pindzsu, István who had the role of Christ in the Passio of Máriapócs

Már nem először próbálja megjeleníteni Pindzsu István atya Krisztus szenvedéseit a máriapócsi passióban. Atya, hogyan készültél idén erre a nagy feladatra?

Először is köszönöm szépen a lehetőséget, hogy erről tanúságot tehetek.

Hogyan készültem? Szerintem, amit nem lehet elhallgatni, az az imádság. Próbáltam többet imádkozni erre a szándékra is, hogy valamit megsejthessek ebből az egész szenvedéstörténetből. Hajlamosak vagyunk azt úgy olvasni, hogy tudjuk már előre, mi fog történni. Amikor az első próbákra érkeztem, ez volt bennem is: ó, hát, én ezt tudom, ezt már annyiszor elolvastam. És kiderült, hogy nem tudom. Nem tudtam, hogy mit vállaltam. Ahogy haladtak az események, a próbán rájöttem, hogy lehet, hogy ez most nem az én előadásom lesz, holott arra készültem.

Kiderült, hogy ez nem az én előadásom volt: ez Krisztus előadása volt általunk. Nagyon sokat voltam a boldogságok útján a nagyböjtben zarándokolni, kifejezetten azokkal a gondolatokkal, hogy maga Krisztus is zarándokolt. Menet közben a gondolatait biztosan faragta magában.

Minden próba egyébként imádsággal kezdődött el. És próbáltam egy-egy tanítást is adni a résztvevőknek, a szereplőknek.

Tudott-e valami mást jelenteni, adni idén a passió, mint két évvel ezelőtt?

Mondhatom, hogy igen. Minden passió más és más. Más lelkiállapotban kaptam meg a feladatot 2022-ben, amikor először játszhattam a passióban. Akkor 33 éves voltam, krisztusi korban, és akkor nagyon magaménak is éreztem. Most pedig, amikor elkezdődött passió szervezése, akkor keresgéltünk új embereket, hiszen a legutóbbi passió egyik szereplőjét, a jobb latort nekem kellett eltemetnem, mert az akkori az előadásunk utáni nyáron meghalt. És ez mégiscsak ott volt mindannyiunkban, hogy egy fiatalember helyére keresünk valakit. Amikor jött az első jelentkező, kiderült, hogy mégsem ő lesz az. Aztán az Úristen küldött nekünk egy jobb latort.

Hogy miben volt más? Más volt az egész készület, s mondhatnám: a szereplőket most az Úristen válogatta össze. Jó embereket küldött, jó szerepekre, és ezek a jó emberek a Szentlélek hatására átadták magukat a passiónak. Ő kihozta belőlük azt, ami valóban bennük szunnyad.

Hogyan formálta a közösséget a passióra való készület?

Minden szombat délutánján volt passiópróba február eleje óta: csaknem két hónap. Szombat délután az ember sok mindent csinálna, csak éppen nem passiópróbára menne, ahol egy órától fél ötig más mondja meg, mit fogsz csinálni. Eleinte láttam egy kis nyüglődést, hogy tudjuk mi már ezt, már csináltuk, fog ez majd menni. És nem ment.

Próbáltam imádságot belevinni, mert mégiscsak egy olyan darabot készülünk előadni, amit nem ember írt, hanem az Isten akarta, hogy így legyen. Ezek az imádságok segítettek hozzá a gondolathoz, hogy igazából ez egy misszió, s hogy nekünk, akik itt szerepelünk, most az a feladatunk, hogy tanúságot tegyünk. Orvos, pap, hentes, képviselő, jegyző, mindenféle területről érkeztek a szereplők: »a kollégáim el fognak jönni, nekem tanúságot kell tenni«.

Ez volt az első motiváció, hogy tanúságtevők leszünk ebben a mai világban.

Ezt meg is határoztátok célként az elején?

Igen, ezt célként meg is határoztam, ki is tűztem nekik, hogy azért is tanúságtétel ez, mert nem mindenki áll ki ország-világ elé, és mondja: tessék, ez az én személyes húsvétom. Misszió, mert voltak, akik azt mondták, hogy nekik ez volt a húsvét csúcsa. És lehet, hogy odahaza nem ment el a templomban, de ide eljőve megtapasztalt valamit, ami miatt az útja nem haza vezetett, hanem be a kegytemplomba. Ha valaki nézte a tegnap esti ötös liturgia közvetítését, láthatta, hogy dugig van a templom.

Misszió: megszólítani ezeket az embereket.

És a harmadik dolog, amit kihangsúlyoztam minden egyes próbán, hogy itt nem mi alakítunk.

Itt Krisztus fog alakítani minket.

Én megkaphattam másodjára is ezt a lehetőséget, de most volt az a pont, amikor azt éreztem: »legyen olyan, ahogy te akarod, Uram«.

Mennyire nehéz magára venni az embernek Krisztus szerepét?

Hogy milyen is magunkra venni Krisztus személyét, szerepét, szenvedését? Azt gondolom, hogy míg élünk ezen a földön, soha nem fogjuk megtapasztalni, milyen is volt ez a szenvedés. Ha egy szeletet is megkaphatunk belőle, az már öröm, boldogság.

Próbáról próbára azt éreztem, hogy én ebbe beletörök, belefáradok. Az, ami eddig hajtott, motivált, most kezd kiégni bennem, és az a Krisztus kezdi átvenni a helyét, aki meg akarja mutatni: ezt érzelem nélkül nem lehet csinálni. Ide kell a szív is, hogy ez ne csak egy külső eljátszás legyen, hanem bele kell rakni a szívünket is. Amint tudatosan haladtunk előre próbáról próbára, ez megmutatkozott. Az emberi érzések, könnyek, egy találkozás a keresztúton, egy elcsukló hang, egy megszólaló címzene a háttérben: mind-mind ahhoz segítettek hozzá, hogy a lelkünk egyre inkább tényleg a Lélekkel együtt pelendüljön, és vigyen előrébb bennünket.

A passió alatt láthattunk könnyeket, megrendültséget, s mindezt valóságosnak érezhette a külső szemlélő. És valóságosak is voltak, hiszen te magad is éltél meg fájdalmat közben. Ezt hogyan tudtad kamatoztatni a játék során?

A fájdalmakat?

Próbák során kívülről úgy látszott, hogy egy óriási nagy verés zajlik, de nagyon jók voltak a katonák, akik egy jó ostorral dolgoztak. Nekem kellett szólni, hogy egy kicsit erősebben üssenek, mert nem tudom, mikor kell hangosabban kiáltanom, de nagyon vigyáztak rám mint papra. De mondtam nekik, hogy felejtsék el ezt: most nem a pap van itt, most Krisztus van itt, és akkor tessék...

Voltak, akik viccelődtek is, hogy a papot ne bántsuk: mit fog mondani, meg ki fogja prédikálni. Én biztattam őket: nem, csak csináljátok, ettől lesz hiteles, ha beleélitek magatokat. És emlékszem, még a főpróbán is óvatosak voltak velem.

Majd eljött az előadás, és mintha elfelejtették volna, hogy ott van a pap. Olyan erőseket ütöttek, néha arcon találtak, a csuklómat rángatták, hogy tényleg imádkoznom kellett, hogy kibírjam. És azok a könnyek, amik hullottak ott az ostorozáskor, azok tényleg valóságos könnyek voltak: a fájdalomnak, az elfáradásnak, az elutasítottságnak a megtapasztalása miatt. S ott nem öt asszony kiabált, hogy keresztre vele, hanem zúgott a tér – olyan érzésem volt, mintha a hallgatóság, a nézőtér is kiabálta volna, de lehet, hogy nem kiabálta, csak én hallottam.

A legfájdalmasabb ez a lelki élmény volt: nem kellesz, nincs rád szükség, menj el, „veszítsd el”; és közben látni Pilátus arcát, hogy gyötrődik, hogy megmentene, de nem lehet, nem tud. A főpapok a halálodat akarják. Ahogy elindultunk a keresztúton, ott jutott eszembe az érzés: innen nincs visszaút. Ezt most végig kell csinálni.

A keresztúton találkoztál Veronika képében a feleségeddel is. Ez milyen élmény volt számodra?

A passió egyik nagyon szép pontja volt ez. A feleségem is szerepet kapott ebben a játékban, ő is másodjára játszott már a passiójátékban Veronikaként. Úgy készültünk erre, hogy megnéztük a Mel Gibson filmet, a Passiót, mit hogyan csinál Veronika, hogy van a haja befonva. A feleségem kitalálta, hogy ott vizet adjon Veronika Jézusnak. Van egy asztalosunk is a csapatban a szereplő között, ő alakította Barabást. Hallotta, hogy Ági egy fából készült kupát keres. Következő alkalomra meghozta a kupát: Barabás „hozta” a poharat Jézusnak – ez egy nagyon szép kép.

Jó volt ott megtapasztalni, ezt a találkozást a szerepjátékban, hogy itt van a feleségem, az életem társa, aki lehet, hogy az élet más területén is ugyanígy fog lehajolni hozzám, ha bajban vagyok, ha szenvedek. Aki lehet, hogy nem egyszer-kétszer hozott már egy pohár vizet, hanem tengernyi szeretetet hozott el. A földön fekvőhöz a szeretet érkezett, és nem egy vadidegen, hanem ő. Ott egy kicsit kisírhattam magam és nem volt ciki.

Más papnak érzed magad, mint azelőtt voltál, hogy nem játszottad a passióban Krisztust?

Ez egy erős kérdés. Egyáltalán nem mondanám azt, hogy más papnak érzem magam, még azt sem, hogy jobbnak. Inkább az jutott eszembe, hogy mennyi mindent nem jól csináltam eddig.

Nem én vagyok a lényeg, hanem Ő. És ez az, amit ennek a passiónak köszönhetek, hogy rávilágította a figyelmemet erre, hogy nem magamat, hanem Őt kell megmutatni. Ez az a másság, amit inkább köszönök ennek a passiójátéknak, hogy ezt megtapasztalhattam.

Nyilván a többiek átélt gondolatait, érzelmeit nem tudod itt visszaadni, de voltak-e olyan beszélgetések, melyek által mégiscsak kiderült, milyen eljátszani például egy Júdást, vagy milyen eljátszani azt az asszonyt, aki Jézust lökdösi?

Tegnap este, az előadás végén volt egy közös találkozónk a szereplőkkel. Leültünk a zarándokházban egy jót beszélgetni, s volt egy körkérdés: ki hogy érezte magát a szerepben. Ekkor történtek megosztások. Például engem pont ez érdekelt, hogy Júdás, aki előzőleg (az első előadásban 2019-ben szerk.) Jézus volt, hogy érezte most magát a Júdás-szerepben, és neki is szegeztem ezt a kérdést. –Roli, milyen volt Júdást játszani most?

Azt mondta, hogy egy kicsit gőgből akarta eljátszani Júdás szerepét, hogy megtapasztaltassa saját magával azt: milyen a másik oldalon lenni. Volt egy másik, a Pilátus szerepét játszó Misi bácsi, akivel nagyon komoly, mély beszélgetés zajlott. Elmondta, hogy ő, aki hitéből fakadóan ismeri Krisztust, most adja halálra? Neki ez nagyon nehéz szerep volt. De mégis meg kellett ezzel küzdenie, hogy jól tudja alakítani. A Barabásunk, aki egyébként szerintem egy nagyon csöndes alak, akkorát alakított, hogy túlszárnyalta magát, ha szabad ezt mondani. A siratóasszonyok pedig amúgy mindig mosolyognak, most úgy sírtak, s ezek valódi könnyek voltak. Tényleg sírattak. Vagy egy másik szereplő, aki megjegyezte, hogy neki ez azért adott ennyire sokat, mert az életében voltak olyan dolgok, amiket lehet, hogy nem jól csinált. És most itt valamit jóvá tehetett egy kicsit a passióban. És ott vannak az asszonyok, aki lökdösődtek: eleinte majdhogynem simogattak. Mondtam nekik, hogy cibáljatok meg rendesen, amit odahaza nem adtatok ki, azt most adjátok ki nekem. És emlékszem az egyik alkalommal jól megcibáltak. Kérdeztem: van otthon valami gond? Azt mondja, nem, te kérted.

Úgyhogy jól vigyázzak, hogy mit kérek, mert azt kapom…

Idefelé jövet telefonon beszélgettem az egyik szereplővel, azt mondja, neki még mindig gyomorgörcse van… Szóval úgy érzem, sokaknak az életében ez a mostani passió jókora katarzisélmény volt, nemcsak a nézőknek, hanem nekünk is. Reggel, mielőtt a feleségem dolgozni ment, ő is feltette még a kérdést, hogy vagyok? Mondtam, egy kicsit fájnak a tagjaim, de jól vagyok. Erre ő: te, István, valamit szervezni kellene a szereplőknek, mert ezt az élményt nekik is fel kell dolgozni. Hogy ne csak élmény maradjon, hanem vigyük tovább. Hogy ne egy passióelőadás legyen, amit berakunk a polcra, és majd jövőre elővesszük újra. Hanem vigyük tovább az üzenetet. Így válhatna élővé.

Nagyszabású produkciónak is nevezhetnénk a passiót: óriás ledfallal, rengeteg szereplőt mozgatott meg, élő zenei szolgálat kíséretében, videósokkal, fotósokkal. De ez nem egy produkció volt: nem a kasszasikerért hajtottatok, és még talán nem is a nézőknek az elismeréséért. Távolabb mutat ez attól, minthogy egy tapsot kapjatok a legvégén. Tulajdonképpen mindenkinek egy-egy személyes lépés volt ez, a fellépők között is húsvét felé…

És a saját személyes megtérésük útja is. Azt mondanám, hogy valóban nem egy előadás ez, de ugyanakkor mégiscsak elő kell adni valamit. Elő kell hozni magunkból dolgokat, és az elmúlt hetek alatt azért nagyon sok minden a felszínre is került: fájdalmak, közösen megélt örömök, vagy éppen egy elégedetlen próba, hogy ez most nem úgy sikerült, ahogy akartuk. De ugyanakkor azt kellett belátnunk, hogy nekünk át kell adni valamit. Tehát nem előadni, hanem átadni, megmutatni, megsejtetni valamit belőle. És ahogy mondtam, ezt kicsit úgy fogtuk fel, mint az egyház evangelizációja, hogy most kilépünk a templom falain kívül, és kimegyünk az emberekhez.

Egyébként van egy nagyon jó visszajelzés is, ami szerintem ennek a pócsi passiónak az elismerését mutatja. Beválasztották az európai passiók közösségébe. Ebben húsz csoport szerepelt eddig, és idén Csíksomlyón lesz majd a találkozó június 6-tól 9-ig, amire már mi is meghívást kaptunk. Úgyhogy ezzel a jövőbeli céllal találkozunk majd újra a szereplők, hogy ha nem is mindenki, de egy páran elutazva Csíksomlyóra, ott találkozzunk hasonló szereplőkkel, és kíváncsi vagyok, hogy nekik mi volt az élményük. Hogyan élték ők meg a saját passiójukat.

Mondtad, hogy egyfajta lelki atyja voltál a szereplőgárdának. Mit és hogyan tudott hozzátenni a rendező, aki idén újra Tamás László volt, mint ahogyan a korábbi években is?

Igen, a csapat motorja az Tamás Laci bácsi volt, aki mindig szívügyén hordozta ezeket az előadásokat, akár a pócsi betlehemest, vagy a pócsi passiót: mondván, hogy ennek mennie kell, hogy ezt meg kell csinálni. És azt látom benne, hogy ez egyben az ő személyes passiója is. Beletett mindent. Nagyon sokszor láttam rajta, hogy elfáradt, belefáradt, és azt mondaná, hogy menjünk haza, nem kell ez, de ő hitt bennünk, hogy mi ezt meg tudjuk csinálni. És az, hogy olyan embereket válogatott be, akik szerepeltek, az szerintem egy kicsit mutatja az ő személyes kapcsolatát a Jóistennel is. Mesélte, hogy ült a templom előtt a téren, vagy a templomudvaron, és látott valakit elmenni előtte. Felötlött benne, hogy ő milyen jó lenne egy bizonyos szerepre. És ő lett, és jó választás volt. Laci bácsi beletette a lelkét és a lelkületét.

Elárulom egyébként, hogy a Bazília nővér, Ágota nővér minden egyes próbán ígérték nekem, hogy imádkoznak a szereplőkért, hogy jó legyen. Tehát nemcsak Laci bácsi hajtott és motivált bennünket, hanem volt egy lelki háttér: a nővérek, akik még az előadás reggelén is azt mondták, imádkozunk az atyáért, és hogy kibírja. Úgyhogy voltak, akik értünk, imádkoztak, nekünk csak tenni kellett a magunkért.

Mennyien láthatták élőben vajon ezt az előadást?

Amikor egyszer a színpadon álltam, és szétnéztem a téren, akkor azt láttam, olyan, mint egy jó búcsús időszakban: tele a tér. Aztán ahogy elindultunk a kereszttel, akkor láttam, hogy nem csak a téren, de még a parkoló körül is állnak emberek, és a keresztnél is. Körülbelül olyan 1500-2000 ember volt jelen. Az előadás végén egy páran odajöttek gratulálni, beszélgetni. Volt, aki Ausztriából érkezett haza, kifejezetten ehhez alakította az ünnep előtti szabadságát, hogy hazaérkezve el tudjon jönni a pócsi passióra.

Ez is egy nagyon szép visszajelzés, hogy valakinek mennyire fontos volt. Voltak budapestiek, érdiek, és a határon túlról, a Partiumból is érkeztek. Nagyon sok családot, papcsaládokat láttam. Az egyébként egy újabb kihívást jelentett számomra, amikor megláttam a paptestvérek arcát, hogy vajon mit fognak mondani... Egy paptestvér jött oda a végén, s azt mondta, „megríkattál”. És ezek azok a visszajelzések, amik meg egyébként többet érnek mindennél, hogy elismerik azt, ha valami jó volt.

A parkolónál is, s a tér minden területén álltak emberek, és nemcsak, hogy álltak, hanem – bár a nagy kivetítőn követhették is az eseményeket, de azért voltak, akik – követtek téged, illetve a keresztútnak a menetét, ahogy a Golgota-hegyre érkeztetek. Ez milyen tapasztalás volt, ahogy láttad magad körül az ott tébláboló, vagy téged követő embertömeget?

Volt egy ilyen rész is a passió előadáson, hogy szólítsuk meg a tömeget, kapcsolódjanak be. És amikor elindult a kereszthordozás, akkor pont ez hangzik el: jöjjünk, kövessük Jézust a keresztúton. Tehát ez egy fölhívás is volt a tömeg felé. Volt, aki meghallotta, és el is indult, valaki tovább követte a ledfalon, a kivetítőn, de azt láttam, hogy nagyon sokan indultak el.

De valójában nem tudtam a tömegre figyelni. Ott én már nem a tömeggel foglalkoztam, hanem valami nagyon más mozgatott. Azt éreztem, hogy most nagyon visz és csak Ő van.

Az milyen, amikor ténylegesen is rákerülsz a keresztre?

Ez valóban egy kiszolgáltatott helyzet. Holott tudod, hogy biztos ponton állsz a kereszten. Azért megvan az esélye annak, ha nem egyenletesen húznak, akkor ez a kereszt elferdül, eldől. Ki vagy kötve a keresztre, esélyed nincs, hogy leugorj. Minden verziót végig gondoltam a fejemben a próbákon: ha előre borul a kereszt, akkor mi történhet; ha hátra borul, mi történhet; ha oldalra, akkor mi lesz; ha nem jól kötnek ki és leesek, akkor hogy lesz. Egyszerűen csak el kellett hinnem, hogy itt a fiúk úgy csinálják, hogy tényleg vigyáznak ránk, és bízzak bennük, bízzak a szereplőtársaimban, hogy nem fognak hibát elkövetni.

És emlékszem, az előadáson az egyik római katona nagyon sejtelmesen odafordult felém, és kacsintott egyet, hogy minden rendben van, nyugodjak meg.

Szép volt egyébként – ha szabad ezt a jelzőt használni – a kereszten, fönt, ahogy szétnéztél, a téren, láttad az embereket, az arcukat, ahogy együttéreznek, elcsöndesednek, mintha az idő megszűnt volna hirtelen.

És ott a kereszten igazából nem tudsz mást csinálni tényleg, mint imádkozol. És nem is a magányt lehet megtapasztalni, sokkal inkább, hogy elhagyatott vagyok, de azért itt van az én Istenem. És azért azokban az imákban, azokban a szövegrészekben, amiket ott mondtam, nekem nagyon-nagyon sokat adott ez: „Istenem, a Te kezedbe ajánlom az én lelkemet”. És ez egy élet mottója is lehet.

A levételnél voltam mindig kétségbe esve, ott kikötötték a madzagokat, és egy fehér kendőt átfűztek a hónom alatt, és mögöttem egy idősebb bácsi tartotta a kezében ezt a kendőt. És mindig imádkoztam magamban, hogy Istenem, adj neki elég erőt. De mindig adott neki elég erőt, hiszen ott teljesen el kell engedni magamat, hogy hiteles legyen, hogy itt most tényleg levesznek a keresztről. Ez a ráhagyatkozás: megbízni a másikban.

Egyébként nem is gondoltam, hogy egy kereszten is meg lehet ezt tanulni, hogy rábízd magad a másikra, hogy elhidd, jó az, amit ő csinált, és jól meg tudja csinálni. Például ez is egy tanulópénz, ami nekem szólt ebben a passiójátékban.

A másik tanulópénz nekem a Máriával való találkozás volt: az élet nagy találkozása. Ahogy édesanyád siet eléd. Lehet, hogy valamikor eléd is siettek ugyanígy. Lehet, hogy nem a te édesanyád van éppen ott, de te megtapasztalod, hogy valaki rohan, segíteni akar és fölemel. Ha tehetné, helyetted menne a keresztre, de nem lehet. Ezt megélni, hogy van valaki, aki a feleségeden túl, még valamikor így szeretett téged, ez csodálatos.

És pont Máriapócson zajlik mindez, ahol tulajdonképpen ott van a mi Szűzanyánk...

Igen, a Könnyek Anyja… Virágvasárnap így sokaknak könnyeket adományozott a szemébe.

Hullottak a könnyek, de bízom benne és hiszem, hogy nem hiába hullottak ezek a könnyek, mindenkinek a megtérését szolgálva, és egy kicsit majd a földtámadás örömét is elhozva kis idő múlva.

A beszélgetést meghallgathatja ITT.

Szerző és fotó: P. Tóth Nóra/Nyíregyházi Egyházmegye, lejegyezte: Juhászné Szabó Erika

Nyíregyházi Egyházmegye