Teremjetek jó gyümölcsöt!

Értékek, döntések, jelek - némán feltett kérdésekre is választ kaptunk Ábel atyától, akinek csupán a jelenléte is szokatlan, mégis lenyűgöző tanúságtétel volt.

Körülbelül ötszáz, teljesen különböző korosztályokba tartozó gyereket meggyőzni arról, igenis jó dolog szombat reggel egyszerre bezsúfolódni egy kápolnába és végighallgatni egy különös fejfedőt viselő, hosszú szakállú férfi monológját megfoghatatlan dolgokról: még egyházi iskolák nevelőinek is meglehetősen nehéz feladat. Pláne szombaton. De ez a rendkívüli megjelenésű ember - szerzetes, hogy magamat is javítsam - a pulpitusra állt, oda, ahol előtte már sokan álltak, és beszélni kezdett a számunkra megfoghatatlan dolgairól. Ahogy beszélt, már nem is tűnt olyan nagy falatnak az ünnep, sem idegennek, pedig tudtommal már legalább kétezer éve senkit nem ért akkora és olyan meglepetés, mint Szűz Máriát. Mégsem maradt el a párhuzam: ő fiatalon próba elé állíttatott, hogy Istennek és születendő Fiának szenteli életét vagy sem. Velünk, huszonegyedik századi posztmodern fiatalokkal, nem pontosan ugyanez történik? Nem állunk nap mint nap - jóval kisebb - próbák előtt, amikor bizony nagyon észnél kell lennünk?

Görögkatolikusként mindig hatalmas élmény tropárokat és sztihirákat énekelni az iskolai kápolnában (esetleg Akathisztosz himnuszt, de az egy másik történet), még akkor is, ha egészen máshogy szólnak ott, mint az “otthoni”, templomi környezetben. A legfőbb különbség talán abban rejlik, hogy a templomban minden természetes, amire az iskolai kápolnában önkéntelenül is büszke vagyok. Ez a büszkeség pedig sokszorosára nőtt, látva és hallva Ábel atyát - és talán akkor érte el csúcspontját, mikor a padok között felsorakozva adtuk át ajándékainkat. Szimbolikus volt mind a gyümölcstál, mind pedig az, ahogyan egyesével töltöttük azt fel; legegyszerűbb, ha azt mondjuk, mi mást adhattunk volna Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén? De ha kibontjuk a jelképes jelentést a narancs- és ananászszínű csomagolásból, nem nehéz meglátni a lényeget, azt, amire mindannyian törekszünk: hogy jó gyümölcsöt hozzunk, jó tagjai legyünk a jövő társadalmának - illetve jó alapjai legyünk a jövő görögkatolikus közösségének.

Ábel atya őszintén és nyíltan beszélgetett velünk a liturgia után is. Elhangzott néhány szó arról, hogyan döntött a szerzetesi élet mellett és miként erősödött meg benne a döntése, komoly történet volt a tőle megszokott humorral ötvözve; nem sokszor nyílik egy diáknak lehetősége arra, hogy egy szerzetest hallgasson, pláne egy mosolygó szemű, viccelődő szerzetest.

A fantasztikus élmény nem fejezi ki pontosan azt, milyen is volt ez a találkozás - részemről legalábbis nem. A közös imádság, az összetartozás, a bizalom ereje tette az ünnepünket csodálatossá, és persze az, hogy ezekben a pillanatokban lehetünk igazán büszkék görögkatolikusságunkra. 

fotó és szöveg: szentimrés diákok

Nyíregyházi Egyházmegye